Veszprém története

Veszprém vára

Veszprém ismert történelme csaknem hétezer évre nyúlik vissza, bár a mai város kialakulása a 9. és a 15. század között ment végbe. Emiatt gyakran nevezik ezeréves városnak is.

Veszprém területe az ős- és ókorban

A Veszprémi-fennsík és a Balaton-felvidék határán, Lovas területén található vörösfestékbánya Európa jelenleg ismert legrégibb, 35 ezer éves bányája. Paleolitikus leletek kerültek elő Veszprém közigazgatási területéről is: a körgyűrűn kívül, az Almádi út és a Füredi út közötti térségben ősi tűzhelyet, mellette állati csontokat és egy dolomitból készült markolókövet találtak a régészek.

Az i. e. 5. évezredi neolitikus település mindegy 30 hektáron terült el, ebből 2003-ban, amikor építkezni kezdtek a korábban beépítetlen Szalay-dombon, 8000 m² került feltárásra. A hatalmas házakból álló települést paliszád, vagyis faoszlopokból álló kerítés övezte. A házak faszerkezetűek voltak, de szigetelési és tűzvédelmi okokból agyaggal tapasztották meg a falakat. A szükséges agyagot a házak közötti üres területről nyerték, az így létrejött gödröket a későbbiekben szemét tárolására használták. A házak közé temették a halottaikat is, mindegyikük arcát déli irányba fordítva – hogy miért, arra egyelőre nincs magyarázat.

A neolit korból már lényegesen több lelet látott napvilágot. Földműveléssel foglalkozó csoportok falvai kerültek elő a József Attila utcában, a kórház szomszédságában, a várhegyen, a Gulyadombon és Jutaspusztán (a vasútállomás közelében). Mind közül azonban messze a legnagyobb jelentőségű az a neolitikus település, amely az i. e. 5. évezredben a mai Újtelep nevű városrész nyugati részén, a Jutasi út és a Madách Imre utca közötti területen állt. Ennek feltárására 2003-ban került sor. Szakértők úgy vélik, hogy a települést a lengyeli kultúrához tartozó emberek lakták; ezt a kultúrát legjelentősebb lelőhelyéről, a Tolna megyei Lengyelről nevezték el.

A város területe az ezt követő évezredekben is – szinte folyamatosan – lakott volt. A bronzkor középső szakaszából, az i. e. 2. évezredből temetkezési leletek kerültek elő a várhegyről, valamint a Dózsaváros, a Jeruzsálemhegy és a Belváros területéről is. A város térségét ekkoriban a mészbetétes edények népének nevezett csoport lakta. Törzsfői székhelyük valószínűleg a várhegyen lévő erődített település volt. A bronzkor végéről származó legjelentősebb lelet egy harcos sírja, amire az Arany János utcában bukkantak a régészek. Vaskori sírok is ismeretesek Jutasról, az Aranyos-völgyből és a Rákóczi utcából.

Az i. e. 1. század végén Pannoniát elfoglaló rómaiak valószínűleg nem telepedtek meg a város területén. Ez talán azzal magyarázható, hogy a várhegyen lévő falut még mindig lakták az őslakosok. Ugyanakkor Veszprém határában, Gyulafirátótnál a rómaiak villát, Balácán pedig villagazdaságot hoztak létre. Utóbbi települést sokan az ókori iratokban fellelhető Caesarianával azonosítják. Lehetséges, hogy éppen Veszprém területén vált szét az Aquincum felől érkező fontos távolsági útvonal egy Itália és egy Savaria (és ezáltal a Borostyánút) felé haladó ágra; ha igaz ez a feltételezés, akkor a város későbbi kialakulása a kedvező földrajzi adottságokon kívül valószínűleg ennek is köszönhető.

A rómaiak után a Kárpát-medencét elfoglaló longobárdok és avarok emlékei is megtalálhatók Veszprém területén: Jutason mindkét nép által használt település és temető maradványai kerültek elő. További avar kori sírok nyomaira bukkantak a várhegyen és a Fejes-völgyben, hatalmas kiterjedésű késő avar temetőkre pedig a Kádártai úton és a Szent István utcában.

A vár eredete

A vár légifotója

Elterjedt, bár nem bizonyított vélemény, hogy a honfoglaló magyarok már erődítményt találtak a veszprémi várhegyen. Anonymus így ír a Gesta Hungarorumban: „Szalók apja, Ösübü, meg Örkény apja, Őse továbblovagolva a Balaton vize mentén, elérkeztek Tihanyhoz, majd miután ott a népeket meghódították, tizennegyed napra bejutottak Veszprém városába.” Ha a vár valóban állt már a honfoglalás idején, akkor 9. századi frank vagy korábbi avar erődítmény lehetett.

Salzburg érseke egy, a pápának 870 körül írott jelentésében említést tesz arról, hogy 866-ban Koceljnek, a frankok morva hűbéresének tartományában, Ortahu városban templomot szentelt Szent Mihály tiszteletére. Amennyiben ezzel a mai Szent Mihály-székesegyházra utal (vagyis Ortahu azonos lenne Veszprémmel), akkor nemcsak a vár, hanem maga a város is létezett már a honfoglalás előtt. A kérdés eldöntésére azonban valójában nincs elegendő bizonyítékuk a helytörténészeknek.

Az mindenesetre bizonyos, hogy Veszprém vára az esztergomi és székesfehérvári várakkal együtt egyike volt legkorábbi várainknak, és már Géza fejedelem korában létezett. Vitatott azonban, hogy a fából és földből készített korai sáncokat mikor váltotta fel kő erődítmény. Valószínűleg egy – akár évszázadokig tartó – folyamatról van szó, amelynek első fázisában a sánc homlokát próbálták kövek segítségével meredekebbé és biztonságosabbá tenni, míg végül (legkésőbb a 16. századig) a teljes faszerkezetet kőfal váltotta fel.

A vár kezdetben a mainál kisebb területre, csupán a Várhegy északi részére terjedt ki. A hegy – az északitól akkor még árokkal elválasztott – déli részét lépésről lépésre vették birtokba, egyfajta „elővár” alakult ki, amelynek feladata az északi erődítmény és a környező települések védelme volt. Később az északi részt belső, a délit pedig külső várként kezdték emlegetni. A két különálló erődítmény egybeépítése (a belső kapu elbontása, a közöttük lévő árok feltöltése) csak a 18. században történt meg; a belső vár kapujának alaprajzát ma is láthatjuk a Szentháromság tér déli részén.

A város nevének eredete

Veszprém neve a szláv bezprem szóból ered. Ez köznévként egyrészt azt jelenti, hogy „makacs, önfejű”, másrészt viszont, ha elemeire bontjuk, a bez elöljáró jelentése „nélkül”, míg a prem melléknévé „egyenes”. Így a bezprem kifejezés nyelvészek szerint jelenthetett egyenetlent, dimbes-dombost, utalva a város felszíni adottságaira.

Korábbi vélekedések inkább a város nevének személynévi eredetét támogatták. Így például Szent István király lánytestvérének, Juditnak a fiát Besprimnek hívták, akit anyjával együtt elűzött apja, Vitéz Boleszláv lengyel király, és István talán éppen Veszprémben telepítette le őket, továbbá a vármegye ispáni címét is a fiúnak adta. Más feltételezések szerint Pribina szláv fejedelem Bezprim nevű vezére volt a város névadója; talán az ő feladata volt, hogy a város térségének a védelmét megszervezze.

A városnév magyarázatára természetesen számos nehezen hihető legenda is született. Az egyik szerint István felesége, Gizella királyné, akinek Veszprém a kedvenc tartózkodási helye volt, „Vessz, prém!” felkiáltással mondott le drágakövekkel díszített bundájáról, hogy ezzel hozzájáruljon a Szent Mihály-székesegyház építési költségeihez.

Középkor: a mai város kialakulása

Az 1000 körül alapított, többször átépített Szent Mihály-székesegyház

Bár a hagyomány szerint Veszprém öt dombra épült^[1], valószínűbb, hogy a völgyekben, illetve a lejtőkön való megtelepedés időben megelőzte a magaslatok beépülését. Ennek okát főként a vízzel való jobb ellátottságban, valamint abban kell keresnünk, hogy a kereskedelmi utak – amennyire csak lehetséges volt – a völgyekben haladtak. A vár és a középkor elején még önálló vár körüli falvak, „szegek” (Szentmargitszeg, Szenttamásszeg, Szentkatalinszeg, Szentivánszeg, Sárszeg, Szentmiklósszeg – részletesebb leírásért lásd a Veszprém középkori városrészei szócikket) az évszázadok során egyetlen településsé olvadtak össze.

Veszprémnek fontos szerepe volt a kereszténység bevezetéséért vívott harcban is, I. István itt győzte le a lázadó Koppány seregeit. A város valószínűleg 1001-től vagy 1002-től (bizonyítottan 1009-től) püspöki székhely – így az első püspöki székhely az országban –, 1993-tól érseki székhely. Veszprém vármegye volt az egyik legkorábban megszerveződött vármegye. Mint már említettük, a város kedvenc tartózkodási helye volt I. István feleségének, Gizellának; valószínűleg ezzel áll összefüggésben, hogy évszázadokon át a veszprémi püspökök joga volt a magyar királynék megkoronázása, viselhették a királyné kancellárjának címét, továbbá a mindenkori királyné számított a székesegyház kegyurának. Egyes feltételezések szerint több Árpád-házi királyné sírja is Veszprémben keresendő.

Valószínűleg a veszprémvölgyi apácák 1020 körül alapított monostorában készült az a miseruha, ami később a magyar királyok koronázási palástja lett. A – valóságtól minden bizonnyal távol álló – hagyomány szerint a palást készítésében maga Gizella királyné is részt vett.

A Szent Katalin Domonkos Apácakolostor romjai (Margit-romok)

1240-ben Bertalan püspök kolostort alapított a Séd völgyében a Domonkos-rendi apácák számára. 1246-tól 1252-ig itt élt IV. Béla király lánya, a később szentté avatott Margit. A zárda a török időkben megsemmisült, ma már csak romjai állnak.

A tatárjáráskor a vár ellenállt a támadásoknak, és bár 1276-ban, amikor Csák Péter nádor hadai feldúlták a várost, majd 1381-ben egy tűzvész során is megrongálódott, mindig kijavították és fejlesztették. Az egyik ilyen átfogó felújítás-megerősítés az olasz Branda de Castiglione kardinálishoz köthető, aki 1412 és 1424 között a veszprémi egyházmegye püspöki adminisztrátora volt. Ennek különös jelentőségét az adja, hogy Branda észak-olaszországi grófi palotájában láthatjuk a vár első, 1420 körül készült ábrázolását (bár arra, hogy Masolino da Panicale festménye tényleg Veszprémet ábrázolja, nincs megdönthetetlen bizonyíték).

Csak IV. László király 1276-ban kiállított okleveléből tudunk a Veszprémben körülbelül száz évig működő Káptalani Főiskola létezéséről. Az iskola, ahol a „hét szabad művészeten” kívül jogot is oktattak, Magyarország első felsőfokú oktatási intézménye volt. Csák Péter ugyanezen évi pusztításai után a Káptalani Főiskola valószínűleg nem épült újjá.

1443-ban Gathalóczy Mátyás püspök jogot szerzett I. Ulászló királytól, hogy Veszprémben pénzt verethessen a vár fenntartási költségeinek fedezésére. A korábbi, egyszintes épülettel szemben a források ebben az időben már emeletes püspöki palotáról tesznek említést.

A Bécsben és Itáliában tanult Vetési Albert püspöksége (1458–1486) Veszprém virágzó korszaka volt. Vetési a székesegyházba vörös márvány oltárt és orgonát készíttetett, a Szent György-kápolnát újrafestette, az ősi kápolnának díszes, vörös márvány kaput építtetett. A Sárszeg nevű városrészben ispotály, hozzá kápolna, valamint fürdő épült. A városba néhány évtizedre a reneszánsz kultúrája költözött be. A Vetésit követő püspökök legnagyobb gondja már a vár megerősítése volt az egyre jobban fenyegető török veszély ellen – sikertelenül.

A város sötét évtizedei

Abban, hogy a török időkben Veszprém nem volt képes nagymértékű ellenállásra, a Mohács utáni trónviszályoknak jelentős szerepük volt. Az I. Ferdinánd és Szapolyai János közötti harcban Veszprém vármegye – a Habsburg-párti püspök távollétében – Szapolyai mögé állt. 1527-ben Ferdinánd csapatai ostrommal elfoglalták a várost, hogy aztán a Szapolyai-párti Török Bálint 1537-ban visszafoglalja, egy évre rá pedig ismét Ferdinánd kezére jusson. Ekkorra a város már romokban állt. A káptalannak a királyhoz írt levele szerint:

„Veszprém faluhoz hasonlít, amelyben a mostanában lerombolt káptalani épületeken kívül alig
van 38 ház, ha ugyan a sárból készült és szalmafedelű helyiségeket háznak lehet nevezni.”

A török elsőként 1552-ben foglalta el Veszprémet, hogy aztán az 1683-ig terjedő időszakban még kilencszer cseréljen gazdát. Az első ostrom 1552. május 26-án kezdődött, és hét napig tartott. Ali budai pasa több ezer katonájával feldúlta és felgyújtotta a várost, majd ágyúival lőni kezdte a várat, amelynek bevétele viszont nem lett volna könnyű feladat, ha a hetedik napon zsoldjuk elmaradása miatt nem tör ki lázadás a védők körében. A lázadók egy része kiszökött a várból, a törökök azonban felfedezték és megölték őket. Ezután a megmaradt csekély létszámú őrség szabad elvonulás fejében megadta magát az ellenségnek. Ali megszegte az ígéretét: a kiengedett katonák nyomába lovascsapatot küldött, akik egy részüket lemészárolták, másokat fogságba vetettek.

1557-ben a várost hatalmas tűzvész pusztította. 1566-ban Salm Eck tábornok Veszprém visszafoglalására indult. A kis létszámú török őrség ismét feldúlta és felégette a várost, majd visszavonult a várba, amit azonban egynapi ostrom után feladni kényszerült. A következő években a haditanács Bernardo Gallo, Süess Orbán és Giuseppe Cividale hadmérnökök irányításával megerősíttette a falakat. Mindhiába, ugyanis az 1593-ban Veszprém alá érkező hatalmas török seregnek, amely 30 ágyúval és két faltörő kossal is rendelkezett, csak hat napig sikerült ellenállni. Samaria Ferdinánd várkapitány, látva a vár tarthatatlanságát, katonái egy részével menekülni próbált, de a sereget lemészárolták, a kapitányt fogságba vetették. Igaz, a törökök is kénytelenek voltak veszteségeket elszenvedni: Samaria előzőleg 70 mázsa puskaport ásatott el a várban, ami felrobbant, rendet vágva a bevonulók soraiban.

1598-ban magyar katonákból és külföldi zsoldosokból álló sereg vette birtokba Veszprémet, miután a török várvédők érkezésük hírére – a város újbóli felgyújtása után – elmenekültek. A törökök 1605-ben visszaszerezték a várost, három év múlva azonban Veszprém ismét keresztény kézbe került. A viszontagságok azonban sajnos nem értek véget. 1620-ban a városlakók elűzték a császárpárti katolikus várkapitányt, Zichy Pált, lehetővé téve Bethlen Gábor erdélyi fejedelem csapatainak bevonulását. Két évre rá azonban Zichy visszafoglalta Veszprémet és bosszút állt a lakosokon.

Veszprém török kézre kerülése után a püspök Sümegre tette át a székhelyét. A város lakossága túlnyomórészt áttért a református hitre, 1614-től saját lelkésszel rendelkeztek, a vár déli részén (a mai Megyei Bíróság helyén) 1629-ben templomot, lelkészlakot és iskolát alapítottak. A püspök 1628-as visszatérése után visszaállította a káptalant, és megkezdődött a veszprémiek rekatolizálása. A várbeli protestáns központot felszámolták, a Wesselényi-összeesküvés utáni megtorlás részeként Bátorkeszi István prédikátort gályarabságra ítélték.

1683-ban a várost Thököly Imre katonái vették birtokba, három hónappal később azonban már ismét császári kézen volt. Veszprém azonban még mindig nem lélegezhetett fel: 1693-ban újra tűzvész pusztított, 1701-ben pedig I. Lipót császár elrendelte a magyarországi végvárak elpusztítását, aminek következtében felrobbantották a falak nagy részét, valamint a külső vár déli kapuját és a székesegyház melletti, úgynevezett Kiskaput is. A Rákóczi-szabadságharcban a kurucok oldalára álló Veszprémet 1704-ben Sigbert Heister, a császári hadsereg főparancsnoka – annak ellenére, hogy a város korábban oltalomlevelet kért és kapott a császártól – kegyetlenül megbüntette. A bevonuló csapatok kirabolták a székesegyházat és felgyújtották a várost; a nagyprépostot több kanonokkal együtt megverték és kifosztották. A hatalmas pusztulás emléke legendákat szült: később tudni vélték, hogy a katonák lakodalmat rendeztek a templom közepén, és a vár négy sarkában csak azért gyújtottak tüzet, hogy boszorkánytáncot járhassanak.

A ferences templom ma

Az 1778-ban elkészült Érseki Palota

Veszprém területi fejlődése

Veszprém újjáépítése és a polgárosodás kezdetei

A megviselt, jelentős részben elnéptelenedett város újjáépítése és -telepítése a Rákóczi-szabadságharc után hamarosan megkezdődött. A török időket mindösszesen két középkori épület: a Tűztorony és a Gizella-kápolna élte túl. Az, hogy a vár alapvetően barokk külsővel rendelkezik, a 18. század püspöki és káptalani építkezéseinek köszönhető. Legkorábban, már 1723-ban sor került a székesegyház felújítására. Ezt 1730-ban a ferences templom, 1741-ben a nagypréposti palota, 1751-ben a Dubniczay-palota, 1754 és 1763 között pedig a vármegyeháza (ma a Megyei Bíróság épülete) követte. Padányi Bíró Márton püspök 1750-ben bontásokkal kialakította a mai Szentháromság teret, amelyen felállíttatta a Szentháromság-szobrot.

Acsádi Ádám már 1733-ban új püspöki palotát készíttetett a maga számára, a mai Érseki palota építése (1776–1778) viszont, ennek a korábbi palotának a befoglalásával, Koller Ignác püspök nevéhez köthető. A késő barokk épületet, a mellette álló püspöki alkalmazottak házával együtt, Fellner Jakab tervezte. A vár ezután is további értékes épületekkel gazdagodott: az Aggpapok házával (1778, ma Megyei Pedagógiai Intézet), a Nagyszemináriummal (1782, ma egyetemi kollégium), az 1711-ben Veszprémbe hívott piaristák rendházával és gimnáziumával (a Lovassy László Gimnázium elődje), valamint számos kanonoki és polgári házzal.

A vár körüli szegek újra benépesedtek, sőt korábban lakatlan területekre is megindult a betelepülés. Ekkor jöttek létre a később Jeruzsálemhegynek, Dózsavárosnak és Cserhátnak elkeresztelt városrészek csírái. Az elsőt a várból kiűzött reformátusok, míg a másodikat a káptalan által a városba telepített német jobbágyok népesítették be. Padányi Bíró Márton püspök alakíttatta ki az ún. Belső és Külső Püspökkertet, a mai Színházkert és az Erzsébet sétány elődjét. A 18. században jött még létre a Ranolder téri Szent Anna-kápolna (1724), a temetőhegyi kápolna, amely a mai Szent László-templom elődje (1740), a Kálvária-dombnak nevet adó kálvária (1746), a jeruzsálemhegyi református templom (1794), az evangélikus templom (1798), továbbá a soha be nem fejezett veszprémvölgyi jezsuita templom (1747). A Séd partján, valamint – többek között – az Óváros téren, a Rákóczi utcában és a Szabadság téren ekkoriban épült barokk gazdasági és lakóépületek Veszprém gazdagodását, polgárosodását tükrözik.

Ez a polgárosodási folyamat azonban ellentmondásokkal járt. A végvári harcok elmúltával a város ismét a püspök, illetve részben a káptalan földesúri fennhatósága alá került. Az 1702-ben Széchényi Pál püspökkel kötött egyezség szerint Veszprém lakói nem tartoztak robottal földesuraiknak, cserébe viszont fegyveres szolgálatra voltak kötelezhetőek. Létrejött egy törvénybírói testület és egy tanács is, büntetőügyekben azonban továbbra is az úriszék joga volt ítélkezni a városlakók felett.

Az 1723-ban Esterházy Imre püspök által kiadott kiváltságlevél tovább szűkítette a veszprémiek jogait. Ugyan még mindig garantálta a saját önkormányzatot és a bíróválasztást, valamint a nemesek esetében évi 12, míg a polgárok számára évi 18 forintért cserébe a jobbágyterhektől való teljes mentességet, a gazdasági tevékenységek jövedelmének jelentős részét a püspöknek juttatta. A városlakók számára a legfájóbb pont a borkimérés jogának hatról négy hónapra történő csökkentése volt. Esterházy 1725-ben külön rögzítette a nemesség kiváltságait, ezáltal a Veszprémben élő nemesek hivatalos közigazgatása (egészen 1849-ig bezárólag) elvált a polgárságétól.

Végül Padányi Bíró Márton püspök 1748-ban még egyet nyirbált a polgárok kiváltságain, amikor tovább csökkentette a városi bírák jogkörét, valamint a vásárokból származó jövedelem egészét kisajátította (a korábbi, 50–50 százalékos arányban történő megosztás helyett). Éves pénzösszeggel – ekkor 700 forinttal – már csak a jobbágyterhek egy részét lehetett kiváltani. Veszprém polgársága természetesen nem nézte ezeket a változásokat jó szemmel, ezért 1746-ban és utána is több alkalommal kérvényezték a település szabad királyi várossá nyilvánítását, céljukat azonban nem sikerült elérniük. Kérvényüket V. Ferdinánd király 1836-ban végleg elutasította. A probléma végül csak 1870-ben oldódott meg, amikor Veszprém független önkormányzattal rendelkező, úgynevezett rendezett tanácsú várossá vált. A katolikus egyház bizonyos mértékű befolyása azonban egészen 1945-ig megmaradt.

A város a 19. században

1803 tavaszán Veszprémet hatalmas árvíz pusztította. A medréből kilépő Séd szintje állítólag egészen a patak folyásától fél kilométerre lévő Szent Anna-kápolna oltárjáig emelkedett. Az árvíz emlékét a Jókai utcán mindmáig tábla őrzi, amelyen a dátum mellett egy, a legmagasabb vízszintet jelző vonás is látható.

Gazdasági értelemben a 19. század elejét, akárcsak a 18. századot, békés fejlődés jellemezte. A város, főleg gabonapiacának köszönhetően, a Közép-Dunántúl kereskedelmi központjává vált, lakossága a század közepére elérte a 14 000 főt – ez a 18. század eleji népesség mintegy hatszorosa volt.

Az első magyarországi vasútvonalak elkerülték a várost. Amikor 1872-ben végre megépülhetett a Székesfehérvár–Veszprém–Szombathely vonal, a püspök és a város vezetői megakadályozták, hogy az a városon haladjon át, így a vasútállomás Jutasnál, a városközponttól több kilométerre épült meg. Ez a döntés a város fejlődésére nézve súlyos következményekkel járt: Veszprém céhesipara, gabonapiaca hanyatlásnak indult, korábbi kereskedelmi szerepe megszűnt. A gazdasági stagnálást a népességnövekedés megállása is tükrözte. Később, 1910-ben kialakítottak egy, a városon áthaladó szárnyvonalat a Balaton irányába. Ez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy Veszprém kitörjön a korábbi elszigeteltségből.

Az 1885–87 között épült Megyeháza

A város infrastruktúrája ugyanakkor sokat fejlődött. 1896-ra kiépült a víz-, 1908-ra pedig az elektromos hálózat. Több kis városszéli tavat (Balogtó, Kálistó, Nagy- és Kistó) és mocsarat lecsapoltak. 1884-ben Czollenstein Ferenc omnibuszjáratot indított Veszprém és Balatonalmádi között.

A Postapalota (1901)

Jelentős építkezések is zajlottak a századfordulón. Ehhez az időszakhoz köthető többek között az új Vármegyeháza (1885–87), a Postapalota (1901), a mai Eötvös Károly Megyei Könyvtár (1902), a Megyei Bíróság (1905), a Károly-templom (1907) és a Petőfi Színház (1908) létrejötte, valamint a Szent Mihály-székesegyház átalakítása (1907–1910). Az Óváros tér, a Rákóczi utca és a Szabadság tér szecessziós–eklektikus polgárházai is javarészt ebből a korszakból származnak.

Veszprém a 20. században

A gazdasági fellendülés az 1930-as évekig váratott magára; ekkor a városba számottevő hadiipar települt. 1930-ban a közigazgatás átszervezésével összefüggésben az összes többi rendezett tanácsú városhoz hasonlóan Veszprém is megyei város lett. 1937-re elkészült a városon átvezető 8-as számú országos főútvonal Székesfehérvár és az osztrák határ között. Az útvonal részeként épült meg Veszprém jelképe, az ország egyik legnagyobb viaduktja, a Szent István völgyhíd.

A Szent István völgyhíd (Viadukt), a város jelképe

A várost, nem utolsósorban jelentős hadiüzemei miatt, a második világháború során több bombatámadás is érte. Még ma sem egyértelmű, hogy a Viadukt középső ívét 1945. március 21-én éjjel a visszavonuló német csapatok robbantották-e fel, vagy pedig egy szovjet bomba hatására dőlt-e romba. Az azonban biztos, hogy a németek a nagy ívet fel akarták robbantani; erre irányuló tervüket három bátor veszprémi polgár húzta keresztül, amikor még a tél folyamán egyenként kiszerelték a gyutacsokat a robbanótöltetekből. Két napra rá a szovjet csapatok – jelentős utcai harcok nélkül – bevonultak Veszprémbe.

Az újjáépítés befejeztével az 1950-es években folytatódott az iparosítás, (főleg vegyipari) kutatóintézetek és a vegyipari egyetem (ma Pannon Egyetem) telepítésével párhuzamosan. A cél az volt, hogy a város a közép-dunántúli iparvidék tudományos központjává váljon. Mindezek következtében a népesség 40 év alatt három és félszeresére nőtt (ma már csökkenőben van). A megnövekedett lakosság elhelyezésére nagy lakótelepek jöttek létre. A Cserhát családi házas övezetének jelentős részét elbontották, a helyén „új városközpontot” alakítottak ki. A 8-as út növekvő forgalmát a várost elkerülő körgyűrűre terelték. Megkezdődött (és még ma is tart) a Veszprémen belül haladó belső körgyűrű építése.

Veszprém 1990-ben válhatott megyei jogú várossá.

Lélekszámváltozás

Év	Népesség (fő)	Megjegyzések
1500	kb. 1 500
1700	2 500–2 600
1785	7 082
1847	kb. 14 000
1885	12 002
1910	14 792	Gyulafirátót népessége 1 415, Kádártáé 657 fő
1961	26 780	Gyulafirátót népessége 1960-ban 2 050, Kádártáé 710 fő
1980	53 942	Gyulafirátót népessége 2 277 fő
1990	63 867
2001	62 851
2008	62 286

Külső hivatkozások

• Légifotók Veszprémről

Lábjegyzetek

1. Azzal kapcsolatosan, hogy valójában melyik ez az öt domb, a hagyománynak különböző változatai maradtak fenn, ezek többnyire említik a Várhegyet, a Jeruzsálemhegyet, a Temetőhegyet és a Cserhátot, az ötödik dombbal kapcsolatban azonban nincs egyetértés; szokás a Kálvária-dombot, a Benedek-hegyet, a Piac-dombot vagy a Gulya-dombot említeni. A kérdés tisztán földrajzi szemszögből nem tisztázható, mert a Várhegyen és a Kálvária-dombon kívül a többi térszíni forma csak a Séd völgyéből látszik „dombnak”, valójában a Veszprémi-fennsík részei.