Full download ebook at ebookmass.

com

SARS-CoV-2 turned positive in a discharged patient

with COVID-19 arouses concern regarding the
present standard for discharge Jing-Feng Zhang
For dowload this book click link below
https://ebookmass.com/product/sars-cov-2-turned-
positive-in-a-discharged-patient-with-
covid-19-arouses-concern-regarding-the-present-
standard-for-discharge-jing-feng-zhang/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD EBOOK

Download more ebook from https://ebookmass.com

More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Recurrence of positive SARS-CoV-2 RNA in COVID-19: A

case report Dabiao Chen

https://ebookmass.com/product/recurrence-of-positive-sars-
cov-2-rna-in-covid-19-a-case-report-dabiao-chen/

A therapeutic non-self-reactive SARS-CoV-2 antibody

protects from lung pathology in a COVID-19 hamster
model

https://ebookmass.com/product/a-therapeutic-non-self-reactive-
sars-cov-2-antibody-protects-from-lung-pathology-in-a-
covid-19-hamster-model/

Recommendations on management of the SARS-CoV-2

coronavirus pandemic (Covid-19) in kidney transplant
patients Verónica López

https://ebookmass.com/product/recommendations-on-management-of-
the-sars-cov-2-coronavirus-pandemic-covid-19-in-kidney-
transplant-patients-veronica-lopez/

Severe acute respiratory syndrome coronavirus 2 (SARS-

CoV-2) and coronavirus disease-2019 (COVID-19): The
epidemic and the challenges Chih-Cheng Lai

https://ebookmass.com/product/severe-acute-respiratory-syndrome-
coronavirus-2-sars-cov-2-and-coronavirus-
disease-2019-covid-19-the-epidemic-and-the-challenges-chih-cheng-
Recomendaciones en el manejo de la pandemia por
coronavirus SARS-CoV-2 (Covid-19) en pacientes con
trasplante rena Verónica López

https://ebookmass.com/product/recomendaciones-en-el-manejo-de-la-
pandemia-por-coronavirus-sars-cov-2-covid-19-en-pacientes-con-
trasplante-rena-veronica-lopez/

From SARS to COVID-19_ A previously unknown SARS-

related coronavirus (SARS-CoV-2) of pandemic potential
infecting humans – Call for a One Health approach
Mohamed E. El Zowalaty
https://ebookmass.com/product/from-sars-to-covid-19_-a-
previously-unknown-sars-related-coronavirus-sars-cov-2-of-
pandemic-potential-infecting-humans-call-for-a-one-health-
approach-mohamed-e-el-zowalaty/

Computers and viral diseases. Preliminary

bioinformatics studies on the design of a synthetic
vaccine and a preventative peptidomimetic antagonist
against the SARS-CoV-2 (2019-nCoV, COVID-19)
coronavirus B. Robson
https://ebookmass.com/product/computers-and-viral-diseases-
preliminary-bioinformatics-studies-on-the-design-of-a-synthetic-
vaccine-and-a-preventative-peptidomimetic-antagonist-against-the-
sars-cov-2-2019-ncov-covid-19-coronavi/

Application of Natural Products in SARS-CoV-2 Kamal

Niaz

https://ebookmass.com/product/application-of-natural-products-in-
sars-cov-2-kamal-niaz/

COVID-19, SARS and MERS: are they closely related?

Nicola Petrosillo

https://ebookmass.com/product/covid-19-sars-and-mers-are-they-
closely-related-nicola-petrosillo/
Journal Pre-proof

SARS-CoV-2 turned positive in a discharged patient with COVID-19

arouses concern regarding the present standard for discharge

Jing-feng Zhang, Kun Yan, Hong-hua Ye, Jie Lin, Jian-jun Zheng,
Ting Cai

PII: S1201-9712(20)30126-0
DOI: https://doi.org/10.1016/j.ijid.2020.03.007
Reference: IJID 4013

To appear in: International Journal of Infectious Diseases

Received Date: 26 February 2020

Revised Date: 4 March 2020
Accepted Date: 4 March 2020

Please cite this article as: Zhang J-feng, Yan K, Ye H-hua, Lin J, Zheng J-jun, Cai T,
SARS-CoV-2 turned positive in a discharged patient with COVID-19 arouses concern
regarding the present standard for discharge, International Journal of Infectious Diseases
(2020), doi: https://doi.org/10.1016/j.ijid.2020.03.007

This is a PDF file of an article that has undergone enhancements after acceptance, such as
the addition of a cover page and metadata, and formatting for readability, but it is not yet the
definitive version of record. This version will undergo additional copyediting, typesetting and
review before it is published in its final form, but we are providing this version to give early
visibility of the article. Please note that, during the production process, errors may be
discovered which could affect the content, and all legal disclaimers that apply to the journal
pertain.

© 2019 Published by Elsevier.

SARS-CoV-2 turned positive in a discharged patient with COVID-19 arouses concern

regarding the present standard for discharge

Author names and affiliations:

Jing-feng Zhang, HwaMei Hospital, University of Chinese Academy of Sciences

Kun Yan, HwaMei Hospital, University of Chinese Academy of Sciences

of
Hong-hua Ye, HwaMei Hospital, University of Chinese Academy of Sciences

ro
Jie Lin, HwaMei Hospital, University of Chinese Academy of Sciences

Jian-jun Zheng, HwaMei Hospital, University of Chinese Academy of Sciences

-p
Ting Cai, HwaMei Hospital, University of Chinese Academy of Sciences
re
Corresponding Author:
lP

Ting Cai, HwaMei Hospital, University of Chinese Academy of Sciences, Ningbo,

na

China, 315010

Email: [email protected]
ur
Jo

1
Abstract:

An outbreak of COVID-19 in Wuhan, China caused by SARS-CoV-2 has led to a

serious epidemic in China and other countries, resulting in worldwide concern. With

the active efforts from prevention and control, the quantity of discharged patients is

escalating. How to manage these patients normatively is still challenging. We hereby

reported an asymptomatic discharged patient with COVID-19 who was retested

positive for SARS-CoV-2, which arouses concern regarding the present discharge

of
standard of COVID-19.

ro
Since December, 2019, an outbreak of coronavirus disease (COVID-19) in Wuhan,
-p
Hubei, China caused by a severe acute respiratory syndrome coronavirus 2 (SARS-
re
CoV-2), has led to a serious epidemic in China and other countries, resulting in

worldwide concern.1 Because of the seriousness of this outbreak, WHO declared it a

lP

public health emergency of international concern on Jan 30, 2020. As of February 21,
na

2020, a total of 75,569 COVID-19 cases have been confirmed in China. Notably, 1200

confirmed cases have been reported in 26 other countries beyond China.2

ur

Since the outbreak, China has taken unprecedented measures to contain the spread

of the virus within China. Though the number of cases outside China has remained
Jo

relatively small, it's very challenging that some of the cases did not have clear

epidemiological link, and some asymptomatic carriers with SARS-CoV-2 might be a

new potential source of infection. It’s very worrisome that South Korea and Italian now

have the most confirmed cases outside China.

2
 With the huge efforts from medical professionals to treat patients, substantial

public health prevention measures, and accelerated research, the quantity of discharged

patients is escalating.2 How to manage these patients normatively is still challenging.

We hereby reported an asymptomatic discharged patient with COVID-19 who was

retested positive for SARS-CoV-2, which arouses us to rethink the present discharge

standard of COVID-19.

A 54-year-old man had a close contact with a person from Wuhan at a meeting

of
on January 12, 2020. He felt fatigue and mild myalgia on January 17. And on January

ro
20, he began to have a fever of 37.5℃, so he went to a fever clinic of a tertiary hospital.

Chest CT scan on January 20 showed multiple and scattered ground-glass opacities in

-p
the sub-pleural area of bilateral lungs. Immediately he was diagnosed as suspected case
re
of COVID-19 and isolated at an observation unit. On January 21, throat swab sample

tested positive for SARS-CoV-2 by real-time reverse transcription polymerase chain

lP

reaction assay, so he was diagnosed as a confirmed COVID-19 case. Gradually, he had

a mild to moderate dyspnea, and a fever of 38.3 ℃ on January 24. Followed chest CT
na

scan demonstrated increasing area and number of ground-glass opacities in bilateral

ur

lungs on January 24. He received supplemental oxygen at a rate of 5 liters per minute,

and took antiviral drugs (0.2g of arbidol hydrochloride tablet orally taken three times a
Jo

day) and low-dose hormone since January 24. However, the symptoms weren’t

improved at all. On January 27 he was transferred to a COVID-19-designated hospital

and given antiviral treatment in an isolated ward (0.2g of arbidol hydrochloride tablet

orally taken three times a day and 0.5g of chloroquine hydrochloride tablet orally taken

3
twice a day). On February 2, his fever, cough and other symptoms disappeared. Chest

CT follow-up showed bilateral pulmonary lesions obviously resolved. Throat swab

samples tested negative for SARS-CoV-2 on February 2 and February 4, respectively

(Figure 1, 2).

of
ro
-p
re
lP
na
ur
Jo

According to the discharge standards as following: (1) the body temperature

returned to normal for more than 3 days, (2) respiratory symptoms improved

significantly, (3) inflammation of the lungs showed obvious signs of absorption, and (4)
4
respiratory nucleic acid was negative for two consecutive times (24 hours sampling

time interval at least), which is from the guideline proposed by the National Health

Commission of China, the patient can be discharged and released from isolation.3, 4

However, it remained unclear about viral clearance pattern after the SARS-CoV-

2 infection. For the caution and safety, the committee of prevention and control of

COVID-19 in our hospital proposed a local guideline to manage the discharged patients.

All discharged COVID-19 patients are transferred to a designated medical unit for extra

of
14 days’ quarantine and observation. As shown in Figure 1 and Figure 2, after

ro
discharge on February 5, the patient was transferred to a designated medical unit for

isolation and monitoring. Unfortunately, nucleic acid detection for SARS-CoV-2

-p
displayed positive again. This arouses us to rethink the present discharge standards, and
re
whether persistent asymptomatic carriers of SARS-CoV-2 exist and to reach an

accurate definition of when a patient can be considered cured.

lP

Actually, nucleic acid detection has a certain possibilities of false negative, which
na

could mainly depend on the following situations: (1) the source of samples collected;

(2) the method of samples collected; (3) antiviral drugs or hormone taken; (4) the
ur

sensitivity of nucleic acid test kit.5, 6

Notably, the virus was found in the loose stool of a patient in the USA, suggesting
Jo

potential transmission through the fecal-oral route.7 Similarly, our patient was found

weakly positive for stool sample testing only once during the period under observation.

Accordingly, our hospital implemented the standards for discharge, both

5
nasopharyngeal swab or sputum, and fecal virus nucleic acid detection were negative

for more than 2 consecutive times (the interval was greater than 24 hours).

As mentioned above, an asymptomatic discharged patient with SARS-CoV-2

nucleic acid retested positive arouses concern regarding the discharge standard of

COVID-19. Up to now, although no evidence demonstrated that a discharged patient

who had repeated SARS-CoV-2 nucleic acid positive could be infectious to others, the

patient reported by us showed high viral load for SARS-CoV-2 nucleic acid after

of
discharge. If any of these individuals was contagious and released from quarantine, he

ro
or she might be a potential and mobile infectious source.8

-p
Funding Source: This study was supported by Key Research Foundation of Hwa Mei
re
Hospital, University of Chinese Academy of Sciences, China (Grant No.

2020HMZD20).
lP

Ethical Approval: This study was approved by Ethics Committee of our hospital.
na

Contributors: JFZ and TC designed the study, KY collected the data, HHY and JL
ur

analyzed the data, JFZ and JJZ wrote this article.

Jo

Conflict of Interest: None.

6
References

1. Hui DS, E IA, Madani TA, et al. The continuing 2019-nCoV epidemic threat of novel

coronaviruses to global health - The latest 2019 novel coronavirus outbreak in Wuhan, China.

International journal of infectious diseases : IJID : official publication of the International Society

for Infectious Diseases 2020; 91: 264-266

2. World Health Organization. Novel coronavirus(2019-nCoV): situation report-32. 2020.

(https://www.who.int/docs/default-source/coronaviruse/situation-reports/20200221-sitrep-32-

of
covid-19.pdf?sfvrsn=4802d089_2)

ro
3. Jin, Y., Cai, L., Cheng, Z., et al. A rapid advice guideline for the diagnosis and treatment

of 2019 novel coronavirus (2019-nCoV) infected pneumonia (standard version). Military Med Res.
-p
2020; 7(4):1-23. https://doi.org/10.1186/s40779-020-0233-6
re
4. National Health Commission of the People’s Republic of China. Diagnosis and treatment

of novel coronavirus pneumonia (Trial version 5 revised) [EB/OL]. (2020-02-08) [2020-02-15].

lP

5. XU Kaijin, CAI Hongliu, SHEN Yihong, et al. Management of corona virus disease-19
na

(COVID-19): the Zhejiang experience. Journal of Zhejiang University (Medical Sciences). 2020,

49(1): 1-12.
ur

6. Laboratory testing for 2019 novel coronavirus (2019-nCoV) in suspected human cases

Interim guidance. 17 January, 2020.

Jo

https://www.who.int/emergencies/diseases/novel-coronavirus-2019/technical-

guidance/laboratory-guidance

7. Holshue ML, DeBolt C, Lindquist S, et al. First case of 2019 novel coronavirus in the

United States. N Engl J Med 2020; published online Jan 31.

7
 8. Clinical management of severe acute respiratory infection when novel coronavirus

(2019-nCoV) infection is suspected Interim guidance. 28 January, 2020.

https://www.who.int/publications-detail/clinical-management-of-severe-acute-respiratory-

infection-when-novel-coronavirus-(ncov)-infection-is-suspected

of
ro
-p
re
lP
na
ur
Jo

8
Another random document with
no related content on Scribd:
a jelenetet, de amint a zöld hajnal egyre világosabbá vált, a földi kép
annál jobban elhalványodott.
Amint a visszhangzó lépések egyre közelebb és közelebb
hangzottak mellette, Plattner maga köré tekintett és látta, hogy a
sápadt arcok egész tömege gyűlt össze körülötte a völgy sötét
mélyéből és valamennyien a szobában lévő két embert figyelték.
Soha ekkora tömegét az Élők Őrzőinek még nem látta. Egyik felük
csak a haldoklót figyelte a szobában, másik felük viszont végtelen
haraggal az asszony mozdulatait követte, amint lázasan kutatott
valami után, amit sehogyan sem tudott kézrekeríteni. Olyan nagy
tömegekben gomolyogtak körülötte az Őrző Lelkek, hogy egyszer-
másszor megakadályozták azt is, hogy a szobába lásson, de azért
Plattner világosan emlékszik rá, hogy bent a szobában minden
végtelenül csendes volt.
Két lélek arcára különösen jól emlékszik még ma is. Az egyik egy
asszony fehér és tiszta vonalú arca volt, amely valamikor talán hideg
és kegyetlen lehetett, de amelyet most egy a földön nem ismert
okosság lágyított puhára. A másik talán az asszony atyja lehetett.
Mindkettőjük figyelmét szemmel láthatólag teljesen lekötötte valami
gyűlöletes cselekedet szemmel kísérése, amelyet nem tudtak
megakadályozni. A férfi mögött szintén egy csomó fej gomolygott,
de ezek már nem lehettek szülők, hanem olyan lények arcai, akik
valamikor talán maguk is ridegek voltak, de akiket a fájdalom
megtisztított. Egészen az előtérben egy lány arca tünt fel, de ezen
sem fájdalom, sem harag nem látszott, csak végtelen türelem és
fáradtság, amint – ahogyan Plattner mondja – szabadulását várta.
Plattnert cserben hagyta leíróképessége, amikor ennek a kísérteties
tömegnek a gyülekezéséről beszélt.
A lelkek a harang szavára gyültek össze és szinte pillanatok alatt
verődtek össze a szoba körül. Úgy látszik, Plattner olyan izgatott volt,
hogy egészen önkénytelenül, idegességében kivette a zöld port
tartalmazó üveget a zsebéből és maga elé tartotta, – de erre már
nem emlékszik egészen világosan.
 A lépések egyszerre elhallgattak. Plattner hiába várta a
következőt, néma csönd ülte meg a tájat és azután egyszerre a
váratlan csöndben, mint egy éles, vékony penge, keresztülvágott a
harang szava. A hangra a fejek tömegei jobbra-balra kezdtek
imbolyogni és hangos sírás hallatszott körülötte. Az asszony a
szobából mindebből semmit sem hallott, mert valamit lázas
gyorsasággal a gyertya lángjába tartott. A harang második
kondulására minden egészen elhalványodott és jeges széláramlat
szórta szét a Lelkek Őrzőit. A harmadik kondulásra valami hirtelen
keresztülnyúlt rajta az ágy felé. Bizonyosan mindnyájan hallottak
már fénysugárról. Nos, ez olyan volt, mint valami sötétségsugár és
amikor Plattner jobban odanézett, tisztán kivett egy sötét kart és
kezet.
A zöld nap most már majdnem delelőjére érkezett és a szobában
lefolyó eseményeket odaátról már alig lehetett kivenni, de Plattner
látta, amit az ágy fehérje görcsösen megvonaglik és az asszony válla
fölött meglepetten visszatekint az ágy irányába.
A hideg szél gyorsan magával vitte az árnyakat a völgy mélyében
fekvő templom felé és Plattner ekkor hirtelen megértette a fekete
kar jelentőségét, amely átnyúlt válla fölött és megragadta
zsákmányát. Nem mert a háta mögé nézni, hogy meglássa az Árnyat
a kar mögött. Kétségbeesett erőfeszítéssel, szemeit eltakarva,
rohanni kezdett, de talán még húsz lépést sem tehetett, mikor
megbotlott egy kőben és elesett. Előre bukott kezeire, az üveg
pozdorjává zúzódott a földön és a zöld por abban a percben
felrobbant. A következő pillanatban kábultan és számtalan sebből
vérezve, ismét az iskola kertjében találta magát szemtől szemben
ülve Lidgettel.
Ezzel Plattner története véget ért. Igyekeztem olyan sorrendben
leírni a dolgokat, ahogyan Plattner mesélte nekem és gondosan
óvakodtam attól, hogy bármit is változtassak akár annak stílusán,
akár felépítésén, pedig könnyű lett volna a szenzáció kedvéért úgy
beállítani a dolgot a haldokló ágyánál, mint valami összeesküvést,
amelyben Plattner is szerepet játszott, de eltekintve attól, hogy egy
egészen kivételes, de különben igaz történetbe csempésztem volna
hamisításokat, az ilyen dolgok, véleményem szerint, csak rontottak
volna azon a hatáson, amelyet ez a sötét világ a maga zöld
világításával és az össze-vissza gomolygó Élők Őrzőivel az olvasóra
tesz.
Hozzá kell tennem, hogy tényleg az iskola közelében egy házban
bekövetkezett az a haláleset, amelyről Plattner beszélt történetében,
és pedig pontosan abban a pillanatban, amikor Plattner visszatért a
földre. Egy adótisztviselő halt meg és özvegye, aki jóval fiatalabb
volt megboldogult uránál, a mult hónapban férjhezment egy
környékbeli állatorvoshoz. Miután a történet, amelyet itt
elmondottam, különböző formákban szájról szájra járt az egész
faluban, az asszony fölhatalmazott arra, hogy nevét kiírjam, de
kikötötte, hogy ő határozottan tagadja, hogy bármi is igaz volna
Plattner elbeszéléséből, ami megboldogult férje utolsó óráit illeti. Ő
nem égetett el semmiféle végrendeletet – bár Plattner soha nem is
vádolta ilyesmivel – és néhai férjének csak egy végrendelete volt,
amelyet közvetlenül házasságkötésük után készített. Annyi bizonyos,
hogy Plattner leírása a halottas szoba bútorzatáról teljesen pontos
volt, ami egészen csodálatos, ha tekintetbe vesszük, hogy Plattner
előzőleg soha nem járt a házban.
Még egy dolog van, amelyről idáig nem szóltam, de miután nem
szeretném, ha babonás vagy túlságosan hiszékeny színben tünnék
fel, most erre is felhívom az olvasók figyelmét. Plattner kilenc napi
távolléte e világból kétségbevonhatatlan tény, de ez még nem
bizonyítja egyben azt is, hogy elbeszélése is mindenben megfelel a
valóságnak, mert könnyen lehetséges, hogy még e földi téren kívül is
hallucinálnak az emberek.
Ezt az olvasónak sohasem szabad elfelednie.
 A gyönyörü öltöny

Egyszer volt egy kis emberke, akinek az édesanyja gyönyörű

öltözet ruhát varrt. Aranyból és zöldből szőtték az anyagát és olyan
szép volt és olyan finom, hogy le se tudom írni. Gyönyörű
narancsszínű csokor díszítette az álla alatt és a ruha gombjai
ragyogtak, mint a csillagok. Módfelett örült az új ruhának és
hallatlanul büszke volt rá, amikor pedig először állott a hosszú tükör
elé új ruhájában, annyira meg volt lepve és annyira el volt
ragadtatva, hogy alig tudott megválni a gyönyörű látványtól.
Mindig csak azt akarta viselni, hogy ismerje mindenki
városszerte. Elképzelte titkon, mit szólnának az emberek, ha új
ruhájában bejárja azokat a helyeket, ahol odáig megfordult, sőt
elképzelte magát azokon a helyeken is, ahol sohasem járt még
életében, de amikről mások meséltek neki és megpróbálta
elképzelni, hogy mi volna, ha most felkerekedne és elmenne
mindenüvé ragyogó, új ruhájában. Szeretett volna menten kirohanni
benne a hosszú harmatos fűbe és a meleg napfényben fürdő rétekre.
Csak hordhatná már az új ruhát!
De az édesanyja szigorúan megtiltotta neki. Elmagyarázta, hogy
nagyon vigyáznia kell, mert soha többe az életben még csak
megközelítően olyan szép ruhához nem fog jutni. Takarékoskodnia
kell vele és csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor szabad viselnie. Ez a
lakodalmi öltönye, mondotta az édesanyja, azzal fogta magát és a
gyönyörű ragyogó gombokat selyempapirossal vonta be, nehogy
elveszítsék csillogó fényüket. A manzsettákra és a ruha könyökére,
ahol legkönnyebben szokott kikopni a szövet, kis védőket varrt fel,
hogy semmi baj se érhesse a pompás öltönyt.
 Fia kézzel-lábbal kapálódzott ez ellen és gyűlölte az egész dolgot,
dehát mit tehetett volna? Végre is engedett anyja
figyelmeztetéseinek és rábeszéléseinek: levetette gyönyörű, új
öltönyét, gondosan összehajtogatta és elrakta a szekrénybe.
Majdnem olyan volt, mint hogyha eltemette volna az új ruhát. Mindig
csak arra gondolt, hogy milyen lenne, ha hordhatná az öltönyt és
azon járt az esze, hogy talán eljön egyszer annak is a napja, valami
fenséges alkalommal, amikor manzsetta és könyökvédők nélkül
veheti fel és nem borítja selyempapir a gombokat sem.
Egyik éjjel, amikor szokása szerint erről álmodott, álmában
leszedte a selyempapírt az egyik gombról és úgy találta, mintha a
gomb már nem volna olyan fényes, mint amikor édesanyja
becsavarta a selyempapirosba és ez még álmában is egészen
kétségbeejtette. Elkezdte fényesíteni a szegény, megvakult gombot.
Eszeveszetten fényesítette, de a gomb – ha ugyan ez még
lehetséges volt – nem hogy nem lett ragyogóbb, hanem még jobban
megfakult. Felébredt és sokáig nyugtalanul hánykolódott ágyában.
Egyre csak az elhalványodott gombon járt az esze és azon
tépelődött, vajjon mi volna, ha a Nagy Alkalommal (bármi legyen is
az), az egyik gomb nem lenne olyan ragyogó, mint újkorában.
Napokon keresztül nem tudott másra gondolni és egyre csak ezt az
eshetőséget forgatta agyában. Amikor édesanyja legközelebb
megengedte, hogy felvegye öltönyét, alig tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy legalább egy kicsit megkaparja a selyempapirost,
vajjon a gombok még mindig olyan fényesek-e, mint azelőtt?
Álmatagon ment végig a hosszú fasoron, amely a templomhoz
vezetett. Keményen küzdött a lelkében ébredt vad elhatározással.
Mert tudni kell, hogy édesanyja ismételt, gondos figyelmeztetése
után nagynéha megengedte, hogy az olyan vasárnapokon, amikor
nem fenyegetett eső, nem fújt a szél, és egyáltalán semmi baj nem
érhette az öltönyt, megengedte, hogy abban menjen a templomba,
de persze a gombokról nem volt szabad levennie a selyempapirost
és a védők is helyükön maradtak. Ha túlerős volt a napfény,
napernyőt kellett hordania, hogy megvédje az öltönyt a kifakulástól,
az ilyen kirándulások után pedig gondosan kikefélte a ruhát, szépen
összehajtogatta, ahogyan anyja tanította és eltemette ismét a
következő alkalomig.

Az édesanyja által emelt korlátokat nem szegte meg soha és

engedelmeskedett a szigorú parancsoknak mindaddig, míg egy
különös éjszakán fel nem ébredt és nem látta meg a holdfényben
fürdő kertet. Úgy rémlett neki, hogy a holdfény nem közönséges
holdfény és az éjszaka sem közönséges éjszaka. Egyideig bódultan
bámult ki az ablakon, folyton visszatérő témáját forgatva agyában.
Gondolat gondolatot követett, míg végre is egyszerre teljesen ébren
felült ágyában. Szíve vadul vert a torkában és hideg borzongás futott
végig a hátán. Végre elhatározásra jutott. Tudta, hogy most úgy
fogja hordani gyönyörű öltönyét, ahogy azt hordani szokták. Semmi
kétsége nem volt a dologban. Félt, rettenetesen félt, de egyben
boldog is volt – határtalanul boldog.
Kiugrott ágyából, egy percig megállott az ablaknál és kinézett a
holdfényben fürdő kertre. A levegő tele volt tücsökcirpeléssel és a
bogarak zümmögésével. Végtelenül halkan, lábujjhegyen
odasettenkedett a sötét ruhaszekrényhez, ahol gyönyörű öltönye
gondosan összehajtogatva várt a feltámadásra. Nagy elővigyázattal,
nehogy valakit felébresszen az alvó házban, egyenként szedte ki a
ruhát, azután gyengéden, de mégis heves vággyal letépte a
selyempapír-takarót és a manzsetta- és könyökvédőket, míg végre
ott volt előtte a gyönyörű öltözet, olyan kifogástalan állapotban,
amilyen akkor volt, amikor először látta édesanyja kezében – hosszú-
hosszú idő előtt. Gombjai nem vakultak meg, szövete nem fakult el,
az emberke boldogan könnyezett, amikor nesztelen sietséggel beléje
bújt. És azután visszament halkan és vigyázva az ablakhoz, amely a
kertre nézett és pillanatra megállott a holdvilágban. A holdfény
megtörött a csillogó gombokon. Azután kinyitotta az ablakot és
óvatosan kimászott a kertbe. Ott állott édesanyja háza előtt, amely
majdnem olyan egyszerű volt, mint nappal, csak a fák sötét árnyéka
borított fekete csipkefátylat a fehér falakra.
A holdsütötte kert azonban már egészen más volt, mint az a kert,
amelyben nappal szokott járni. Minden virág vagy vakítóan fehér
volt, vagy vörösen fekete, a levegő teli volt apró tücskök
gyámoltalan zenéjével, a fák láthatatlan rejtekeiben pedig pacsirták
daloltak.
Nem volt semmi sem sötét az egész világon, csak meleg,
titokzatos árnyékok borultak egyes tárgyakra. A fák leveleit és a
fűszálak széleit a harmat gyönyörű ékkövei diszítették, az éjszaka
melegebb volt, mint bármely éjszaka azelőtt és a mennybolt valami
csoda folytán egyszerre messzebb is és közelebb is volt, mint odáig.
A sötétkék égbolton ott ragyogott az elefántcsontszínű hold, mint a
világ uralkodója, a csillagok pedig tündökölve ragyogtak.
A kis emberke mégsem kiabált és még csak nem is énekelt
örömében. Egyideig csak álldogált, mintha villám sujtotta volna,
azután furcsa kis felkiáltásra fakadt, kitárta karjait és elkezdett futni,
mintha át akarná ölelni az egész nagy-nagy világot. Ügyet sem vetett
a szépen kicirkalmazott utakra, hanem torony irányában szaladt a
kerten keresztül, átvágott a virágágyakon, a nedves, magasranőtt,
illatos növényeken, míg végre elérkezett a nagy sövényhez, de ő
ezen is keresztültörte magát és bár a tüskék véresre karcolták és
össze-vissza hasogatták gyönyörű öltönyét, ő mindezzel nem
törődött, mert tudta, hogy hordhatja a ruhát, amire már annyira
vágyott.
– Boldog vagyok, hogy fölvettem a ruhát – kiáltotta hangosan a
világba. – Örülök, hogy az új ruhámban vagyok.
A sövény túlsó oldalán a kacsaúsztató terült el vagy legalább is
az, ami nappal kacsaúsztató szokott lenni. De éjszakára a
kacsaúsztató gyönyörű koronggá változott, és a kis emberke
belevetette magát a vízbe, amely először csak térdig ért, de azután
elborította már a vállait is, úgy hogy elkezdett úszni a gyönyörű,
ragyogó hullámokat csapdosva karjaival. Így került át a túlsó partra
és úgy rémlett neki, mintha nem a kacsaúsztató piszkos vizén,
hanem színtiszta ezüstön haladt volna keresztül és az most kövér
cseppekben pereg alá ruhájáról. Továbbhaladt a mezőn és lélegzete
is elakadt, amikor boldogan megérkezett az országútra.
– Boldog vagyok, – mondotta – módfelett boldog, hogy olyan
ruhában vagyok, amely méltó erre az alkalomra.
Az országút nyílegyenesen rohant az égbolt sötétkék búrája alatt,
az út fehér volt és ragyogott a holdsütésben és ő csak rohant előre,
hol nagyokat ugorva, hol kényelmesen sétálva, gyönyörű
öltönyében, melyet édesanyja fáradhatatlan, szerető kezekkel varrt
számára. Az országút teli volt porral, de ő ezt észre sem vette és
amint ment a maga útján, egy óriási éjjeli pille zümmögte körül
nedvesen-ragyogó, siető alakját. Először észre sem vette a pillét, de
azután boldogan integetett neki és szinte táncra perdült vele, amint
a pille feje körül köröket irt le.
– Puha pillém! – kiáltott fel – drága pillém! És te, gyönyörű
éjszaka! Mit szólsz hozzá, drága pille, milyen gyönyörű ruhám van?
Olyan szép, mint szárnyaid hímpora és az ég és föld ezüstje!
És a pille egyre közelébb vonta köreit feje körül, közelébb, egyre
közelébb, míg végül is bársonyos szárnyaival megsímogatta ajakát…

Másnap reggel holtan találták: nyakátszegve feküdt a kőbánya

fenekén. Gyönyörű öltönye éppen csak egy kicsit lett véres és nem
piszkította be ruháját a kacsaúsztató piszkos vize sem. Arca olyan
boldogságot árult el, hogy ha láttad volna, valóban elhinnéd, hogy
boldogan halt meg, nem tévesztve össze a tiszta és csillogó ezüstöt
a kacsaúsztató piszkos vizével.
 A vakok völgye

Háromszáz mérföldnyire a Csimborasszó égbenyúló csúcsától,

száz mérföldnyire a Cotopaxi hófödte lejtőitől, Ecuador
legelvadultabb havasai között fekszik az a titokzatos völgy, amelyet
egy irtózatos kataklizma elszakított a világtól és amelyet szerte az
Andesekben a Vakok völgyének neveznek. Évszázadok előtt ez a
völgy legalább annyira nyitva állott az emberiség előtt, hogy
gyalogosan, irtózatos szakadékokon és jeges lejtőkön át meg
lehetett közelíteni és valóban jöttek is emberek: egy-két perui félvér-
család, akik a spanyol zsarnokság elől menekültek oda. És ekkor
váratlanul kitört a Mindobamba, ez az állandóan füstfelhőbe
burkolódzó hatalmas tűzhányó. Tizenhét nap és tizenhét éjszaka
honolt Quito fölött a füst a Vaguachi vize felforrt és a víz úszó
halhullák pestises levegőjével árasztotta el a környéket. A Csendes-
óceán partján egymást érték a földcsuszamlások és a szökőárak, az
öreg Arauca oldala pedig irtózatos mennydörgéssel leomlott, örökre
elzárta a Vakok Völgyét a külvilág elől.
A telepesek egyike azonban a tűzhányó kitörése pillanatában
történetesen a völgy innenső oldalán tartózkodott, így a föld
hatalmas megmozdulása elvágta őt családjától és kis gyermekétől,
barátaitól és birtokától, akiket azzal hagyott el, hogy rövidesen ismét
visszatér közéjük. Az ő szájából értesült azután a világ arról, hogy az
Auraca leomlott meredélye mögött emberek élnek. Elbeszéléséből
hamarosan legenda szövődött, amely még ma is él a Cordillerák
hosszú hegyláncának lakói között. Elmondotta, hogy a völgyben
megvan minden, amire csak az ember szíve vágyik: bőségesen folyó
édesvízű patakok, gazdagon termő fekete föld, óriás gyümölcsöket
hordozó hatalmas fák, hűvös árnyékot nyujtó fenyőrengetegek.
Ebben a völgyben sohasem esett az eső és télen se hullott hó, a
gazdagon csörgedező patakok azonban bőségesen ellátták vízzel a
termőföldeket. A telepesek nagyszerűen érezték magukat a völgyben
és nagyszerűen érezték magukat háziállataik is, de egy dolog
megkeserítette életüket. Ez az egy azonban elég volt eleinte minden
jó ellensúlyozására.
Különös betegség terjedt el a völgy lakói között, melynek
következményeként a gyerekek vakon születtek, sőt azok a
gyerekek, akiket csecsemőkorukban vittek magukkal szüleik, szintén
elvesztették szemük világát. Ellenmérget vagy bűvszert kellett
mindenáron találni a különös betegség leküzdésére és abban az
időben, amikor még az emberek nem ismerték a bacillusokat és a
fertőzést, hanem csupán a hitben találtak bizodalmat, azt hitték,
hogy bizonyosan amiatt sujtja őket a vakság szörnyű átka, mert nem
él pap közöttük és nem áll templom s oltár Isten tiszteletére. Ezért
indult el a vándor a völgyből azzal az elhatározással, hogy oltárt visz
magával visszatértében – egy csinos, olcsó, mindenképpen kielégítő
oltárt –, amelyet azután a betegség leküzdésére haladéktalanul
felállítanának. Ereklyéket is akart magával hozni és más ehhez
hasonló hatékony cikkeket: szentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és
gyógyító imaformulákat. Öve rejtekében ezüst rudakat vitt magával
ezek beszerzésére, hiszen a völgy ártatlan lakói örömmel adták össze
pénzüket, ékszereiket, csakhogy megvásárolhassák a szent
segítséget betegségük ellen.
Szinte magam előtt látom a gyengeszemű, fiatal, napbarnította,
cserzettarcú, félénk hegyilakót, amint lázasan forgatja kalapját
kezeiben, miközben történetét előadja valamelyik vizsgaszemű,
figyelő pap előtt, aki szigorú keresztkérdések alá fogja. Elképzelem,
mekkora volt kétségbeesése, amikor kegyes és csalhatatlan
ereklyékkel dúsan megrakodva vissza akart térni családjához és
barátaihoz és áthághatatlan sziklafallal találta magát szemközt ott,
ahol még nem is olyan régen könnyen járható ösvény nyilott.
Balszerencséjének további részleteiről nincsen tudomásom, csak
szomorú halálának körülményeiről tudok még ezenkívül. Rosszul
elmondott, különös történetéből azóta legenda lett és a legenda már
vak emberek törzséről szól, akik túl a nagy hegyeken, a külvilágtól
elzárva élnek.
És az elhagyatott, elfelejtett völgy kis lakossága között a
betegség tovább folytatta pusztító útját. Az öregek egyre rosszabbul
láttak, a gyerekek éppen csak hogy meg tudták különböztetni a
világosságot a sötétségtől, az újszülöttek pedig már nem pillantották
meg születésükkor sem a napvilágot. Az élet azért mégis könnyű volt
a hófödte hegyekkel övezett medencében amelyben nem voltak
rosszindulatú rovarok és nem voltak vadállatok, csak szelíd és
könnyen idomítható lámák, amelyek a telepesekkel együtt jöttek a
békés völgybe. A vakság fokozatosan köszöntött be: alig vették észre
a völgy lakói a látás hiányát és akik még valamennyire is láttak,
világtalan gyerekeiket keresztül-kasul vezetgették a völgyben, így
azután, amikor végleg beköszöntött a teljes sötétség, a kis törzs
tovább élhetett.
Még arra is akadt idejük, hogy megtanuljanak vakon vigyázni a
tűzre, amelyet óvatosan, nagy kőkemencékben gyujtottak. Amikor
letelepedtek a völgyben, egyszerű, műveletlen parasztok voltak, írni-
olvasni is alig tudtak, a spanyol civilizáció nem igen érintette őket és
csupán a régi Peru művészetét és elveszett filozófiáját hozták
magukkal tarsolyukban.
Sok dolgot elfelejtettek, sok dologra maguktól rájöttek.
Hagyományaik a nagyvilágról egyre halványabbakká váltak, míg
végre mítosz lett belőlük, melyet szájról-szájra adtak az apák
fiaiknak. A látástól eltekintve minden tekintetben erős emberek
voltak és egy szép napon az átöröklés szigorú szabályai szerint egy
anya olyan gyereket szült, aki később vezérévé vált az egész
törzsnek. Ezt az egyénien gondolkodó, nagyszerűen beszélő embert
egy második követte. Kettejük halála után a kis törzs műveltebb és
okosabb volt, mint az Andesek láncolatának bármelyik más törzse,
hiszen a két férfi megoldotta minden szociális és gazdasági
problémájukat.
 Nemzedéket nemzedék követett. Már a tizenötödik generáció
lakta a völgyet, azóta, hogy a vándor elindult útjára, hogy
ereklyékkel megrakodva térjen haza, amikor a véletlen különös
játéka folytán megjelent közöttük egy idegen férfi a külvilágból.

Elbeszélésem ennek az embernek a története.

Quito környékbeli hegyilakó volt, aki megjárta a tengert is és
világot látott. A maga módja szerint szerette a könyveket, jóeszű és
vállalkozó szellemű ember volt, akit egy csoport angol kiránduló
magával vitt a hegyek közé, miután a magukkal hozott három svájci
vezető közül az egyik megbetegedett. Megmászták az egyik hegyet,
megmászták a másikat, míg végre elérkeztek a Parascotopetlhez, az
Andesek Matterhornjához, ahol azután a perui vezető végleg
elveszett a nagyvilág számára. A baleset történetét százszor is
megírták. Pointer elbeszélése talán a leghívebb közülük. Ő elmondja,
hogyan küzdötte fel magát a kis társaság a szinte merőlegesen
emelkedő sziklafalon, egészen a legmagasabb csúcs lábáig és
hogyan építettek maguknak éjszakai szállást a havas alpesi mezőn
egy nagy szikla tövében és hogyan vették észre egyszerre, hogy
Nunez eltünt közülük. Kiabáltak utána, de választ nem kaptak. Ismét
kiabáltak és fütyültek és az éjszaka hátralevő részét álmatlanul
töltötték.
Hajnalhasadáskor azután eléjük tárultak zuhanásának nyomai.
Kizártnak látszott, hogy egyetlen szót is hallathatott volna. Kelet felé
zuhant, a hegy ismeretlen oldala felé és messze alant egy havas
meredélyre érkezett, melyen végigszántva egy hatalmas
hótorlaszhoz érkezett. Zuhanásának nyomát egészen egy borzalmas
szakadék széléig lehetett követni, azon alul azután minden nyom
eltünt. Messze, egészen messze, majdnem egészen lent a völgyben
a turisták fákat láttak egy szűk, minden oldalról körülzárt völgyben:
a Vakok Völgyében. Ők azonban nem tudták, hogy ez az
elveszettnek hitt Vakok Völgye és nem láttak semmi különbséget e
között a völgy és a többi völgy között. A szerencsétlenség elvette
kedvüket a további kísérletezéstől. Közben kitört a világháború,
Pointernek be kellett vonulnia, így a Parascotopetl hókoronázta
hegycsúcsa mind a mai napig szűzi érintetlenségben maradt.
De Nunez, aki ezer métert zuhant, nem veszett oda.
A meredély, amelyen végigszánkázott, jó háromszáz méterrel
lejebb hótorlaszban végződött, amelyen azonban vad iramában
Nunez keresztültört, csak azért, hogy egy még meredekebb hófödte
lejtőn száguldjon tovább szédítő iramban a völgy felé.
Eszeveszett sebességgel vitt egyik hófödte hegyoldal után a
másikon Nunez útja, össze-vissza zúzta magát, elvesztette
eszméletét, de egyetlen csontját sem törte a szörnyű zuhanásban.
Végre aztán enyhébb lejtők következtek, majd a szerencsétlenül járt
Nunez síkságra érkezett, csak éppen a magával rántott hótömegek
egészen eltemették. A hó mentette meg Nunez életét és amikor
lassanként magához tért, az első pillanatban azt hitte, hogy betegen
ágyban fekszik. Csak nagynehezen eszmélt arra, hogy tulajdonképen
mi is történt vele, mire a hegylakók biztos ösztönével hozzáfogott
ahhoz, hogy keresztülvágja magát a mindent eltemető hótömegen.
A munka lassan ment és csak órák mulva sikerült végre
megpillantania maga fölött a csillagokat. Hosszú ideig feküdt ismét
eszméletlenül, míg aztán végleg magához tért. Gondolkodott, hogy
hol is lehet és mi történt vele. Végig tapogatta tagjait és rájött, hogy
gombjai zuhanásában leszakadtak és kabátja kifordult. Kése eltünt a
zsebéből és elvesztette a kalapját is, pedig jól megkötötte előzőleg
az álla alatt. Lassankint eszébe jutott, hogy zuhanása előtt köveket
akart hozni sátra falának rögzítésére. Még jégcsákánya is eltünt.
Sok időbe tellett, míg rájött, hogy le kellett zuhannia a
meredélyen. Felpillantott a magasba és csak akkor jött rá, hogy
milyen rettenetes zuhanás is lehetett az övé. A csúcsok vadul
meredeztek az ég felé és a lassan előbujó hold furcsa fénye vonta be
valószinütlen, ezüstös fénnyel a tájat. Nunezt hirtelen nevetőgörcs
lepte meg és ismét elvesztette eszméletét…

Hosszú idő után arra ébredt, hogy a hómező szélén fekszik.

Lejebb, a hegy oldalán, sziklákkal teleszórt pázsit terült el.
Nagynehezen talpraállott és sajgó tagokkal lefelé indult a hómezőn.
Amikor megérkezett végre a buján zöldelő pázsitra, egy patak
partján lerogyott, hogy hosszút és mélyet húzzon vízéből.
A madarak éneke ébresztette fel másnap hajnalban.
Felült és körülnézett. Alacsony hegycsúcs lábánál feküdt, vad
meredély szélén. A szakadék, mely szinte kettéhasította a hegyeket,
keletről nyugat felé haladt és teljesen járhatatlan volt. Keresztbe egy
másik szakadék vonult, amely az első pillanatban szintén
járhatatlannak tetszett, de amelyről Nunez, a tapasztalt hegymászó
szemével hamarosan megállapította, hogy azon le lehet ereszkedni.
Lassan felszedelőzködött és megindult a szakadék felé, melynek
mélyén most már egész tisztán látott egy sor különös alakú furcsa
kőházat. Időnként útja olyan volt, mintha merőleges falon kellene
haladnia, majd árnyék borult a szakadékra, de annál derűsebben és
barátságosabban integettek felé a napsütötte házikók. Déltájban
végre megérkezett a síkságra. Merev volt minden tagja s a
fáradtságtól alig tudott járni. Leült egy szikla árnyékában,
megtöltötte kulacsát a patak jéghideg vizével, egy hajtásra kiitta és
hosszú ideig pihent, mielőtt továbbindult volna a házak felé.
A kőkunyhók egészen különösen hatottak rá és mennél tovább
tartózkodott a völgyben, annál furcsábbnak és szokatlanabbnak
találta az egész tájat. Legnagyobb része sötétzöld mező volt, melyet
szebbnél-szebb virágok tarkítottak s amelyről rögtön lehetett látni,
hogy különös gonddal öntözik. Odafönt magasan a völgyet kőből
épített csatorna kerülte meg, melyből kis erek ágazták be az egész
síkságot. A hegyoldalakon lámák legelésztek és helyenként jászlak
állottak, melyeken élelem állott készen számukra.
A csatorna ágai a völgy közepén egyetlen főcsatornában futottak
össze és a völgyet minden oldalon embermagasságnyi fal övezte. Ez
különös, városi jelleget kölcsönzött az elkerített völgynek, amit csak
még jobban kiemeltek az utak, melyeket fehér és fekete kövekkel
raktak ki. Minden kőkocka szélén furcsa kis küszöbszerű kiemelkedés
futott végig szabályos egyformasággal. A kis falu házai egyáltalán
nem hasonlítottak a hegyi falvak megszokott, rendetlen
összevisszaságban épített kunyhóihoz; a központi út két oldalán
megszakítatlan sorban, ragyogó tisztaságban állottak. Imitt-amott
ajtók szakították meg a házak tarkára festett homlokzatait, de
egyetlen ablak sem nyilott az uccára. Hallatlan tarkabarkaságban
rikítottak a házak homlokzatai, a festék hol szürke volt, hol zöld, hol
meg palaszínű vagy sötétbarna. Ennek a zagyva összevisszaságnak a
láttára ötlött Nuneznek először eszébe a „vak“ szó.
– A jó ember, aki ezt csinálta – gondolta magában – vak lehetett,
mint egy vakondok.
Közben leereszkedett egy meredek lejtőn és elérkezett a falhoz
és a csatornához, amely a falut körülvette. Egész sereg embert látott
a mezőn heverészni a learatott szénakazlakon, mintha csak délutáni
álmukat aludnák, a mező távolabbi részén pedig, a falu közelében,
gyerekek szunyókáltak. Egészen a közelében három embert látott
egy kis ösvényen haladni, vállukon mezei munkához való
szerszámokkal. Lámagyapjuból készült ruhát viseltek, cipőik és öveik
bőrből készültek. Fejükön posztósapkát hordtak, melynek ellenzői
nyakukra és fülükre hullottak.
Egymás után lépkedtek és lassú jártukban nagyokat ásítottak,
mint az olyan emberek szokták, akik egész éjjel virrasztottak. Valami
olyan biztató és tiszteletreméltó volt viselkedésükben, hogy Nunez
egyetlen pillanatnyi habozás után előlépett a szikla mögül, amely
mögé elrejtőzött és oly hangosan kiáltott feléjük, hogy az egész
völgy visszhangzott tőle.
 A három ember megállt és körbeforgatta fejét, mintha
körülnéztek volna. Néztek jobbra, néztek balra és Nunez vadul
integetett feléjük. Ők azonban úgy látszik minden integetése dacára
sem vették észre, majd egy idő mulva messze jobbra a hegyek felé
fordulva, ők is kiabálni kezdtek, mintha válaszolnának az előbb
elhangzott kiáltásra. Nunez megint integetni kezdett és amikor
gesztikulálása megint hiábavalónak bizonyult, megint eszébe ötlött a
„vak“ szó.
– Ezeknek a szerencsétleneknek vakoknak kell lennöik –
mondotta.
Mikor végre is hosszas kiabálás és bosszankodás után Nunez
keresztülhaladt a patakon átvezető kis hídon és belépett a falon
átvezető ajtón és közelükbe jutott, már bizonyos volt benne, hogy
mind a három férfi vak.
Egyszerre eszébe jutott sok minden és különös kaland érzete vett
rajta erőt. A három férfi egymás mellett állott, de nem néztek feléje,
hanem csak fülüket tartották arrafelé fordítva, amerről szokatlanul
hangzó lépései hallatszottak. Egészen szorosan egymás mellett
állottak, mint az olyan emberek, akik meg vannak ijedve és Nunez
látta, hogy szempilláik be vannak húnyva, szemgödreik mélyen
beestek, mintha a szemgolyók egészen eltüntek volna alóluk.
Megdöbbenés ült az arcukon, amikor az egyik alig érthető
spanyol nyelven megszólalt:
– Egy ember… egy ember van itt. Egy ember… vagy valami
szellem, amely a sziklák közül ereszkedett alá.
Nunez biztos lépésekkel közeledett feléjük, mint ahogy az ifjú lép
be az életbe. Eszébe jutottak mindazok a régi mesék, amelyek az
elveszett völgyről, a Vakok Völgyéről szólottak és gondolataiban
egyre csak a régi közmondás járt:
„A vakok országában az egyszemű a király…“ „A vakok
országában az egyszemű a király“.
 Nagyon udvariasan köszönt nekik. Beszélni kezdett és közben
szemlélődött.
– Honnan jön ő, Pedro testvér? – kérdezte az egyik vak ember.
– A sziklák közül ereszkedett alá.
– A hegyeken túlról jövök – mondotta Nunez – abból az
országból, ahol az emberek látnak. Bogotából, ahol százezer ember
lakik és be sem lehet látni a várost.
– Látni? – mormolta Pedro. – Látni?
– A sziklák közül jön, – mondotta a másik vak ember.
Ruhájuk posztója különösen volt szőve és mindegyiken más-más
hímzés volt.
Egyszerre a három vak ember hirtelen Nunez felé indult kinyujtott
kezekkel. Önkénytelenül is hátralépett a feléje nyujtott ujjak elől.
– Gyere ide! – mondta a harmadik férfi és már meg is ragadta
karjánál fogva.
Lefogták Nunez kezeit és végigtapogatták tetőtől talpig, anélkül,
hogy egy árva szót is szólottak volna hozzá mindaddig, míg nem
végeztek vizsgálatukkal.
– Vigyázzatok! – kiáltott fel Nunez, amikor ujjaikkal szemeit
kezdték tapogatni.
Úgy látszik, különösnek tartották ezt a szervet, mozgó
szempilláival. Újból és újból végigtapogatták.
– Különös teremtés ez, Correa, – szólalt meg az egyik, akit a
többiek Pedronak szólítottak. – Tapogassátok csak meg, milyen
durva a haja! Akárcsak a láma szőre!
– Olyan durva az egész ember, mint a sziklák, amelyek szülték –
szólt Correa, fölfedező utazást végezve puha és könnyű ujjaival
Nunez borotválatlan állán. – De talán még ki fog finomodni!
Nunez eleinte ellenkezett a három vak emberrel, de azok erősen
fogták.
– Vigyázzatok – szólalt meg ismét.
– Beszél – mondta a harmadik ember –, tehát kétségtelen, hogy
ember.
– Hu! – kiáltott fel Pedro, amikor Nunez kabátjának durva
szövetéhez ért.
– Csak most jöttél a világra? – kérdezte Pedro.
– A világból jöttem. Hegyeken és gleccsereken keresztül, onnan a
magasból. Egy nagy és hatalmas világból, amely tizenkét napnyira
fekszik a tengertől.
Alig figyeltek rá.
– Atyáink mesélték – szólt Correa –, hogy a természet erői is
képesek embert teremteni. A meleg és a rothadás… a meleg és a
rothadás…
– Vezessük az öregekhez, – indítványozta Pedro.
– Kiabáljunk először, – vetette közbe Correa –, különben a
gyerekek megijednek tőle. Ez csodálatos esemény!
Így előbb kiabáltak, majd Pedro előrement és kézenfogva, a
házak felé vezette Nunezt.
Nunez visszahúzta kezét.
– Látok, – mondotta egyszerűen.
– Látok? – kérdezte Correa értelmetlenül.
– Igen, látok, – felelte Nunez feléje fordulva és megbotlott Pedro
lábában.
 – Az érzékei még mindig nem tökéletesek, – szólt a harmadik vak
ember. – Csetlik-botlik és értelmetlen szavakat használ. Vezessétek
kézenfogva.
– Ahogy tetszik, – válaszolta Nunez nevetve és attól kezdve
vezették a falu felé.
Úgylátszik, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a látás. Nos, ha
eljön az ideje, majd megtanítja őket a látás előnyeire!
Hallotta, amint az emberek kiabálnak és látta, hogy az út
közepén csoportokba verődnek a vakok. Ugy találta, hogy idegeit és
türelmét jobban megviseli az első találkozás a vakok völgyének
lakóival, mint ahogy először gondolta. Amint közelebb és közelebb
érkeztek a faluhoz, az folyton nagyobbnak látszott, a tarka
összevisszasággal mázolt falak egyre furcsábbnak tüntek föl és egy
csoport gyerek, ember és asszony (az asszonyok és a lányok, ahogy
ezt tetszéssel állapította meg, nagyon csinosak voltak, ha az ember
eltekintett csukott szemeiktől és mélyen besüllyedt szemgolyóiktól)
menten körülfogta és végigtapogatta puha, érzékeny kezeivel,
körülszaglászta és nagy érdeklődéssel figyelte minden szavát.
Mindazonáltal sok fiatal leány és gyerek nem mert közel menni hozzá
és valóban Nunez hangja rekedt és durva volt az ő finom beszédük
mellett. Három vezetője nem mozdult mellőle, mintha csak
tulajdonosai volnának és egyre csak azt hajtogatták:
– Egy vadember a sziklák közül!
– Bogota – mondotta Nunez, – Bogota! Ott túl a hegyek láncán.
– Vadember, aki vad szavakat használ, – felelte rá Pedro. –
Hallottátok, hogy mit mond? Bogota! Ugylátszik, még gondolkozása
egyáltalán nem alakult ki. Még csak most érkezett el a beszéd
küszöbére.
Egy kis fiú meghúzta Nunez kabátját.
– Bogota! – kiáltotta feléje csúfolkodva.
 – Bogota! Bizony az város a ti falutokhoz képest. Én a
nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van és látnak.
– Ugylátszik, Bogota a neve, – mondották egyszerre többen is a
tömegből.
– Egyre csetlett-botlott – mesélte Correa – és kétszer is majd
elesett, míg idevezettük.
– Vigyétek az öregekhez!
Hirtelen betaszították egy ajtón egy koromsötét szobába,
melynek csak a tulsó végén parázslott halványan egy kialvófélben
levő kályha. A tömeg betódult utána és ettől kezdve egyetlen
fénysugár sem hatolt be a vaksötétbe. Mielőtt Nunez még
feleszmélhetett volna, egy ülő férfi lábaiban megbotlott és
végigvágódott a földön. Önkéntelenül is kitárta karjait és így estében
valakinek az arcába vágott. Dühös kiáltások hallatszottak és pillanat
alatt számtalan kar ragadta meg, melyek közül hiába próbálta magát
kiszabadítani. A harc egészen egyoldalú volt és erre Nunez
hamarosan ráeszmélt, így csendesen úgy maradt, ahogy elterült a
földön.
– Elestem, – szólalt meg – de nem is csoda, mert ebben a
koromsötétben nem látok semmit.
Szünet követte szavait, mintha az őt körülfogó láthatatlan
emberek gondolkodtak volna afelett, hogy vajjon mit is akar ezzel
mondani. Végül is Correa szólalt meg elsőnek:
– Még nem forrott ki egészen. Minduntalan megbotlik jártában és
értelmetlen szavakat kever beszédébe.
Mások is beszélni kezdtek, de Nunez csak tökéletlenül értette
meg szavaikat.
– Felülhetek? – kérdezte kis szünet után. – Nem fogok többé
ellenetek harcolni.
 Kis ideig tanácskoztak, majd megengedték, hogy felüljön.
Az öregek egyike keresztkérdések alá fogta és Nunez
megpróbálta elmagyarázni, hogyan került a nagy világból a völgybe.
Próbált beszélni a ragyogó égboltról, a kéklő hegyekről és a látás
ezer más csodájáról az öregek tanácsának, akik a Vakok Völgyének
örök éjszakájában élték le egész életüket. Sehogy sem értette, miért
tartják értelmetlennek elbeszélését.
Még szavai nagy részét sem értették a Vakok Völgyének lakói. A
magyarázata ennek egyszerű volt: tizennégy nemzedék óta
világtalannak születtek a gyermekek a Vakok Völgyében és a
borzalmas kataklizma elzárta őket a külvilágtól. Minden, a látással
összefüggő dolognak még a neve is elenyészett közöttük és a
külvilágról szóló történetek elhalványodtak emlékezetükben.
Megszünt minden kapcsolatuk azzal a világgal, amely a sziklás
lejtőkön túl terült el és a vakok törzsének fiai közül kikerülő
nagyeszű férfiak a hagyományok bizonytalan emlékét is kiverték
társaik fejéből hogy ezeket egyszerűbb és természetesebb
magyarázatokkal pótolják.
Lassan-lassan rájött Nunez, hogy hiába reménykedett abban,
hogy megjelenése és látóképessége a csoda erejével fog hatni, így,
miután hiába próbálta megma gyarázni a látást a vakok öregeinek,
akik elbeszélését, mint egy újonnan teremtett ember furcsa és
zavaros meséjét egyszerűen figyelembe sem vették – bár kissé
megzavarodva –, belenyugodott abba, hogy tanításaikat
végighallgassa.
A vakok legöregebbje elmagyarázta neki, mi az élet, mi a filozófia
és mi a vallás; elmagyarázta a világ teremtését (ami alatt persze
csak az ő kis völgyüket értette), elmagyarázta, hogy a völgy először
üres katlan volt a sziklák tövében, majd lassan-lassan lélektelen
lények jelentek meg a sziklakatlanban. Ezeknek nem adatott meg a
tapintás isteni adománya, majd lámák és egyéb állatok kerültek oda,
akiknek már kifejlődött egy-két érzékük, azután jöttek az emberek,
végül pedig az angyalok, akiknek az énekét és szárnycsapásait lehet
csak hallani, de akiket nem sikerült még senkinek sem
végigtapogatni. Nunezt ez lepte meg legjobban és eleinte sehogyan
sem értette az angyalokról szóló elbeszélést, míg végül is rájött,
hogy a vakok az angyalok alatt bizonyosan a madarakat értik.
Az öreg elmondotta Nuneznek, hogy két szakaszra oszlik az idő, a
hideg és a meleg időszakra, ami a Vakok Völgyében a nappalt és az
éjjelt jelentette. Elmondotta az öreg, hogy milyen jó dolog a
melegben aludni és a hidegben dolgozni, úgyhogy ha Nunez nem
érkezett volna meg történetesen éppen a meleg időszak első
órájában, már az egész falu nyugovóra tért volna.
Biztatta Nunezt, hogy dacára tökéletlenségének és ügyetlen
viselkedésének, nem kell kétségbeesnie, hanem hozzá kell fognia a
tanuláshoz s akkor majd lassan-lassan elérkezik ő is a
tökéletességnek arra a fokára, amelyen a völgy lakói állanak. Végül
azzal bocsátotta el az öreg Nunezt, hogy az éjszaka – a vakok a
nappalt hívták éjszakának –, már nagyon előrehaladt és így ideje,
hogy valamennyien nyugovóra térjenek. Atyai gondossággal
megkérdezte Nuneztól, hogy tudja-e, hogyan kell aludni, mire Nunez
megnyugtatta őt efelől, de lefekvés előtt még enni kért.
Tejet hoztak neki és egyszerű sós kenyeret, azután pedig
elvezették egy távoli helyre, hogy ne kelljen hallaniok, amint eszik és
megmutatták neki, hol aludjék, míg a csípős hajnali levegő – ami
alatt az estét kellett persze érteni –, föl nem ébreszti. De Nunez nem
aludt el egyáltalán. Leült ahová vezették, pihentette tagjait és
közben egyre a vele történt csodálatos események forogtak fejében.
Időről időre fölnevetett, hol mulattában, hol pedig bosszúságában.
– Tökéletlen elme! – mormolta magában. – Még nem fejlődtek ki
az érzékei! Ugylátszik, fogalmuk sincs róla, hogy mennyből küldött
királyukat és urukat sértegetik ezzel. No, de majd én eszükre térítem
őket. Lássuk csak… Lássuk csak…
Még akkor is gondolkodott, amikor a nap már lenyugodott és a
Vakok Völgyében elérkezett a munka ideje.
 Nuneznek mindig volt érzéke a természet szépségei iránt és most
a lenyugvó nap visszfénye a hómezőkön, élete leggyönyörűbb
látványának tetszett. Tekintete a természet utólérhetetlen
szépségeiről lassan a félhomályba boruló falu felé vándorolt és
hirtelen annyira erőt vett rajta az elérzékenyülés, hogy térdre
borulva adott szíve mélyéből hálát Istennek a látás nagyszerű
adományáért.
Hirtelen hang szólalt meg a falu mélyén:
– Ha-hó, Bogota! Gyere ide!
Nunez mosolyogva állt föl. Végre elérkezett az ideje, hogy
megmutassa ezeknek az embereknek, hogy a látás milyen nagyszerű
adománya Istennek. Keresni fogják, de nem találják meg.
– Miért nem mozdulsz, Bogota! – szólalt meg újból a hang.
Hangtalanul fölkacagott és csendesen két lépést oldalt lépett az
útról.
– Ne gázold össze a füvet, Bogota. Az nincsen megengedve.
Nunez maga is alig hallotta a zajt, amit léptei okoztak.
Megdöbbenve állott meg.
A vak férfi, aki a faluba hívta, szaladva közeledett az úton feléje.
Nunez visszalépett az útra.
– Itt vagyok, – mondotta.
– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – feddte meg csendesen a
vak ember. – Mindig úgy kell vezetni téged, mint a gyermeket? Nem
hallod az utat, amin jársz?
Nunez csak nevetett ezen.
– Látom, – felelte egyszerűen.
 – Olyan szó nincs, hogy látom, – szólalt meg a vak ember rövid
habozás után. – Hagyj föl ezzel a bolondsággal és kövesd lépteim
hangját.
Nunez elszontyolodva indult utána.
– Senki sem mondta még nektek, hogy „A vakok országában az
egyszemű a király?“
– Mi az, hogy vak? – kérdezte a vak ember gondtalanul.

Négy nap mult el anélkül, hogy a Vakok Királya levetette volna

inkognitóját.
Addig mint ügyetlen és hasznavehetetlen idegen élt alattvalói
között.
Úgy találta, hogy sokkal nehezebb magát királlyá kikiáltani, mint
ahogyan először gondolta és mialatt az államcsínyen gondolkodott,
szépen megtette mindazt, amit mondtak neki és lassan-lassan
elsajátította a Vakok Völgyének szokásait.
Legkellemetlenebbnek az éjszakai munkát és járást-kelést találta,
így elhatározta, hogy először ezen fog majd változtatni.
A vakok egyszerű munkás életet éltek, szorgalmasan dolgoztak,
de nem erőltették meg túlságosan magukat, ruhájuk és élelmük
untig elegendő volt, megvoltak a pihenő napjaik, sőt a pihenő heteik
is, nagyon szerettek zenélni és énekelni és a szerelem csakúgy
megvolt közöttük, mint odaát a hegyeken túl.
Csodálatos, milyen biztonsággal és határozottsággal rendezték be
birodalmukat a vakok! Minden megvolt, ami életüket
megkönnyíthette. A völgy közepéről sugáralakban szétfutó utak
kivétel nélkül egyugyanazon szög alatt találkoztak és mindegyiket
más-más jel különböztette meg a másiktól. Az utak és mezők
minden egyenetlenségét régen elsimították már és minden tárgy az
ő különös igényeikhez alkalmazkodott.
Bizonyos érzékeik csodálatosan kifejlődtek. Harminc-negyven
lépésről meghallották a legkisebb mozdulatot, sőt még az ember
szívének a verését is. A hang már régen pótolta a látást közöttük, az
ásóval és kapával pedig csak olyan ügyesen bántak, mint akárki más.
Szaglásuk egészen rendkívüli volt. Az embereket szaguk után
megismerték, mint a vadászkutyák, szelíd lámáikat pedig, amelyek a
sziklák között éltek és a körfalhoz csupán táplálék és fedél kedvéért
jártak le, úgy kezelték, mint másutt a teheneket vagy lovat szokás.

Nunez csak azután lázadt föl, hogy hiába próbálkozott a

meggyőzéssel.
Eleinte minduntalan a látás adományáról akarta őket
fölvilágosítani.
– Nézzétek – próbálta magyarázgatni – vannak dolgok, amiket ti
nem értetek!
Egyszer-kétszer akadtak, akik lehorgasztott fejjel és feléje
fordított fülekkel végighallgatták mondókáját és Nunez minden tőle
telhetőt megtett, hogy megmagyarázza, mit is jelent a látás.
Hallgatói között állandóan ott volt egy fiatal leány, akinek a
szemhéjai nem voltak olyan vörösek és beesettek, mint a többieké,
úgyhogy szinte azt lehetett hinni, hogy csak behúnyva tartja
szemeit.
Nunez különösen ezt a leányt szerette volna meggyőzni.
Beszélt a látás gyönyöreiről, a hegyek hókoronázta ormairól, a
csillagokról és a napkeltéről, de hallgatói csak mulattak rajta.
Fölvilágosították Nunezt, hogy egyáltalán nincsenek hegyek és hogy
a világ a szakadék szélén végződik. Onnan emelkedik az az óriási
tető, ahonnan a harmat és a dér hull alá, amikor pedig Nunez erre
kijelentette, hogy a világnak nincsen vége a szakadék szélén és hogy
onnan semmiféle tető nem emelkedik a völgy fölé, egyszerűen
bomlasztó tanításoknak bélyegezték ezeket az állitásokat. Nunez
látta, hogy megdöbbentette őket és föladta a reményt, hogy
fölvilágosítsa a vakok népét a dolgok igazi állásáról.
Hozzákezdett, hogy a látás praktikus előnyeit ismertesse meg
velük.
Egy szép reggel látta, amint Pedro a tizenhetediknek nevezett
uton a házak felé közeledik, de még a vakok hallásának és
szaglásának határain túl jár.
– Nemsokára ideérkezik Pedro közibénk, – jövendőlte.
Egy öreg ember megjegyezte, hogy Pedronak semmi dolga
nincsen a tizenhetedik uton és abban a pillanatban, mintha csak meg
akarta volna erősíteni az öreg szavait, Pedro sarkon fordult és
átvágott a tizedik útra, amely visszavezette a körfalhoz. Persze a
vakok elkezdték csúfolni, amikor Pedro nem érkezett meg és amikor
Nunez később a többiek előtt megkérdezte Pedrotól, hogy járt-e a
tizenhetedik uton, az egyszerűen letagadta a dolgot és attól kezdve
Nunez ellenségévé vált.
Első kísérletének csúfos kudarca után nem adta fel rögtön a
harcot, hanem rávette az embereket, hogy vezessék el jó messze a
falutól, ott, ahol a szántóföldek végződnek és a körfal kezdődik.
Kijelentette, hogy olyan távolságból is el tud mindent mondani, ami
a faluban történik, pedig nincsen olyan éles fül, amelynek hallása
olyan távolságból is meg tudná különböztetni a hangokat. Az
emberek járás-kelését valóban meg is tudta figyelni, de azokat a
dolgokat, amelyek ezeknek az embereknek a szemében valóban
meglepőek lettek volna, mégsem láthatta, mert azok az ablaktalan
házak belsejében folytak le.
Csak ezután az ismételt kudarc után határozta el magát Nunez
arra, hogy most már erőszakhoz folyamodik. Arra gondolt, hogy
felkap egy ásót és hirtelen leteríti egyiküket-másikukat vele, hogy
szemtől-szembe való küzdelemben bizonyítsa be előttük a látás
előnyeit. Elhatározásában el is jutott odáig, hogy felkapott egy ásót,
de ekkor új tapasztalatra ébredt: érezte, hogy nem képes
hidegvérrel leütni egy vak embert.
A már felragadott ásó megállott kezében és ekkor látta, hogy a
körülötte álló vakok valamennyien tudatában vannak annak, hogy
felragadta az ásót. Feszülten figyelve állottak körülötte, feléje
fordítva füleiket, várakozva, hogy mi fog történni.
– Tedd le azt az ásót, – szólalt meg az egyik és reménytelen
kétségbeesés vett Nunezen erőt.
Már-már engedelmeskedett nekik.
Mégis meggondolta magát. Széttaszította a közelében állókat,
kiugrott a körből és elrohant a mezők irányába.
Felfelé haladt a hegyek felé, majd egyszerre leült az út mentén. A
harcot megelőző elfogódottság vett rajta erőt, de ez már-már teljes
reménytelenségbe ment át nála. Kezdett rájönni, hogy még harcolni
sem lehet olyan emberekkel, akik egészen más gondolatvilágban
élnek, mint ő. Messze lent, a faluban közben megindult egy sereg
ember ásóval-kapával felfegyverkezve. Hosszú, szétszórt vonalban
közeledtek feléje a számtalan utat mind elállva. Lassan közeledtek,
egyre beszélgetve egymással és a kordon minduntalan megállott,
hogy szimatoljon a levegőben és hallgatózzék.
Mikor ez először történt meg, Nunez csak nevetett rajta. De
később már elfelejtett nevetni.
Egyikük ráakadt nyomára a letaposott fűben és négykézláb
tapogatózva elindult rajta.
Öt percig figyelte a kordon lassú közeledését s ekkor bizonytalan
cselekvési vágya egyszerre lázas izgalommá fokozódott. Felállt, egy-
két lépést közeledett a körfalhoz, majd megfordult és visszafelé
indult. A vakok ekkorra már alig pár lépésnyire állottak tőle.
 Ő is megállott és mindkét kezével megmarkolta ásóját.
Megtámadja őket?
Vére vadul lüktetett halántékaiban és egyre csak azt gondolta:
„A vakok országában az egyszemű a király!“
Megtámadja őket?
Visszanézett a magas és megmászhatatlan körfalra, melyet
számtalan apró ajtó szakított meg, majd szembefordult az üldözők
egyre közeledő vonalával. Az első raj mögött újabb és újabb
csoportok fejlődtek fel ásóval, kapával, vasvillával kezeikben.
Megtámadja őket?
– Bogota! – kiáltott az egyik. – Bogota! Hol vagy?
Még jobban megmarkolta ásóját és megindult lefelé a mezőn a
falu felé.
Abban a pillanatban valamennyien megindultak feléje.
– Nekik megyek, ha hozzám nyúlnak! – fogadkozott magában. –
Istenemre, nekik megyek.
– Nézzétek! – szólt most hangosan üldözőihez. – Azt fogok
csinálni ebben a völgyben, amit akarok. Halljátok? Azt fogok csinálni,
amit akarok és oda megyek, ahová akarok!
Gyorsan közeledtek feléje és az egész jelenetnek olyan színezete
volt, mintha szembekötősdit játszanának és csak egyetlen ember
látna a játszók közül.
– Fogjátok meg! – kiáltott az egyik.
Mire Nunez föleszmélt, már félköralakban körül is fogták a vakok.
Érezte, hogy határozottnak és erélyesnek kell lennie.
 – Nem értitek? – kiáltott rájuk előtte erősnek és határozottnak
tetsző hangon, amely azonban már a mondat közepén megtörött. –
Ti vakok vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!
– Bogota! Tedd le az ásót és ne taposd össze a füvet!
Ez az utolsó parancs a maga hallatlan polgáriasságában olyan
groteszk volt, hogy Nunezt elöntötte a düh.
– Bántani foglak! – kiáltotta haragtól remegő hangon. –
Istenemre, bántani foglak! Hagyjatok békén!
Futni kezdett, anélkül, hogy tudta volna, hova is fut. Futott a
legközelebbi vak ember elől, mert borzadt tőle. Megállott, majd még
gyorsabban kezdett rohanni, hogy kiszabaduljon az egyre jobban
körülzáródó gyűrűből. Arrafelé futott, amerre a legnagyobb volt a rés
az üldözők láncán, de a kétoldalt álló vakok meghallották léptei zaját
és rohanva állták el útját. Nunez előreugrott, látta, hogy feltétlenül
elfogják, ha nem csinál semmit és abban a pillanatban lesújtott az
ásó. Érezte, amint a kemény acél hangosan csattan a puha húson és
a következő pillanatban hangos jajkiáltással terült el a vak ember a
fűben.
Áttörte az üldözők láncát! Egészen közel volt a faluvégi házakhoz,
melyekből csak úgy rajzottak elő az ásót, kapát forgató vak
emberek.
Éppen idején hallotta meg, hogy háta mögött rohanva közeledik
feléje egy magas férfi. Egészen elvesztette a fejét és egy lépésről
feléje dobta ásóját, majd sarkon fordult és elrohant az ellenkező
irányba. Ott is szembe találta magát egy vak emberrel, akit hangos
kiáltással lökött fel.
Pánik fogta el. Vadul szaladgált össze-vissza, lökdösődve ott is,
ahol nem volt arra szükség és miután félelmében folyton jobbra-
balra forgatta fejét, minduntalan csetlett-botlott. Egyszer el is esett
és a vakok tüstént észreveték, hogy mi történt vele. Messze, távol a
körfalon az egyik kis ajtó nyitva állott és mintha csak mennyei
üdvösség várna ott rá, Nunez vad iramban arra felé rohant. Ügyet
sem vetett többé üldözőire mindaddig, míg el nem érte az ajtót és
keresztül nem haladt a csatornán átvezető hídon. Még ekkor sem állt
meg, hanem még egy darabon tovább rohant a sziklák között egy
békésen legelésző láma nagy meglepetésére.
Így végződött Nunez államcsínye.

A falakon kívül maradt két napon és két éjszakán át. étlen-

szomjan és egyre csak a történteken járt az esze. Tépelődései
közben minduntalan visszatért agyába az ostoba közmondás:
„A vakok országában az egyszemű a király.“
Egyre azon gondolkodott, hogyan tudná a vakokat harcban,
küzdelemben leigázni és lassanként rájött, hogy erre semmi
lehetőség nincsen. Nem volt fegyvere és most már nem is
szerezhetett magának többé.
A civilizáció mételye elérte Nunezt még az Andesek vad
hegyláncai között is és nem tudta elszánni magát arra, hogy orvul
legyilkoljon egy vak embert.
Persze, ha ezt meg tudná tenni, akkor könnyen rájuk tudná
kényszeríteni akaratát, azzal a fenyegetéssel, hogy lassan-lassan
valamennyiüket orvul legyilkolja.
De előbb-utóbb mégis csak aludnia kell!…
Megpróbált élelmet keresni a magas fenyőfák között és
megpróbált hajlékot találni a hideg éjszakára, sőt megpróbálkozott
azzal is, – bár eleve kevés reménnyel – hogy megfogjon egy lámát,
hogy azután leölje – talán úgy, hogy egy nagy kővel addig kalapálja,
míg nem végez vele – és így talán végül is élelemhez jusson. De a
lámák elejétől fogva gyanakodtak és nagy, barna, bizalmatlan
szemeket meregettek rá, amikor pedig közeledett feléjük,