Kuszma's Reviews > Félelmeink

Gyászfeldolgozás... hááát, mondanám, hogy japán módra, de igazából fogalmam sincs, hogy a japánok dolgoznak fel így gyászt, vagy csak a szerző. Mindenesetre van a szövegekben valami kényelmetlen, mintha Yoshimoto egymástól elütő elemeket akarna egymás mellé kényszeríteni: a hideg, távolságtartó szakaszok lírai tájleírásba mennek át, majd mintha valami misztikus-gótikus rémregény kulisszáiba tévednék. Csupa váratlan stiláris kanyar, ami - ha pozitívak akarunk lenni - izgalmassá teszi a szöveget, ha viszont rossz passzban vagyunk, gondolhatjuk akár azt is, hogy "he? hát mi ez a kócos szénakazal?" Megjegyzem, magam is a két megközelítés közt lebegtem - az első kisregény például helyenként izgatott, bár időnként megfordult a fejemben, hogy ezt vagy félrefordították, vagy az író hajlik a pongyolaság felé. A második kisregény viszont kifejezetten untatott. Értem, hogy a gyászból fakadó új esélyekről szól, csak épp inkább tűnt odavetett konyhapszichologizálásnak, mint érvényes irodalmi műnek. Úgyhogy én se tudok mást mondani, mint hogy: nyiff.