Historiography Ideology and Politics in

the Ancient Near East and Israel

Changing Perspectives 5 1st Edition
Mario Liverani
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmeta.com/product/historiography-ideology-and-politics-in-the-ancient-ne
ar-east-and-israel-changing-perspectives-5-1st-edition-mario-liverani-2/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Historiography Ideology and Politics in the Ancient

Near East and Israel Changing Perspectives 5 1st
Edition Mario Liverani

https://ebookmeta.com/product/historiography-ideology-and-
politics-in-the-ancient-near-east-and-israel-changing-
perspectives-5-1st-edition-mario-liverani-2/

Climate Change and Ancient Societies in Europe and the

Near East: Diversity in Collapse and Resilience Paul
Erdkamp

https://ebookmeta.com/product/climate-change-and-ancient-
societies-in-europe-and-the-near-east-diversity-in-collapse-and-
resilience-paul-erdkamp/

Politics and Culture in International History From the

Ancient Near East to the Opening of the Modern Age 2nd
Edition Adda B Bozeman

https://ebookmeta.com/product/politics-and-culture-in-
international-history-from-the-ancient-near-east-to-the-opening-
of-the-modern-age-2nd-edition-adda-b-bozeman/

The Rise and Fall of the Aramaeans in the Ancient Near

East from Their First Appearance until 732 BCE New
Studies on Aram and Israel Gotthard G. G. Reinhold

https://ebookmeta.com/product/the-rise-and-fall-of-the-aramaeans-
in-the-ancient-near-east-from-their-first-appearance-
until-732-bce-new-studies-on-aram-and-israel-gotthard-g-g-
An Ethical View of Human-Animal Relations in the
Ancient Near East 1st Edition Idan Breier

https://ebookmeta.com/product/an-ethical-view-of-human-animal-
relations-in-the-ancient-near-east-1st-edition-idan-breier/

Hidden Riches: A Sourcebook for the Comparative Study

of the Hebrew Bible and Ancient Near East Hays

https://ebookmeta.com/product/hidden-riches-a-sourcebook-for-the-
comparative-study-of-the-hebrew-bible-and-ancient-near-east-hays/

Losing one s head in the ancient Near East

interpretation and meaning of decapitation First Issued
In Paperback. Edition Rita Dolce

https://ebookmeta.com/product/losing-one-s-head-in-the-ancient-
near-east-interpretation-and-meaning-of-decapitation-first-
issued-in-paperback-edition-rita-dolce/

Prophets and Prophecy in the Ancient Near East 2nd

Edition Martti Nissinen C L Seow Robert K Ritner H
Craig Melchert

https://ebookmeta.com/product/prophets-and-prophecy-in-the-
ancient-near-east-2nd-edition-martti-nissinen-c-l-seow-robert-k-
ritner-h-craig-melchert/

Palaeolithic and Mesolithic Sailors in the Aegean and

the Near East 1st Edition Adamantios Sampson

https://ebookmeta.com/product/palaeolithic-and-mesolithic-
sailors-in-the-aegean-and-the-near-east-1st-edition-adamantios-
sampson/
Historiography, Ideology and
Politics in the Ancient Near East
and Israel

In this volume, Niels Peter Lemche and Emanuel Pfoh present an

anthology of seminal studies by Mario Liverani, a foremost scholar of
the Ancient Near East.
This collection contains 18 essays, 11 of which have originally
been published in Italian and are now published in English for the
first time. It represents an important contribution to Ancient Near
Eastern and Biblical Studies, exposing the innovative interpretations
of Liverani on many historical and ideological aspects of ancient
society. Topics range from the Amarna letters and the Ugaritic epic,
to the ‘origins’ of Israel.
Historiography, Ideology and Politics in the Ancient Near East and
Israel will be an invaluable resource for Ancient Near Eastern and
Biblical scholars, as well as graduate and post-graduate students.

Mario Liverani is Professor Emeritus of Ancient Near Eastern

History at the University of Rome, Italy. He is the author of many
studies, including International Relations in the Ancient Near East,
1600–1100 BC (2001), Myth and Politics in Ancient Near Eastern
Historiography (2004), Israel’s History and the History of Israel
(Routledge 2005) and The Ancient Near East: History, Society and
Economy (Routledge 2014).
Niels Peter Lemche is Professor Emeritus at the Faculty of
Theology, University of Copenhagen, Denmark. He is the author of
many studies, including Early Israel (1985), Ancient Israel (1988),
The Canaanites and Their Land (1991), The Israelites in History and
Tradition (1998), Prelude to Israel’s Past (1998), and The Old
Testament between Theology and History (2008).

Emanuel Pfoh is Assistant Professor of History of Asia & Africa at

the National University of La Plata, Argentina, and Researcher at
Argentina’s National Research Council. He is the author of The
Emergence of Israel in Ancient Palestine (Routledge 2009) and
Syria-Palestine in the Late Bronze Age (Routledge 2016).
Copenhagen International Seminar
General Editors:
Ingrid Hjelm, University of Copenhagen, Denmark, and Emanuel
Pfoh, National Research Council, Argentina

Changing Perspectives Subseries

Biblical Studies and the Failure of History

Changing Perspectives 3
Niels Peter Lemche

Rethinking Biblical Scholarship

Changing Perspectives 4
Philip R. Davies

Historiography, Ideology and Politics in the Ancient Near

East and Israel
Changing Perspectives 5
Mario Liverani, edited by Niels Peter Lemche and Emanuel Pfoh

History, Archaeology, and the Bible Forty Years after

“Historicity”
Changing Perspectives 6
Ingrid Hjelm and Thomas L. Thompson

Biblical Interpretation Beyond Historicity

Changing Perspectives 7
Ingrid Hjelm and Thomas L. Thompson

Revealing the History of Ancient Palestine

Changing Perspectives 8
Keith W. Whitelam, edited by Emanuel Pfoh

For more information about this series, please visit

https://www.routledge.com/Copenhagen-International-
Seminar/book-series/COPSEM
Historiography, Ideology and
Politics in the Ancient Near
East and Israel
Changing Perspectives 5

Mario Liverani
Edited by
Niels Peter Lemche and Emanuel
Pfoh
First published 2021
by Routledge
2 Park Square, Milton Park, Abingdon, Oxon OX14 4RN

and by Routledge
605 Third Avenue, New York, NY 10158

Routledge is an imprint of the Taylor & Francis Group, an informa business

© 2021 selection and editorial matter, Niels Peter Lemche and

Emanuel Pfoh; individual chapters, the contributors

The right of Niels Peter Lemche and Emanuel Pfoh to be identified as the authors
of the editorial material, and of the authors for their individual chapters, has been
asserted in accordance with sections 77 and 78 of the Copyright, Designs and
Patents Act 1988.

All rights reserved. No part of this book may be reprinted or reproduced or utilised
in any form or by any electronic, mechanical, or other means, now known or
hereafter invented, including photocopying and recording, or in any information
storage or retrieval system, without permission in writing from the publishers.

Trademark notice: Product or corporate names may be trademarks or registered

trademarks, and are used only for identification and explanation without intent to
infringe.

British Library Cataloguing-in-Publication Data

A catalogue record for this book is available from the British Library

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Names: Liverani, Mario, author. | Lemche, Niels Peter, editor. | Pfoh,
Emanuel, editor.
Title: Historiography, ideology and politics in the ancient Near East and
Israel : changing perspectives 5 / Mario Liverani ; edited by Niels
Peter Lemche and Emanuel Pfoh.
Other titles: Changing perspectives 5
Description: First edition. | New York : Routledge Taylor & Francis Ltd,
2021. | Series: Copenhagen international seminar | Includes
bibliographical references and index. | Some essays translated from Italian.
Identifiers: LCCN 2021003906 (print) | LCCN 2021003907 (ebook) |
ISBN 9780367742485 (hardback) | ISBN 9780367742584 (paperback) |
ISBN 9781003157717 (ebook)
Subjects: LCSH: Middle East—History—To 622—Historiography. |
Middle East—History—To 622.
Classification: LCC DS62.2 .L579 2021 (print) | LCC DS62.2 (ebook) |
DDC 939.40072—dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2021003906
LC ebook record available at https://lccn.loc.gov/2021003907

ISBN: 978-0-367-74248-5 (hbk)

ISBN: 978-0-367-74258-4 (pbk)
ISBN: 978-1-003-15771-7 (ebk)

DOI: 10.4324/9781003157717

Typeset in Times New Roman

by codeMantra
Contents

Acknowledgements
Editorial note
List of abbreviations

Introduction
NIELS PETER LEMCHE AND EMANUEL PFOH

PART I
Ancient Near Eastern historiography

1 ‘But in the Seventh Year …’

2 The Ugaritic epic in its historical and literary context
3 Memorandum on the approach to historiographic texts

4 The tribunal of history: judicial origins of Ancient Near Eastern

historiography

PART II
Ideology and propaganda in the Ancient Near East
5 Συδύκ and Μισώρ

6 Holy war and just war in the Ancient Near East

 7 The Pharaoh’s body in the Amarna letters

8 Ḫattušili dealing with Ramesside propaganda

9 The ideology of the Assyrian empire

10 Kingship ideology in Assyria and Israel

11 The king in the palace

PART III
Syria-Palestine in the Late Bronze Age
12 Contrasts and confluences of political conceptions in the Amarna
period

13 Political lexicon and political ideologies in the Amarna letters

14 Refugees in Syria in the Late Bronze Age

15 Becoming ḫabiru

PART IV
The Old Testament and the history of Israel

16 The ‘origins’ of Israel: an unachievable project of ethnogenetic

research

17 New developments in the study of the history of Biblical Israel

18 The Book of Kings and Ancient Near Eastern historiography

Index of Authors
Index of Sources
Acknowledgements

The chapters in this volume appeared originally in the following

journals and collections of scholarly papers and are republished here
by the kind permission of the respective publishers and editors. They
are listed below in the order of their appearance in this volume:

1. ‘“Ma nel settimo anno…”’, in H. Cazelles (ed.), Studi sull’Oriente

e la Bibbia offerti al P. Giovanni Rinaldi nel 60 compleanno da
allievi, colleghi, amici (Genova: Studio e Vita, 1967), pp. 49–53.
2. ‘L’epica ugaritica nel suo contesto storico e letterario’, in Atti del
convegno internazionale sul tema: la poesia epica e la sua
formazione. Roma, 28 marzo -3 aprile 1969 (Problemi Attuali di
Scienza e di Cultura 367, quaderno 139; Roma: Accademia
Nazionale dei Lincei, 1970), pp. 859–69.
3. ‘Memorandum on the Approach to Historiographic Texts’,
Orientalia NS 42 (1973), pp. 178–94.
4. ‘The Tribunal of History. Judicial Origins of Ancient Near Eastern
Historiography’, Cadmo: Revista de História Antiga 10 (2000),
pp. 243–54.
5. ‘Συδύκ e Μισώρ’, in L. Aru et al. (eds.), Studi in onore di
Edoardo Volterra (6 vols.; Pubblicazioni della Facolta di
Giurisprudenza dell’Università di Roma 40–45; Milano: Giuffré,
1971), vol. 6, pp. 55–74.
6. ‘Guerra santa e guerra giusta nel Vicino Oriente antico (circa
1600–600 a.C.)’, Studi Storici 43 (2002), pp. 639–59.
7. ‘The Pharaoh’s Body in the Amarna Letters’, in M.G. Biga and M.
Liverani (eds.), Ana turri gimilli. Studi dedicati al Padre Werner
 R. Mayer, S.J. da amici e allievi (Roma: Università degli Studi di
Roma «La Sapienza», 2010), pp. 147–75.
8. ‘Hattushili alle prese con la propaganda ramesside’, Orientalia
NS 59 (1990), pp. 207–17.
9. ‘The Ideology of the Assyrian Empire’, in M.T. Larsen (ed.),
Power and Propaganda. A Symposium on Ancient Empires
(Mesopotamia 7; Copenhagen: Akademisk Forlag, 1979), pp.
297–317.
10. ‘Ideologia della regalità in Assiria e Israele’, in P. Scarpi and M.
Zago (eds.), Regalità e forme di potere nel Mediterraneo antico
(Padova: Sargon SRL, 2007), pp. 35–47.
11. ‘The King in the Palace’, Orientalia NS 78 (2009), pp. 81–91.
12. ‘Contrasti e confluenze di concezioni politiche nell’età di el-
Amarna’, Revue d’Assyriologie et d’archéologie orientale 61
(1967), pp. 1–18.
13. ‘Political Lexicon and Political Ideologies in the Amarna Letters’,
Berytus 31 (1983), pp. 41–56.
14. ‘Il fuoruscitismo in Siria nella tarda età del bronzo’, Rivista
Storica Italiana 77 (1965), pp. 315–36.
15. ‘Farsi Habiru’, Vicino Oriente 2 (1979), pp. 65–77.
16. ‘Le “origini” d’Israele: progetto irrealizzabile di ricerca
etnogenetica’, Rivista Biblica 28 (1980), pp. 9–31.
17. ‘Nuovi sviluppi nello studio della storia dell’Israele biblico’,
Biblica 80/4 (1999), pp. 488–505.
18. ‘The Book of Kings and Ancient Near Eastern Historiography’, in
A. Lemaire and B. Halpern (eds.), The Books of Kings: Sources,
Composition, Historiography and Reception (Leiden: E.J. Brill,
2010), pp. 163–84.
Editorial note

The chapters originally published in Italian were translated by Niels

Peter Lemche (Chapters 1, 5, 12, 14, and 15) and Emanuel Pfoh
(Chapters 2, 6, 8, 10, 16, and 17). The English language was revised
by Jim West. A final revision of all the chapters was made by Mario
Liverani.
Abbreviations

AfK Archiv für Kulturgeschichte

AfO Archiv für Orientforschung
ABC A.K. Grayson, Assyrian and Babylonian Chronicles
(TCS, 5; Locust Valley, NY: J.J. Agustin, 1975).
AHw W. von Soden (ed.), Akkadisches Handwörterbuch, 3
vols. (Wiesbaden: Harrassowitz, 1959–81).
AI Acta Iranica
AIIN Annali dell’Istituto Italiano di Numismatica
AION Annali dell’Istituto Universitario Orientale di Napoli
AJA American Journal of Archaeology
ANLR Atti dell’Accademia Nazionale dei Lincei. Rendiconti
Classe di Scienze Morali, Storiche e Filologiche.
ANET2 J.B. Pritchard (ed.), Ancient Near Eastern Texts
Relating to the Old Testament (Princeton: Princeton
University Press, 1955, 2nd edn).
ANET3 J.B. Pritchard (ed.), Ancient Near Eastern Texts
Relating to the Old Testament. Supplementary Texts
(Princeton: Princeton University Press, 1969, 3rd edn).
AnSt Anatolian Studies
AOAT Alter Orient und Altes Testament
AoF Altorientalische Forschungen
ARE J.H. Breasted (ed. and trans.), Ancient Records of
Egypt: Historical Documents from Earliest Times to
the Persian Conquest, 5 vols. (Chicago, IL: Chicago
University Press, 1906).
ARI
 A.K. Grayson (ed.), Assyrian Royal Inscriptions
(Wiesbaden: O. Harrassowitz, 1972–).
ARM A. Parrot and G. Dossin (dir.), Archives Royales de
Mari (Paris: Imprimerie Nationale, 1950–).
ArOr Archiv Orientální
AS Assyriological Studies
ASAE Annales du Service des Antiquités d’Égypte
AT Alalaḫ Tablet
BA Biblical Archaeologist
BASOR Bulletin of the American Schools of Oriental Research
BES Bulletin of the Egyptological Seminar
Bib Biblica
BiOr Bibliotheca Orientalis
BZAW Beihefte zur Zeitschrift für die Alttestamentliche
Wissenschaft
BN Biblische Notizen
CAD The Assyrian Dictionary of the Oriental Institute of the
University of Chicago (Chicago, IL: Chicago University
Press, 21 vols, 1956–2010).
CBQ Catholic Biblical Quarterly
CII Corpus Inscriptionum Iranicarum
CIS Corpus Inscriptionum Semiticarum
DBAT Dielheimer Blätter zum Alten Testament
DHA Dialogues d’Histoire Ancienne
EA El Amarna letter
EI Eretz Israel
ESHM European Seminar in Historical Methodology
FAS Freiburger altorientalische Studien
GM Göttinger Miszellen
HUCA Hebrew Union College Annual
IEJ Israel Exploration Journal
IOS Israel Oriental Studies
JAH Journal of Ancient History
JANES Journal of the Ancient Near Eastern Society
JAOS Journal of the American Oriental Society
JARCE Journal of the American Research Center in Egypt
JBL Journal of Biblical Literature
JBTh Jahrbuch für biblische Theologie
JCS Journal of Cuneiform Studies
JEA Journal of Egyptian Archaeology
JEOL Journal of the Ancient Near Eastern Society “Ex
Oriente Lux”
JESHO Journal of the Economic and Social History of the
Orient
JNES Journal of Near Eastern Studies
JNSL Journal of Northwest Semitic Languages
JSOT Journal for the Study of the Old Testament
JSOTSup Journal for the Study of the Old Testament –
Supplement Series
JSS Journal of Semitic Studies
JSSEA Journal of the Society for the Study of Egyptian
Antiquities
KAI Donner, H. and W. Röllig. Kanaanäische und
aramäische Inschriften (Wiesbaden: Harrassowitz,
1962–).
KBo Keilschrifttexte aus Boghazköi (Leipzig: J.C. Hinrichs,
1916–23; Berlin, 1954–).
KUB Keilschrifturkunden aus Boghazköi (Berlin: Staatliche
Museen, 1921–).
LAI Library of Ancient Israel
LAPO Littératures anciennes du Proche-Orient
LHBOTS Library of Hebrew Bible/Old Testament Studies
MANE Monographs on the Ancient Near East
MC Mesopotamian Civilizations
MDAIK Mitteilungen des Deutschen Archäologischen Instituts
Abteilung Kairo
MDOG Mitteilungen der Deutschen Orient-Gesellschaft
MIOF Mitteilungen des Instituts für Orientforschung
NABU Nouvelles Assyriologiques Brèves et Utilitaires
OLP Orientalia Lovaniensia Periodica
OLZ Orientalistische Literaturzeitung
OA Oriens Antiquus
OIP Oriental Institute Publications
Or Orientalia
OrSuec Orientalia Suecana
OTS Old Testament Studies
PJB Palästina-Jahrbuch des Deutschen Evangelischen
Institut für Altertumwissenschaft des Heiligen Landes
zu Jerusalem
PRU J. Nougayrol and C. Virolleaud, Le palais royal
d’Ugarit, vols. II–VI (Mission de Ras Shamra, Tomes
VI–VII, IX–XIII), Paris: Imprimerie Nationale, 1955–70
RA Revue d’Assyriologie et d’archéologie orientale
RB Revue Biblique
RHA Revue Hittite et Asianique
RIME Royal Inscriptions of Mesopotamia
RS Text from Ras Šamra/Ugarit
RSI Rivista Storica Italiana
RSO Rivista degli Studi Orientali
SAK Studien zur Altägyptischen Kultur
SAA State Archives of Assyria
SAOC Studies in Ancient Oriental Civilization
SEANE Studies in Egyptology and the Ancient Near East
SEL Studi Epigrafici e Linguistici sul Vicino Oriente Antico
SGKAO Studien zur Geschichte und Kultur des Alien Orients
SHANE Studies in the History of the Ancient Near East
SJOT Scandinavian Journal of the Old Testament
SMEA Studi Micenei ed Egeo-Anatolici
StBoT Studien zu den Boğazköy-Texten
SWBA The Social World of Biblical Antiquity series
TA Tel Aviv
TVOA Testi del Vicino Oriente antico
TWAT G.J. Botterweck, H. Ringgren and H.J. Fabry (eds.),
Theologisches Wörterbuch zum Alten Testament, 9
vols. (Stuttgart: Kohlhammer, 1973–2000).
UF Ugarit-Forschungen
Urk. Urkunden der 18. Dinastie: Übersetzungen zu den
Heften 1–4 (ed. K. Sethe), Leipzig: J.C. Hinrichs;
Urkunden der 18. Dinastie: Übersetzungen zu den
Heften 5–16 (ed. A. Burkhardt), Berlin: Akademie-
Verlag; Urkunden der 18. Dinastie: Übersetzungen zu
den Heften 17–22 (ed. W. Helck), Berlin: Akademie-
Verlag, 1961
VaB Vorderasiatische Bibliothek
VO Vicino Oriente
VT Vetus Testamentum
VTSup Vetus Testamentum – Supplement
WAW Writings from the Ancient World
WAWSup Writings from the Ancient World – Supplement Series
WdO Die Welt des Orients
WZKM Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes
ZA Zeitschrift für Assyriologie und Vorderasiatische
Archäologie
ZAW Zeitschrift für die Alttestamentliche Wissenschaft
ZÄS Zeitschrift für Ägyptische Sprache und Altertumskunde
ZDMG Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen
Gesellschaft
ZTK Zeitschrift für Theologie und Kirche
Introduction
Niels Peter Lemche and Emanuel Pfoh

DOI: 10.4324/9781003157717

A generation or two ago, the normal span of time of a scholar’s

production was about 40 years. Sometimes publications stretched
over 50 years but not very often longer. Mario Liverani began
publishing in 1960, that is 60 years ago (Liverani 1960). After that
he never stopped publishing. Liverani’s first major work was his
Storia di Ugarit nell’età degli archivi politici from 1962, published
under the auspices of Sabatino Moscati when he was only 23 years
old, reflecting Liverani’s first principal area of interest, Syria in the
Bronze Age (Liverani 1962). Liverani has published studies in this
area throughout his whole career, culminating in the marvellous
translation of the Amarna Letters with a much more logical
rearrangement of the letters than the previously known editions
(Liverani 1998, 1999).
However, Liverani is a universalist when it comes to Near Eastern
studies publishing, among other things, the first draft, in 1963, of
what was to become his history of the Ancient Near East in the form
of an introduction to the history of the Near East aimed at his
students, Introduzione alla storia dell’Asia anteriore antica (Liverani
1963). His major history of the Ancient Near East, Antico Oriente:
Storia, società, economia, appeared in its first edition in 1988, and in
its second revised edition in 2011, which was also the first edition
translated into English (Liverani 1988, 2014). In between these two
publications, a wonderful three-volume treatment was published in
1976, edited by Moscati and with contributions by colleagues and
disciples of Liverani in Rome: L’alba della civiltà. This comprehensive
work dealt with society, economy and ideological expressions
respectively, to which Liverani contributed three lengthy discussions
on Ancient Near Eastern political structure, on the mode of
production and on worldviews, showing the wide range of his
interests and research themes (Liverani 1976a, 1976b, 1976c).
From the middle of the 1960s, Liverani’s interest in
methodological issues became more and more prominent, with a
programmatic opening ‘hidden’ in a semi-popular Italian journal
Cultura e Scuola: ‘Problemi e indirizzi degli studi storici sul Vicino
Oriente antico’ (Liverani 1966). The focus was on the lack of
methodological updates among students of the Ancient Near East
who seemed so obsessed by learning ancient languages that they
forgot to get in line with developments within other areas of study
such as social anthropology, climate and maybe also linguistics. This
theme soon found practical expressions in studies where Liverani
began to express a different idea of what ancient sources can tell us
and how to read them, exemplified in his seminal article
‘Memorandum on the Approach to Historiographic Texts’ (Liverani
1973a). The list of articles and studies by Liverani focusing on this
theme is inexhaustible. Some of the most important concerned
Hittite historiography, once hailed as a supreme example of the
ability of the ancient people of the Orient to write plausible historical
accounts of their early history (Liverani 1973b, 1977). The Hittite
historiographers had no interest in providing a textbook of Hittite
history, instead they redacted the past in such a way that it
conformed to the wish of Hittite rulers of presenting a past that
provided highly political, i.e., ideological support of their own acts. It
was the laziness of modern historians that turned ancient documents
of Hittite historiography into historical sources that only waited to be
paraphrased to become the backbone of modern historical
reconstructions.
Still with a solid foundation in Syria and its culture and history,
Liverani, from an early stage, began his incursions into biblical
studies, probably for the first time with his article about Joash and 2
Kings 12 (Liverani 1974). From a strictly historical point of view it
was perhaps a bit traditional, but from a textual point of view, it
represented exactly Liverani’s main point that when you see ancient
historiography, the verdict must be that what you see is not what
you see. The story of Joash is not about what happened, but about
what somebody wanted people to believe has really happened. Since
then, several articles and an important ‘history’ have been published.
His unconventional history of Israel, Oltre la Bibbia (Liverani 2003),
which was soon translated into English and several other languages
and thus made available for most interested readers around the
world deserves merit. Oltre la Bibbia presents in its first part a
historical overview that may at first seem disappointing, mainly
following biblical historical guidelines, but the second part, ‘An
Invented History’, simply explains biblical history as reflections over
things urgent in the time of the historiographers behind the present
biblical texts. Liverani has, in this way, continued a line that he more
or less – in Near Eastern studies – invented in the mid-1960s.
Until recently, most of Liverani’s articles and books were in Italian
and for that reason pretty much unknown outside of Italy. Three of
his Amarna essays were published in an English translation some
four decades ago (Liverani 1979). More representative is the
collection of translations edited by Zainab Bahrani and Marc van de
Mieroop, Myth and Politics in Ancient Near Eastern Historiography,
which contains another eight articles (Liverani 2004). Although few
scholars are more worthy of having their collected opera minora
published than Mario Liverani, we are still happy to be able to
present the English-speaking public with a more extensive selection
of his articles, a selection with which he has himself agreed.

***

Part I, ‘Ancient Near Eastern Historiography’, opens the present

anthology with a sample of Liverani’s early engagement with the
nature of Ancient Near Eastern historical literature and its social
function. Chapter 1, ‘But in the Seventh Year…’, addresses the
chronological value of the seventh year in royal chronicles and in
literary texts of Syria and Ḫatti in the second millennium BCE but
also in biblical literature. This type of historical-literary analysis
continues in Chapter 2, ‘The Ugaritic epic in its historical and literary
context’, where the actual meaning of the epic poems of Ugarit is
searched for within the setting of the monarchic courts in Late
Bronze Age Syria. Chapter 3, ‘Memorandum on the approach to
historiographic texts’, presents Liverani’s seminal analysis of
historiographical Ancient Near Eastern texts, which, however, offer
their utmost value through the literary topoi found in them, as
expressions of ideological and intellectual features. Finally, in this
first section, Chapter 4, ‘The tribunal of history. Judicial origins of
Ancient Near Eastern historiography’, expands an analysis of ANE
historiography as expressive of instances of justice and divine order
while dealing with diverse political deeds and situations.
In Part II, ‘Ideology and Propaganda in the Ancient Near East’,
Chapter 5, ‘Συδύκ and Μισώρ’, studies royal ideology in particular in
the Northwest Semitic world, around the concepts of justice and
righteousness. In Chapter 6, ‘Holy war and just war in the Ancient
Near East’, this well-known theme is assessed through the primary
historical sources of the Bronze and Iron Ages. Chapter 7, ‘The
Pharaoh’s body in the Amarna letters’, tackles the metaphoric and
symbolic language used to express the Egyptian overlordship in
Syria-Palestine during the Late Bronze Age. In Chapter 8, ‘Ḫattušili
dealing with Ramesside propaganda’, Liverani analyses the
confrontation of worldviews (Hittite and Egyptian) through their
propagandistic proclamations in the historiography of the two
empires. Moving on in time, Chapter 9 examines ‘The ideology of the
Assyrian empire’ through a dependence theory perspective – popular
in the 1970s – in studies of modern and contemporary imperial (and
capitalist) domination. Continuing with the Assyrian ideology,
Chapter 10, ‘Kingship ideology in Assyria and Israel’, assesses the
influence of Mesopotamian kingly ideology in biblical narratives
through the Assyrian presence in the Levant. Lastly, Chapter 11, ‘The
king in the palace’, offers the other side of Assyrian ideology by
exploring the realms of power of the Assyrian kings in their imperial
court environments.
Part III, ‘Syria-Palestine in the Late Bronze Age’, consists of four
articles that could probably be considered pivotal in our current
understanding of Levantine socio-politics. Chapter 12, ‘Contrasts and
confluences of political conceptions in the Amarna period’, originally
published in Italian in 1967, establishes a seminal differentiation
between an Egyptian and an ‘Asiatic’ political worldview expressed in
the Amarna correspondence, the first one representative of a
‘patronage’ understanding of society while the second one is
operating with an idea of the Pharaoh as god. Chapter 13, ‘Political
lexicon and political ideologies in the Amarna letters’, proceeds
further with this analysis of conflicting ideologies and politics in the
Late Bronze Age Levant. The other side of this politico-ideological
conflict is materialised in the socio-economic troubles in this period,
especially with the appearance of refugees and ḫabiru, explored in
Chapter 14, ‘Refugees in Syria in the Late Bronze Age’ and Chapter
15 ‘Becoming Ḫabiru’, both originally published in Italian, in 1965
and 1979.
Part IV, ‘The Old Testament and the History of Israel’, consists of
three studies exposing the historiographical setting of the history of
‘ancient Israel’ within an Ancient Near Eastern understanding.
Chapter 16, ‘The “origins” of Israel: An unachievable project of
ethnogenetic research’, is uniquely critical – for the time of its
publication: 1980 – in its conception of Israelite origins. Chapter 17,
‘New developments in the study of the history of biblical Israel’,
represents Liverani’s opinion of the debates of the 1990s but also
focusing on his own methodological and historiographical procedure
for designing this historical reconstruction. Finally, Chapter 18, ‘The
Book of Kings and Ancient Near Eastern historiography’, explores the
value of the ‘historical’ biblical books for writing history, in
comparison with other historical sources of the Near East.

***
Some of Liverani’s studies on historiography, and in particular on
‘ancient Israel’, may now be rightly reckoned as proper harbingers of
a ‘minimalist’ epistemology during the 1970s – even though Liverani
himself will not consider himself a biblical ‘minimalist’ (see Chapter
17). Indeed, Liverani’s programmatic essay on the interpretation of
historiographical texts (Chapter 3) defended a position viewing
Ancient Near Eastern texts ‘not as a “source of information”, but as
information in itself; not as an opening on a reality lying beyond
itself, but as an element which makes up that reality’. It is hard not
to see some postmodern insights in this sentence, well at home with
the developments of the 1960s and early 1970s in the humanities
and the social sciences, especially Umberto Eco’s studies in semiotics
– as the author himself recognises. Yet, Liverani has also produced
literary interpretations of myths and ideologies that fit well within a
structuralist paradigm (e.g., Liverani 1982) or Russian formalism
(e.g., Liverani 1972), so it would not be fair to see the whole
spectrum of Liverani’s explorations and approaches to Ancient Near
Eastern texts and their intellectual and ideological contexts during
these decades as fittingly postmodern.
It should be noted that Liverani’s critical assessment of the biblical
data on Israel’s origins (Ch. 16), in spite of a historical-critical
context, pioneered a historical skepticism about the possibility of the
historian reaching an ‘origin’ (or ethnogenetic) momentum in the
biblical narrative correlated to the historical-archaeological
knowledge about the appearance of Israel.1 These procedures would
in effect be developed during the 1990s by Thomas L. Thompson,
Niels Peter Lemche, Philip R. Davies and other ‘minimalist’ scholars.
However, after minimalism’s intervention in the discourse of Old
Testament studies and the history of ‘ancient Israel’, Liverani would
adopt a more cautious or ‘centrist’ position (see Chapters 17 and
18), as is evident in his own rendition of the history of Israel
(Liverani 2003).2
Liverani’s semiological approach to ancient texts, along with his
scepticism regarding the finding of real facts behind historical
sources – as seen in many of his studies from the 1960s and 1970s
– has been challenged most recently, and perhaps most importantly,
by Itamar Singer in a lengthy article (cf. esp. Singer 2011: 733–7).
In it, Singer – echoing some earlier similar concerns in Assyriology
and Biblical studies by W.W. Hallo (1990)3 – observes how Liverani
has been behind some of the most postmodernist approaches to
Ancient Near Eastern history, fostering a kind of research focused on
literary topoi and ideological narratives rather than on historical (i.e.,
‘real’) events. Lastly, and after reviewing some historical problems of
Hittite historiography, Singer (2011: 757–60) calls for a return to
older (pre-postmodern?) times where there was not so much of an
issue with how to do history with textual sources:

It seems to me that current moods of excessive scepticism,

influenced to a great extent also by Biblical historiography, are
much exaggerated. I would advocate a return to the principle of
“innocent until proven guilty,” rather than “guilty until proven
innocent”.
(2011: 757)

This is of course utterly problematic since it represents a reaction

not only against the progress in the interpretations of ancient
historical sources triggered by Liverani’s studies; but it also reacts
against the usual, periodic changes in history writing caused by
worldwide ideological, social and economic developments. It is
skepticism that puts ancient sources to the test while trying to
unlock a cultural world foreign to our modern Western mindset.
In this sense, then, we cannot underestimate Liverani’s
contribution to the changing understanding of the Ancient Near
Eastern worlds and texts we have obtained from the previous
generation (cf. van de Mieroop 2013). We are in no doubt that the
present selection of articles will be a proof of that.
Notes
1 We find other ‘proto-minimalist’ insights in the 1980s in some
methodological contributions, for instance, by B.J. Diebner
(1984), N.P. Lemche (1984) and G. Garbini (1986). And, of
course, we refer in this sense to the previous deconstructive
analysis of the patriarchal narratives in the 1970s in the works of
T.L. Thompson (1974) and J. Van Seters (1975).
2 On Liverani’s ‘centrist’ position, see Davies (2011).
3 Cf. Beckman (2005) for a reassessment of this issues.

References
Beckman, G. 2005. ‘The Limits of Credulity (Presidential Address)’.
JAOS 125: 343–52.
Davies, P.R. 2011. ‘Way Beyond the Bible: But Far Enough?’ In
Enquire of the Former Age: Ancient Historiography and Writing
the History of Israel (ESHM 9/LHBOTS 554). L.L. Grabbe (ed.).
London: Bloomsbury T & T Clark: 186–93.
Diebner, B.J. 1984. ‘Wider die “Offenbarungs-Archäologie” in der
Wissenschaft vom Alten Testament. Grundsätzliches zum Sinn
alttestamentlicher Forschung im Rahmen der Theologie’. DBAT
18: 30–53.
Garbini, G. 1986. Storia e ideologia nell’Israele antico. Brescia:
Paideia = History and Ideology in Ancient Israel, transl. by J.
Bowden. London: SCM Press, 1988.
Hallo, W.W. 1990. ‘The Limits of Skepticism’. JAOS 110: 453–70.
Lemche, N.P. 1984. ‘On the Problems of Studying Israelite History.
Apropos Abraham Malamat’s View of Historical Research’. BN 24:
94–124.
Liverani, M. 1960. ‘Karemiš nei testi di Ugarit’. RSO 35: 135–47.
———. 1962. Storia di Ugarit nell’età degli archivi politici (Studi
Semitici 6). Roma: Centro di Studi Semitici, Istituto di Studi del
 Vicino Oriente, Università di Roma «La Sapienza».
———. 1963. Introduzione alla storia dell’Asia anteriore antica
(Sussidi didattici 2). Roma: Centro di Studi Semitici, Istituto di
Studi del Vicino Oriente, Università degli Studi di Roma «La
Sapienza».
———. 1966. ‘Problemi e indirizzi degli studi storici sul Vicino Oriente
antico’. Cultura e Scuola V/20: 72–79.
———. 1972. ‘Partire sul carro, per il deserto’. Annali dell’Istituto
Universitario Orientale di Napoli 22: 403–15 = ‘Leaving by
Chariot for the Desert’. In Myth and Politics in Ancient Near
Eastern Historiography (SEANE). Z. Bahrani and M. van de
Mieroop (eds.). London: Equinox: 85–96.
———. 1973a. ‘Memorandum on the Approach to Historiographic
Texts’. Or NS 42: 178–94.
———. 1973b. ‘Storiografia politica hittita – I: Šunaššura, ovvero:
della reciprocità’. OA 12: 267–97 = ‘Shunashura, or: On
Reciprocity’. In Myth and Politics in Ancient Near Eastern
Historiography (SEANE). Z. Bahrani and M. van de Mieroop
(eds.). London: Equinox: 53–81.
———. 1974. ‘L’Histoire de Joas’. VT 24: 438–53 = ‘The Story of
Joash’. In Myth and Politics in Ancient Near Eastern
Historiography (SEANE). Z. Bahrani and M. van de Mieroop
(eds.). London: 147–59.
———. 1976a. ‘La struttura politica’. In L’alba della civiltà. I: La
società. S. Moscati (ed.). Torino: UTET: 275–414.
———. 1976b. ‘Il modo di produzione’. In L’alba della civiltà. II:
L’economia. S. Moscati (ed.). Torino: UTET: 1–126.
———. 1976c. ‘La concezione dell’universo’. In L’alba della civiltà. III:
Il pensiero. S. Moscati (ed.). Torino: UTET: 437–521.
———. 1977. ‘Storiografia politica hittita – II: Telipinu, ovvero: della
solidarietà’. OA 16: 105–31 = ‘Telipinu, or: On Solidarity’. In Myth
and Politics in Ancient Near Eastern Historiography (SEANE). Z.
Bahrani and M. van de Mieroop (eds.). London: Equinox: 27–52.
———. 1979. Three Amarna Essays (MANE 1/5). Introduction and
transl. by M.L. Jaffe. Malibu, CA: Undena Publications.
———. 1982. ‘Adapa ospite degli dei’. In Religioni e civiltà. Scritti in
memoria di Angelo Brelich promossi dall’Istituto di Studi Storico-
Religiosi dell’Universita degli studi di Roma. V. Lanternari, M.
Massenzio and D. Sabbatucci (eds.). Bari: Dedalo: 293–319 =
‘Adapa, Guest of the Gods’. In Myth and Politics in Ancient Near
Eastern Historiography (SEANE). Z. Bahrani and M. van de
Mieroop (eds.). London: Equinox: 3–26.
———. 1988. Antico Oriente: Storia, società, economia. Roma-Bari:
Editori Laterza.
———. 1998. Le lettere di el-Amarna, 1. Le lettere dei «Piccoli Re»
(TVOA 3/1). Brescia: Paideia Editrice.
———. 1999. Le lettere di el-Amarna, 2. Le lettere dei «Grandi Re»
(TVOA 3/2). Brescia: Paideia Editrice.
———. 2003. Oltre la Bibbia. Storia antica di Israel. Rome-Bari:
Laterza = Israel’s History and the History of Israel, transl. by C.
Peri and P.R. Davies. London: Equinox, 2005.
———. 2004. Myth and Politics in Ancient Near Eastern
Historiography (SEANE). Z. Bahrani and M. Van de Mieroop
(eds.). London: Equinox.
———. 2014. The Ancient Near East: History, Society and Economy.
London: Routledge.
Singer, I. 2011. ‘Between Scepticism and Credulity: In Defence of
Hittite Historiography’. In I. Singer, Calm before the Storm:
Selected Writings of Itamar Singer on the Late Bronze Age in
Anatolia and the Levant (WAWSup 1). Atlanta: Society of Biblical
Literature: 731–66.
Thompson, T.L. 1974. The Historicity of the Patriarchal Narratives:
The Quest for the Historical Abraham (BZAW 134). Berlin: W. de
Gruyter.
van de Mieroop, M. 2013. ‘Recent Trends in the Study of Ancient
Near Eastern History: Some Reflections’. JAH 1/1: 83–98.
Van Seters, J. 1975. Abraham in History and Tradition. New Haven,
CT: Yale University Press.
Part I
Ancient Near Eastern
historiography
1 ‘But in the Seventh Year …’

DOI: 10.4324/9781003157717-1

It is well known that the number seven plays an important role in

Ancient Near Eastern literature. For reasons unknown to us, it is
often used without its specific meaning of indicating a certain
amount. It has acquired a special status that ignores its particular
function of being a link (in a specific position) in a systematic order.1
Especially in biblical as well as in Mesopotamian and Ugaritic
literature, we often encounter groups, lists or periods based on the
number seven. No other number has this function.2
A special formula that includes this use of the number seven
follows the pattern: ‘in seven years … but in the seventh year…’ (with
minor variants such as ‘in six years … but in the seventh year …’ or
‘in seven years … but in the eighth year…’ – and of course days can
substitute for years). This formula marks a change. What happens in
the seventh year is the opposite (or at least the end) of whatever
happened in the previous years. Because the symbolic use of the
number seven is extremely old and common that we cannot
determine whether the use of this literary formula goes back to a
special ritualistic meaning connected with a period of seven days or
years (such as the week, or the sabbatical year), or vice versa: the
ritualistic use of periods of seven days or years originates in the
stereotypical use of the formula, i.e., to point at a concrete example,
we may ask whether the notion of the week is older than a story like
Gen. 1:1–2:4 (where the use of the pattern of seven years might be
a stereotypical literary motif rather than an ‘aetiological’ element).
Whatever the case, the motif often returns in poetical texts, or more
generally speaking in literary texts. We only need to mention the
Ugaritic epic of Aqhat where King Dani-El, for seven days, is hosting
the Košarot until they depart on the seventh day. In the same epic,
Dani-El also mourns his deceased son, Aqhat, until he, in the
seventh year, sacrifices to the gods and sends Paghat to revenge her
brother’s murder.3 It is easy to offer more examples. Thus, the Old
Testament opens with a passage using the formula: Yahweh works
on the creation of the world for six days but rests on the seventh.
The use of the formula in literary texts is unproblematic as soon
as it has been realised that the number seven is stripped of any
function of providing precise information. It only functions to present
a certain sense of something concrete (allowing for a greater literary
effect) by establishing a period of time where the exact duration is
of little importance and the choice of the number seven comes from
a certain symbolic resonance attached to this number since
immemorial times. The literary character of the motif is clear to
everyone. However, it has not been sufficiently noted that the same
literary motif also appears in texts having a historical content where
we should have expected that an indication of time should have a
real function. Because scholars have often understood such literary
numbers as real, it would not be a waste of time to discuss this
further. The passages which I will discuss are taken from the
historical and political literature of Syria and Anatolia in the second
half of the second millennium BCE, but they, in no way, constitute a
complete list. These examples were only the first that came to mind
without having to look further for more examples. However, when
the problem has been exposed, we may draw the same conclusions
relating to other similar passages.
The inscription on Idrimi’s statue, the only most valuable example
of a royal inscription from Syria in the second millennium, includes
two passages where we find the formula of the seven years
employed.4 ‘For seven years I lived among the ḫabiru, let birds
loose, and studied the (viscera of) lambs, but in the seventh year5
Hadad addressed me’, and further on:

For seven years Barattarna the mighty king, the king of the
Hurrians was my enemy, but in the seventh year I wrote to
Barattarna, the king of Umman-Manda, and reminded him of
the peace conditions and the treaty between our fathers, etc.

The same formula is simply used in two different passages without

pretending that the number seven should in any case be understood
as real, and without having to identify the two periods of seven
years as being identical, something scholars have occasionally
done,6 making historical suggestions on this basis (arguing that the
revolt in Aleppo was supported by the king of Mitanni), which are
unfounded. The opinion formulated by the editor of the text that the
number must be a real one because the inscription was intended to
be read by people who themselves remembered these events, is
baseless. The number is symbolic both to the reader and to the
writer who did not apply a literary motif to fake anything. We also
note that the number 20 years,7 presented by Idrimi as the length of
his rule, is also a round and recurrent number8 and not very reliable.
In the same manner, the question that the 7 years were part of his
reign of 20 years (this question has actually been raised) is a waste
of time since it presents this number with a real numerical function;
something it did not have.
We read in the Deeds of Šuppiluliuma, as related by his son,
Muršili II:

When Ḫattušaziti returned home from Egypt, my father finally

conquered Karkemiš. He laid siege on it for seven days, and on
the eighth day he attacked it that lasted for a day and
conquered it in a terrible battle in the eighth day, in only one
day.
(Güterbock 1956: 95)
Also in this case, the literary character of the motif is obvious.
Furthermore, because it is a matter of days, the passage has no
consequence for reconstructing chronology, which means that if an
author feels that he has been misled, it is without consequence.9
The passage is, however, important because it shows that in texts
that relate to historical reality such as the Hittite annals, the authors
may make use of literary motifs.
In Ḫattušili III’s apology, the motif returns once more: ‘because of
my brother I did nothing, and I suffered for seven years. But
because (Urḫi-Tešub) planned to destroy me … I would not suffer
anymore’ (Goetze 1925: 28). Because the meaning of this number
has been misunderstood, it has caused widespread confusion.
Normally, precise indications of the duration of the reigns of Hittite
rulers are totally lacking, and this note has been considered
(implicitly but generally) a fortunate exception. Because of this note,
it has been assumed that Urḫi-Tešub really ruled for exactly seven
years before he was removed from the throne by his uncle Ḫattušili
III. We have only to consult widely circulated textbooks in the
history of the Hittites and general Middle Eastern history to see how
systematically they attribute a seven-year reign to Urḫi-Tešub.10 It is,
however, clear that the number has a symbolic meaning for which
reason the exact length of Urḫi-Tešub’s reign remains unknown as is
the case of all other Hittite rulers.11
One more Hittite text remains where we may find traces of the
motif of the seven years. This text is KUB XIX 9, which has been
discussed extensively in connection with the chronology of
šuppiluliuma’ reign.12 In this text, we among other things read: ‘My
grandfather šuppiluliuma stayed in Amurru because these countries
were strong, and it took six years to control them.’ The same text
mentions 20 years as the time it took šuppiluliuma to rebuild his
empire. This is obviously a round number, and because it returns a
number of times, it must be considered suspicious. The six years is
normally reckoned to be a real number.13 This number has formed
the basis of reconstructions of the final phase of šuppiluliuma’s
reign. It is, however, likely (if not simply certain) that the number
derives from a source making use of the motif ‘for six years (I
remained in Amurru, because these countries were strong), but in
the seventh year (I subdued them and returned home to Ḫattuša).’
It should be noted that KUB XIX 9 is from the time of Ḫattušili,
almost a century later than the period of šuppiluliuma. It may have
its information from sources like the ‘Deeds of šuppiluliuma’ (where
we actually found use of the motif). In my opinion, it remains a
possibility that also the number of six years when šuppiluliuma
stayed in Syria like the number 20, which was spent on the
reconstruction of the empire, is not historical. Therefore, to base the
reconstruction of the projects of šuppiluliuma on this text – in the
way it has been done – may be considered a rather bold endeavour.

Notes
1 On the special physiognomy of the numbers in ‘the mythical
thinking,’ cf. Cassirer (1964).
2 In general concerning the number seven in the Ancient Near East,
see especially Hehn (1907). Since Hehn, the material has greatly
increased.
3 2 Aqht II 32–40; 1 Aqht I 175–86. See especially Loewenstamm
(1965).
4 Smith (1949: 16), respectively ll. 27–30 and 43–47. We should at
the same time note the list of seven cities in ll. 65–68). Cf. on
this text recently Buccellati (1962).
5 The text has še-ib-i ša-na-ti (l. 29) and i-na še-ib-i ša-na-ti (l. 45)
using a cardinal number and the nomen in the plural, while the
correct Akkadian form would be (with an ordinal number and the
substantive in the singular) *ina šebūtim šattim (Goetze [1950:
228]), which has caused problems for some commentators. The
text, however, represents the local (Canaanite) form as
demonstrated by the similar Phoenician form (cf. Friedrich [1951:
§ 315a]) and the Ugaritic (thus 2 Aqht II 39: b šb' ymm, etc.).
 6 Smith (1949: 59–60) and Klengel (1965: 182, 228). Albright
(1950: 20), on the other hand, correctly considers the seven
years a ‘standard cliché,’ quoting parallels from the story of
Joseph.
7 Reading 20 instead of 30, cf. Wiseman (1953: 6 n. 2).
8 Cf., for example, the 20 years in KUB XIX 9 (we will return to this
text below), also in Muršili prayer against the pestilence (Goetze
[1929: 164, 206]), and in EA 59 (ll. 13, 44), and in KBo V 8, II 41
(Goetze [1934: 154]). These numbers have mistakenly been
taken by Goetze as real numbers, and he constructed on this
basis the annalistic sequence in his text forcing him to postulate
a major lacuna (six years) in a text which is practically speaking
complete (cf. against Goetze, Sturm [1935: col. 92–93];
Cavaignac [1934]; cf. recently Otten [1955]).
9 Cavaignac (1950: 29) and Gurney (1952: 30). When we refer to
the literary character of this motif, we may think of the conquest
of Jericho after a siege of six days duration, and also in the epic
of Keret, the surrender of King Pebel on the seventh day of the
siege. Already a document from Mari mentions in a non-literary
context a siege lasting seven days, cf. ARM I 131.
10 Cf., among other, Goetze (1928: 37) (1305–1278); Cavaignac
(1950: 39) (1292–1285); Gurney (1952: 216) (1282–1275);
Scharff-Moortgat (1950: 496) (1290–1283); Schmökel (1957: 135)
(1290–1283); Liverani (1963: tav. III) (1290–1283); etc. Only
Otten (1961: 358) makes an exception, when he remarks: ‘“sieben
Jahre schaute ich zu”, mag nur einen symbolischen Wert haben.’
11 Those who intend to establish exact synchronisms between Urḫi-
Tešub’s reign and the contemporary dynasties in Aššur and Egypt
must have this in mind. Cf., recently among others, Rowton (1959:
6 n. 30); Otten, in Weidner (1959: 68); and Hornung (1964: 51,
59).
12 See recently Kitchen (1962: 3–5), including references to previous
scholarship.
13 Cf. especially Forrer (1926: 10, 32); Goetze (1927: 117–8);
Cavaignac (1932: 64, 74, 95); Redford (1959: 36–37); Liverani
 (1962: 37); Kitchen (1962: 4–5, 22, 47); Hornung (1964: 68); etc.

References
Albright, W.F. 1950. ‘Some Important Recent Discoveries: Alphabetic
Origins and the Idrimi Statue’. BASOR 118: 11–20.
Buccellati, G. 1962. ‘La carriera di David e quella di Idrimi, re di
Alalac’. Bibbia e Oriente 4: 95–99.
Cassirer, E. 1964. Filosofia delle forme simboliche: II: Il pensiero
mitico. Firenze: La Nuova Italia. [Orig. German edn: Philosophie
der symbolischen Formen. Bd. 2: Das mythische Denken. Berlin:
B. Cassirer, 1925].
Cavaignac, E. 1932. Suppiluliuma et son temps. Paris: A.
Maissonneuve.
———. 1934. ‘La date et l’ordre des campagnes de Mursil’. RHA 14:
193–8.
———. 1950. Les hittites. Paris: A. Maissonneuve.
Forrer, E. 1926. Forschungen II/1. Berlin: Selbstverlag.
Friedrich, J. 1951. Phönizisch-punische Grammatik. Rome:
Pontificium Institutum Biblicum.
Goetze, A. 1925. Ḫattušiliš. Der Bericht über seine Thronbesteigung
nebst den Paralleltexten. Leipzig: J.C. Hinrichs.
———. 1927. ‘Zur Chronologie der Hethiterkönige’. In Kleinasiatische
Forschungen I/1. A. Goetze (ed.). Leipzig: J.C. Hinrichs: 115–9.
———. 1928. Das Hethiterreich. Leipzig: J.C. Hinrichs.
———. 1929. ‘Die Pestgebete des Muršiliš’. In Kleinasiatische
Forschungen I/2. F. Sommer and H. Ehelolf (eds.). Weimar:
Hermann Böhlaus Nachfolger: 161–251.
———. 1934. Die Annalen des Muršiliš. Leipzig: J.C. Hinrichs.
———. 1950. ‘Contributions to Hittite Lexicography’. JCS 4: 223–5.
Gurney, O.R. 1952. The Hittites. London: Harmondsworth.
Güterbock, H. 1956. ‘The Deeds of Suppiluliumas’. JCS 10: 41–50,
59–68.
Hehn, J. 1907. Siebenzahl und Sabbat bei den Babyloniern und im
Alten Testament. Leipzig: J.C. Hinrichs.
Hornung, E. 1964. Untersuchungen zur Chronologie und Geschichte
des neuen Reiches. Wiesbaden: Harrassowitz.
Kitchen, K.A. 1962. Šuppiluliumaš and the Amarna Pharaohs.
Liverpool: Liverpool University Press.
Klengel, H. 1965. Geschichte Syriens im 2. Jahrtausend v.u.Z. Teil 1:
Nordsyrien. Berlin: Akademie Verlag.
Liverani, M. 1962. Storia di Ugarit nell’età degli archivi politici (Studi
Semitici 6). Roma: Centro di Studi Semitici.
———. 1963. Introduzione alla storia dell’Asia anteriore antica.
Rome: Centro di Studi Semitici.
Loewenstamm, S.E. 1965. ‘The Seven Day-Unit in Ugaritic Literature’.
IEJ 15: 121–33.
Otten, H. 1955. ‘A. Götze, Die Annalen des Muršiliš’. MIOF 3: 156–8.
———. 1961. Kulturgeschichte des alten Orient. Stuttgart: Kröner
Verlag.
Redford, D.B. 1959. ‘Some Observations on Amārna Chronology’. JEA
45: 34–37.
Rowton, M.B. 1959. ‘The Background of the Treaty between Ramses
II and Ḫattušiliš III’. JCS 13: 1–11.
Scharff-Moortgat, A. 1950. Ägypten und Vorderasien im Altertum
(Weltgeschichte in Einzeldarstellungen). München: Verlag F.
Bruckmann.
Schmökel, H. 1957. Geschichte des alten Vorderasiens. Leiden: E.J.
Brill.
Smith, S. 1949. The Statue of Idri-mi. London: The British Institute
of Archaeology at Ankara.
Sturm, J. 1935. ‘A. Götze, Die Annalen des Muršiliš’. OLZ 38: 91–97.
Weidner, E. 1959. Die Inschriften Tukulti-Ninurtas I und seiner
Nachfolger (AfO Beiheft 12). Graz: Verlag Berger.
Wiseman, D.J. 1953. The Alalakh Tablets. London: British Institute of
Archaeology at Ankara.
2 The Ugaritic epic in its
historical and literary context

DOI: 10.4324/9781003157717-2

Since its discovery and decipherment, the literary texts of Ugarit

have attracted great interest due to the problem of their historical
and cultural background, and also given their absolute unity within
the literary context of the Syro-Palestinian region in the second
millennium BCE. If the texts of the Ba‘al Cycle and other minor
compositions of clear mythological content have, from the beginning,
evidenced a religious functionality, a connection with the ritual and
the cult, a setting in the temple, the two poems of Keret and Aqhat
instead constitute a problem of a rather difficult resolution. The
strong elements of epic character, the entanglement of human and
divine characters, a tone of the respective stories that can be
deemed proper of a fable, all these do not find themselves
immediately at home in the literature of the pre-Classical Near East,
and they do not allow for a functional classification regarding the
cultic activities. Research has followed two different directions, both
of them rather too particular to be satisfying. Some researchers,
especially Scandinavian, follow the direction of the sacred kingship,
highlighting those elements pointing towards the functional
character of kingship and its connection with the vegetative cycle:
the figure of Aqhat, who dies and resurges, and during whose death
nature languishes, and also the figure of Keret, who gets sick and
heals and who, during the sickness, is not able to fulfil his task and
therefore a son intends to replace him – they would be the figures
essentially similar to the god of vegetation. The presence of these
elements is undeniable, but rather at the level of allusions and
details embedded in stories whose content is very different. Other
researchers have instead called attention to the historical elements
and the topographical setting (although this has been understood in
a diverse manner by different authors), and have granted them the
value of a clue for the comprehension of the very origin of the
poems – especially that of Keret – which would be based on real
historical events, although altered in a literary way. The functionality
of the poem would also be historical and practical: the poem of
Keret would have been written, or at least copied, by official scribes
for the purpose of celebrating the origins of the ruling dynasty in
Ugarit (with which Keret has no true connection) or for symbolising
the Semitic-Hurrian symbiosis (of which the poem bears no trace).
Also in this case we have to recognise that some elements of
historicisation do exist; however, they are clearly secondary and
cannot be assumed to constitute the very nucleus of the poems.1
It is difficult to resolve this problem in so mechanical and
unilateral a manner, in the sense of a religious functionality or in the
sense of a historical origin, or in any other sense. It is rather useful
to analyse, within the limits of the possible, the context in which to
place the poems of Keret and of Aqhat, first from a strictly literary
point of view, and then also, more generally, from the historical–
cultural point of view. The goal shall not be an explanation of why
the poems were written, but rather a comprehension of why they
are presented in a determined form, with certain literary motifs, and
with certain narrative bases. It suits the enquiry to depart from a
comparative analysis considering other texts of analogical
configuration and of common setting. This procedure has, until now,
been adopted especially (and almost exclusively) in two directions,
which are in general the most obvious: a very precise comparison is
advanced on the lexical, syntactic and stylistic levels with Old
Testament poetry; and a more generic comparison, especially at the
level of literary motifs, is made with the Homeric epic.2 Although
these confrontations are of the utmost value, the literary materials
are however chronologically separated from the Ugaritic poems,
which are considerably more ancient: even if the confrontation
results in enlightenment for some problems of the Hebrew and
Homeric poems, it shall hardly clarify the context of the Ugaritic
ones. For this purpose, it is better to proceed with a comparison with
material dating from the second half of the second millennium BCE
and therefore close to the Ugaritic poems in time, rather than in
space, belonging thus to the same general historical–cultural setting.
The limited possibilities of comparison are evident if one considers
that there is no other strictly literary composition from Syria–
Palestine in the second millennium. Nonetheless, regarding the
elements of epic character, possibilities worthy of interest are
opened when considering the analysis of texts coming from
neighbouring areas (Egypt, Hittite Anatolia, Upper Mesopotamia),
which by the middle of the second millennium were in close cultural
relations, beyond the political, with Syria. And this is also true if we
take into consideration non-strictly literary, but rather historical texts,
such as royal inscriptions, annalistic compositions, and the like, in
which the literary elements, and in particular elements of epic
literature, are present perhaps to an unsuspected extent. The most
enlightening example, and geographically closer to the Ugaritic
poems, is the inscription on the statue of Idrimi, king of Alalaḫ from
the 15th century BCE. It is the largest, and almost unique, example
of Syrian royal inscriptions from the second millennium, of
conspicuous extent, and is imposing given its extraordinary literary
quality: the text is presented in the form of a monumental royal
inscription, using the first person, yet it is actually a literary
composition of a narrative type in which epic and fable motifs stand
out, as in the Ugaritic poems.3
It is pertinent to first consider the narrative layout itself. King
Keret is initially presented in search of a woman to give him an heir
after seven tragically ended experiences; the god El appearing to
him in a dream points out a wife in the person of Hurriya, daughter
of King Pebel, and explains to him how to organise and conduct an
expedition against the city of Udum, laying siege to King Pebel, who
shall capitulate and give Hurriya in marriage. Keret executes loyally
the divine plan, effectively succeeding as he was told. However,
forgetting to make a vow during the expedition to a goddess causes
her resentfulness and the king gets sick, making him unable to fulfil
his royal function. A son is ready to take the king’s place when a
miraculous healing occurs and the king recovers his vigour but with
the scorn of the son too eager to succeed him. The Aqhat poem
offers an analogous initial situation, having King Daniel aspiring to a
succession and obtaining it through divine intervention. Later on, the
son Aqhat appears as a brave hunter, and carrying a bow operates
as a divine bowman. The envy of the goddess Anat causes the death
of Aqhat, but the sister of the hero, looking for him, will succeed
(although the end of the poem has not survived) in reviving him and
in raising him from the nature of the prostration in which he had
fallen due to the death of the king-hero. In both cases, therefore an
analogous compositional plot, proper of the fable, appears: an initial
problem of the hero is resolved with the helpful intervention of
magical or divine character, and at the end, the problematic situation
is eliminated and the happiness of the hero is secured (cf. Propp
1966). We find the same plot in Idrimi’s inscription. The hero, still
young, is cast out from the royal palace of Aleppo, his ‘paternal
house’, by a revolt and is exiled in a faraway land, but then he
gathers a group of companions with which, after a favourable oracle
from the god Adad, he sets out to reconquer the lost kingdom,
succeeding with miraculous easiness and establishing a period of
prosperity and success for his reign. The same outline can also be
found in two Hittite texts of historical and political character: the
Annals of Muršili II (Goetze 1933) open up with a difficulty
encountered by the king due to his youth and the rebellion of all the
vassals, and this text tells how, with the help of the solar goddess of
Arinna, the young king was led to overcome adversity and all his
enemies. The autobiography of Ḫattušili III (Goetze 1925) shows
similar initial difficulties for the protagonist (the sickness as a child,
then the hostility of the nephew Urḫi-Tešub), the divine help (in this
case from the goddess Ištar), and the final success with the
conquest of the throne. The same layout of the fable is therefore
clearly found in literary texts and in historical and political texts.
Beyond this general layout, single literary motifs present in the
Ugaritic poems are also encountered in historical texts of the period.
A motif not strictly connected to the epic tone, but rather interesting
as an expressive plot, is the motif of the seventh year, employed to
point out a change of conditions after a long expectation or, in any
case, an unfavourable situation: that situation or expectation lasts
seven years, but in the seventh year, the opposite occurs. The motif
is used frequently in the Ugaritic literary texts, and it is sufficient to
cite a few examples. In the Aqhat poem, Daniel laments his dead
son for seven years, but in the seventh year, the mourning ends; the
same Daniel hosts in his home for seven days the Košarot, until
these depart on the seventh day; and in the poem of Keret, the
king’s army marches on for seven days until it reaches the city of
Udum on the seventh, and the army lay siege to the city for seven
days until King Pebel capitulates in the seventh (Loewenstamm
1965). This same motif runs through the non-literary texts as well
(Liverani 1967) and above all, it is found twice in Idrimi’s text: ‘For
seven years I stayed with the ḫabiru; I freed the birds, I examined
(the entrails of) lambs; and in the seventh year Adad turned on me’;
‘For seven years Barattarna, mighty king, king of the Hurrians, was
hostile to me; but in the seventh year, I wrote to king Barattarna,
king of the Umman-Manda, and remembered the conditions of peace
and alliance of my fathers’ (Idrimi 27–30, 43–47). The same motif is
also employed in the deeds of Šuppiluliuma regarding the capture of
Karkemiš (‘When Ḫattušaziti came back from Egypt, my father finally
conquered Karkemiš. For seven days he lay siege, and on the eighth
day he launched an attack against it for a day, and he conquered it
with a terrible battle on the eighth day, in one single day’; Güterbock
1956: 95) and in the autobiography of Ḫattušili III, regarding the
patience of the protagonist with Urḫi-Tešub (‘Due to respect for my
brother, I did nothing, and for seven years I endured. But as he
wished to annihilate me, I did not stand for it anymore’; Goetze
1925: 28). The motif is even present in texts of such practical nature
as letters: ‘For six years you have held him [the messenger] back
and in the sixth [?; seventh?] year he has been given 30 mina of
gold – which is like silver – as a gift for me’ (EA 3:14–15; Knudtzon
1907: 70–71);

When the father of Nummuria wrote to Artatama, my

grandfather, asking for my grandfather’s daughter, sister of my
father, he had to write five, six times, and she was never given.
But at the seventh time, he wrote to my grandfather, and then
he forcibly gave her.
(EA 29:16–18; Knudtzon 1907: 246–7)

The frequency of the employment of a motif, so blatantly literary, in

non-literary texts allows us to have some confidence in identifying
other literary elements, of proper epic resonance. So, in the
inscription of Idrimi, the opposition to the brothers is stressed,
considering the fact that Idrimi was the younger brother:

My brothers, who were older than me, dwelled with me; but not
one of them thought the things I did. I (thought) this: there are
those who want to possess their paternal house, and those who
want to be slaves of the people of Emar.
(Idrimi 7–12)

From this difference of attitude between Idrimi, who decides to leave

for reconquering the lost paternal kingdom, and his brothers, who
don’t dare to do it and are satisfied with their miserable condition as
exiles, derives the fortune of Idrimi; and when this is realised and
the hero becomes a king, the brothers reappear: ‘My brothers knew
it and came before my presence: since my brothers had made peace
with me, I confirmed them as my brothers’ (Idrimi 39–42). The motif
clearly serves to expose the figure of the hero, and in this sense the
fact that the hero is the youngest is a final touch to make evident
that his fortune is due to a quality of particular courage and bravery.
We find the same motif in the autobiography of Ḫattušili III: ‘My
father Muršiliš begot four children: Ḫalpašulupiš, Muwatalliš,
Ḫattušiliš and DINGIR.MEŠ-IR-iš, a daughter. And of all of them, I
was the youngest’ (Goetze 1925: 6–7). And still at the beginning of
the annals of Muršili II, there is an allusion to the smallness of the
king in respect to his brother who had preceded him on the throne,
an allusion put in the mouth of the enemies:

His father, who was king of Ḫatti, was a brave king and had the
control over the enemy lands, but he became a god. His son,
who succeeded him on the throne, he was also brave, but was
sick and he has become a god too. The one who accessed the
throne now instead is small: he shall not be able to save the
land of Ḫatti and the confines of the land of Ḫatti.
(Goetze 1933: 16–19)

In the Ugaritic poems, the motif is present, albeit in attenuated

form: in the poem of Aqhat, the unhappiness of king Daniel, who is
without sons, is such especially in contrast with his brothers, who
have them (2 Aqht 17–20): the isolation of the protagonist with
respect to the group of brothers occurs in the poem to emphasise
disgrace rather than bravery, but the procedure is similar. In the
poem of Keret, then, there is an indication of the fact that the one
succeeding the king shall be the youngest of his sons (Gordon 1965:
Text 28, 16).
The same function operates in the contraposition of the king and
his generals, which is also found in historical or pseudo-historical
texts. Thus, the Hittite text (but in the Akkadian language) related to
the siege of Uršu – a literary text but with a strong historical basis –
shows the king dealing with his generals, who commit a series of
errors or omissions or delays that risk the final success of the war.
We do not have the end of the text, but it is easy to imagine that the
bravery of the king would have stood out over the ineptitude of his
generals (Güterbock 1938). Thus, also, in the Annals of Tuthmosis
III, a text of strict historiographical yet also of obvious celebrative
character, the episode of the traverse through the mountains before
reaching Megiddo exposes the contrast between the prudence of the
generals, who propose to follow secure although longer routes, and
the boldness of the Pharaoh, who chooses the dangerous yet direct
road (ARE III, §§ 420–3). Also in the text of the Carnarvon tablet,
referring to the war against the Hyksos, the Pharaoh Kamose is the
only one advocating bellicose conduct, while the courtiers advise
that he should be satisfied with what he already possesses (Gardiner
1916). In all of these texts, the figure of the protagonist acquires a
particular prominence, proper for the contrast with the background
figures – brothers or generals – who behave in a much less heroic
manner.
There is still another procedure to highlight the heroic bravery of
the protagonist: to present him in absolute isolation; but the mark of
the period is the fact that, in his isolation, the protagonist is always
accompanied by his chariot, his horses and his charioteer. These
elements constitute, so to speak, the minimum basis –
indispensable, since the hero can thus reach success – for the
conquest of a kingdom or victory in battle. In that way, Idrimi, who
leaves Emar for the exile that will lead him to the recovery of the
throne, says: ‘I took my horse, my chariot, my esquire and I went
through the desert’ (Idrimi 13–14). This passage may be related,
precisely, with a passage from the eighth campaign of Sargon II,
where in the spoils taken from the Urartean king it is mentioned:

A statue from Ursa with its two saddle horses and its charioteer,
with its base of cast bronze, over which appeared its pride in
these terms: “With my two horses and one charioteer, my hands
have conquered the kingdom of Urartu”.
(Thureau-Dangin 1912: line 404; cf. Oppenheim 1960 for the comparison
with Idrimi)

It is a true and proper literary motif that we find identical in the

inscription on the statue of Darius, as referred to by Herodotus (III,
88): ‘Darius son of Hystapes, by grace of his horse [here follows the
horse’s name] and of Oebares, his esquire, has conquered the
kingdom of Persia’.4 If in the case of Rusa and of Darius the motif is
condensed in a very precise form, connecting also with the royal
Another random document with
no related content on Scribd:
megsemmisülve Wagner örök igazságra fektetett zenéje által».
Vajon kikre érti mindezt Reményi, ha nem a régibb, kivált az olasz
operairókra? Azonban ő azzal védi magát, hogy miért ne
dicsérhetnők Wagner mellett az olasz opera most ébredező szebb
jelenségeit, Shakespeare mellett a többi jó drámairót? Oh igen! Ezt
bizvást teheti egy objektiv kritikus, ki a különböző irányok fény- és
árnyoldalait feltüntetni igyekszik, de nem az, ki oly tulzó pártállást
foglal el, mint Reményi. Aztán itt nem a kisebb és nagyobb
tehetségekről van szó, hanem az opera két oly irányáról, melyek
egymással életre-halálra küzdenek. Ime az okok, a miért én, mint
laikus is, merhettem meglehetős következetlenséggel vádolni
Reményi urat. A mi a Petőfi-szoborra begyült pénzt illeti, senkit sem
gyanusitottam egyetlen szóval sem; örvendek rajta, hogy a pénz
biztosan kamatoz s óhajtom, ha már czikkeim nem kamatozhatnak a
szinház javára, kamatozzanak legalább Reményi urnak annyit, hogy
azután jobban meggondolja a mit ír s a mit aláir.
A második jegyzék a Családi Kör szerkesztőségétől van hozzám
intézve. Emlékezhetnek arra e lap olvasói, hogy ez év elején egy
Nők a tükör előtt czimü novellát irtam, melyben a többek közt nem
általában az irónőket, hanem csak az irónők bizonyos faját
igyekeztem kigunyolni, oly fajt, melyet nem hiszem, hogy még a
Családi Kör is oltalmába vegyen. Novellám e pontját három oldalról
támadhatni meg: vagy azért, mert nincsenek oly irónők, s ha igen
nem oly számosan, hogy szatira tárgyai lehessenek; vagy mert
hívtelenül festettem; vagy mert műveimnek egy csepp aesthetikai
becse sincs. A Családi Kör nem ezt tette, hanem fogta magát s
Néhány szó a nőnem érdekében czim alatt (neki az irónő és nőnem
ugyanegy) egy hosszú czikket irt, mely igy kezdődik: «Az öreg tudta,
hogy az irónők nem igen szoktak kötni és himezni», irja Gyulai Pál a
Koszorú egyik közelebb megjelent számában, és nem először
történt, hogy Gyulai éles gúnyainak és kiméletlen nyilvános
bevádolások tárgyává teszi az irónőket. Semmi szóm nem volna
hozzá, ha egyes példányokra vonatkoznának vádjai; minden
állásnak és osztályuak vannak ép ugy becsülésre méltó, mint
kigunyolásra alkalmas példájai és a kinek, mint Gyulainak, kiváló
hajlama van a gunyorra, inkább az utóbbiakat választja költészete
tárgyául. De Gyulai nem egyes példányokról nyilatkozik ilyen
becsmérlőleg hanem az egész osztályról; most azt mondta, hogy az
irónők nem szoktak kötni meg himezni másutt meg, valahol a
Szépirodalmi Figyelő-ben, kétségbevonja, ha jó anyák lehetnek, egy
harmadik és negyedik alkalommal meg egyéb nemes női
tulajdonokra tartja őket képteleknek, szóval a ki Gyulainak egyes
nyilatkozatait egy egészszé foglalja össze, annak lehetetlen az
irónőben mást, mint nevetséges, szánandó, vagy épen megvetendő
teremtést látni». A Családi Kör elhallgatta, hogy én novellát irtam.
Olvasója azt hihette, hogy én értekezést irtam s az nem az irónők
bizonyos faja, hanem általában az irónők ellen van intézve. A mit
novellámból idéz, s a mire épiti értekezése jó részét, az nem az iró
objektiv véleményeként van oda irva; hanem mint a novellai személy
subjektiv meggyőződése. Vajon szabatos eljárás-e ez; vajon nem
olyasmit kerekitett e ki a Családi Kör novellámból a mi nincs benne?
De menjünk tovább. Nem igaz, hogy több izben irtam az irónők ellen.
Csak egyszer fejtegettem az irónők kérdését az 1858-ki Pesti Napló-
ban. A Szépirodalmi Figyelő-ben erről soha egy betüt sem irtam, s
kétlem, hogy más is azt s ugy irta volna, mint azt a Családi Kör
állitja. Hogy én mennyire s mint nem vagyok barátja az irónőjének,
azt elég bőven kifejtettem a Pesti Napló-ban. Ha a Családi Kör-nek
polemiára volt kedve, vette volna e czikket alapul s ne adott volna
számba elferditett vagy együgyüen formulázott ellenvetéseket, s ne
irta volna polemiáját ugy, hogy olvasója azt sem tudhatja, mi van
mindebből a novellában s mi nincs.
Szóval a Családi Kör azt a dolgozatomat tolta előtérbe, melyben
semmi nincs az irónők ellen, a miben pedig van, egészen mellőzi s
kénye, kedve szerint állitja föl a tételeket, hogy annál
kényelmesebben czáfolhassa meg. Azonban mindezt nem
panaszkép mondom, én már hozzászoktam az ilyesmihez, tőlem
irhat akármit a Családi Kör, csak azt ne kivánja, hogy könnyen
higyjem a mit ír. Hiszen, uramfia, legujabb számában is olyat állit
rólam, minek nincs alapja. Azt mondja, hogy Reviczky Szevérnek
fiatalságát hibául róvom föl. Hol van erről egyetlen szó is első és
második czikkemben, melyekre a Családi Kör hivatkozik?
 De elég ebből az unalmas dologból ennyi. Lássuk a Hölgyfutár és
Reviczky Szevér, ha nem is ugyanazonos, de együttes jegyzékét.
Elfogadva a fegyvernyugvást, nem folytatom tovább polemiámat a
kérvényezők ellen, sőt e nyilatkozatukra is csak egy pár rövid
megjegyzést teszek. Először: én is küzdöttem oly akadályokkal, a
minőt ők emlitenek, de tekintetbe vévén a körülményeket, mégis
tudtam irni. Reviczky kedvező helyzetét senki sem emlegette se
kárörömmel, se a nélkül; én részemről nagyon kedvezőtlennek
tartottam eleitől fogva. Hogy a kérvényezők tanultak valamit
eljárásuk birálatából, s emlékiratot készitettek, az nagyon
örvendetes; jobb későn is, mint soha; hogy a Pesti Napló-nak nincs
része a kérvényben, azt mindenki tudta, de az, hogy semleges
volna, nem áll, mert anynyira nem kedveli a kérvényt, hogy még
eddig mint tényt sem registrálta. Egyébiránt rám nézve tökéletesen
mindegy lesz vala, akár pártolja a kérvényt, akár nem. Ha pártolja,
csak sajnálkoztam volna a szerkesztőn, hogy oly kevés belátása
van, mint egyik dolgozótársának, ki semmi tekintetben nincs hivatva,
hogy e lapnak irányt adjon.
 HAMLET.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Vajda Péter. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 augusztus 22-én. Paulai és Paulainé, a kolozsvári
Nemzeti Szinház tagjai mint vendégek.

Csak helyeselni lehet, hogy vidéki szinészeink jobbjai koronként

egy pár vendégszerepben fellépnek szinpadunkon. Nemzeti
Szinházunk még sokáig nagyrészt a vidéki szinészekből fog
újonczozni s egy pár jó újonczra nagyon szükség volna. Paulai
mindenesetre első sorban áll azok között, kikből adandó alkalommal
újonczozni lehet. Nem mindennapi tehetség, ha nem is kifejlett
művész. Nagyobb szerepei szellemét nem fogja föl egészben
helyesen, de a mit felfog, néhol meglepően játszsza. Az arcz- és
szemjátékban nem erős, mozdulatai sem kitünőek, inkább csak
kézjátéka sikerül, de hangja tiszta, rokonszenves, szavalata elég
szabatos, kivált az élénkebb helyeken, mert a nyugodtabb
perczekben néha holmi prédikáló hangba esik belé, de leginkább
örvendhetni annak, hogy hajlama és képessége van a pathosz
kifejezésére, a mi szinészetünkből, részint ferde elméletek nyomán,
részint a tehetség hiánya miatt, kivált az ifjú nemzedékből kezd
majdnem egészen kiveszni. Azonban, hogy e méltánylatunk mellett
is egyenesen kimondjuk, hogy a czímszerep nem sikerült Paulainak,
azon senki sem fog csodálkozni, a ki Hamlet-et figyelemmel olvasta.
Hamlet a legnehezebb szerep Shakespeare drámáiban, mert a
legcomplicáltabb motivumok szövevénye, s nagyon ritkán
egyesülnek valamely szinészben oly tulajdonok, melyeknek
úgyszólva chemiai összeolvadásából kell előállítani e jellemet.
Hamletben egy hős, egy finom udvari, egy éles elméjű tudós, egy
erényes ember, Dánia reménye elveszését sajnálja Ophelia. S
valóban mindebből van valami Hamletben, de a hőst a beteges
lelkiismeretesség és kétely gyávává és cselszövővé teszik, csak
akkor gyúlad föl tettereje vagy hősisége, midőn mozgékony
phantasiája heves indulatba ejti, mikor azután, mint rendesen a
fontolgató tétlen emberek, balságokat követ el; a társaságkedvelő
derült udvari finomságába a bizalmatlanság, melancholia, gúny
epéje olvad, mely néha egész a durvaságig ragadja; a tudós éles
elméje csak sophismákat gyárt tétlensége palástolására,
meghasonlásba hozza a világgal s önmagával, hogy már-már se
esze, se szíve nincs helyén; gyöngesége majd minden erényét
bűnre változtatja s egy nagy tett örve alatt, a melyre képtelen,
nemcsak másokat csal meg és sodor veszélybe, hanem önmagát is;
és végre Dánia reménye, a helyett, hogy atyját megboszulja, hazáját
felszabadítsa, csak önkinzó komédiát játszik, melyben mindent a
véletlen dönt el.
Íme csak egy pillanatra is mily látszólagos ellenmondás, mennyi
különböző elem Hamlet jellemében. S ha nemcsak az általános
benyomást veszszük, ha jelenetről jelenetre vizsgáljuk, mennyi
alkatrész tünik föl még s mennyi módosulást szenved a cselekvény s
a kedélyhangulat szerint mindez s mégis a jellemvonások e
chaoszába mily egységet tudott önteni a költő. A különféleség ez
egységét visszatükrözni bármely szinésznek nehéz, még akkor is,
ha minden ide szükséges tulajdon megvan benne, mert a vegyítés
aránya és módja az, a mi itt leginkább dönt. Néhány kitünő
szinésztől láttam Hamlet szerepét itthon és külföldön, de
mindenikben éreztem valami hiányt, a miről hirtelenében magam
sem tudtam volna számot adni. Egyik a finom udvari ember
modorára helyezett több súlyt, mint a mennyit kellett volna; a másik
a kitérő jelenetekben fejezett ki itt-ott olynemű erőt és szenvedélyt,
melyek ellenkezésben vannak Hamlet tehetetlenségével; a harmadik
a szójátékot és élczet nem tudta jól beleolvasztani a melancholia
alaphangulatába; a negyedik alig emelte ki Hamlet szellemi és
rangbeli fensőségét, melylyel kivált a nyugodt pillanatokban egész
környezetén uralkodik; az ötödiknél a tettető és valódi Hamlet
különbségei igen élesen állottak egymással szemben, holott mintegy
fokozatosan, úgyszólva egymásba kell játszaniok, kivált az
Opheliával való híres jelenetben. De elég. Nagyon halvány
vonásokban élnek emlékemben az előadások benyomásai, csak
arra emlékszem élénken, hogy a mint említettem, mindíg éreztem
valami hiányt és soha egészen nem állott előttem az a Hamlet, a kit
Shakespeare oly mély psychologiával és erős phantasiával rajzolt.
De épen azért, mert elméletből és tapasztalatból tudom, mily nehéz
e szerep, sokkal engedékenyebb szemmel nézek benne végig
akárkit, mint másban. Bizonyára egy vidéki fiatal szinésznek
kétszeres joga van ez engedékenységre mindnyájunk részéről s
valóban örömest méltányolnám Paulai Hamletjét, ha észre vettem
volna, hogy igyekszik valamennyire a szerep mélyére hatni. A baj az,
hogy úgy látszik, nem érti szerepét s csak egy búsongó heves ifjút
állít elénk, a ki atyját meg akarja boszulni. A legegyoldalúbb
általánosságban fogta föl a sokoldalú s anynyira complicált szerepet
s kivált a melancholia humorának s az önkinzó gúnynak egyetlen
hangját sem hallatá. Csak a harmadik felvonás negyedik jelenete
sikerült vendégművészünknek, midőn Hamlet anyjára támad, mint
oly hely, mely kevébbé complicált a többinél, s melyet a heves
felindulás kevéssé árnyalt pathosza is hatásossá tehet. Azonban,
midőn Paulai Hamletjét nem méltányolhatjuk, örömest méltányoljuk
szép tehetségét, mely könynyebb, hozzávaló szerepekben bizonyára
még inkább ki fog tűnni.
Paulainé a királynét adta, elég gondosan; kár, hogy ez az
egyébiránt tehetséges és gyakorlott szinésznő szavalatát bizonyos
méltóságos hanghordozás csaknem modorossá teszi. A többi
szerepekről legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy Tóthot és
Prielle Kornéliát kivéve, mindnyájan gyöngén és készületlenül
játszottak, sőt Tóth és Prielle Kornélia sem játszottak úgy, a hogy
tudnak. Hogy a tragédia nálunk nem jó lábon áll, hogy az 1830–1848
közti korszakhoz képest hanyatlik, azt ezelőtt hat évvel elég bőven
kifejtettem a Budapesti Szemlé-ben. Azóta a viszonyok keveset
változtak; most csak annyit adok még hozzá, hogy ezen se
subventio, se igazgató, se petitio nem segíthet. Új tehetségeket
teremteni nem áll hatalmunkban; a meglevő többé-kevésbbé jeles
tehetségek közös törekvése tehet legtöbbet s így leginkább
szinészeinktől függ, hogy ne haljon ki köztünk a drámai művészet
tulajdonképi fönsége. Szinészeink a mily kedvvel s készülettel
játszanak némely vígjátékot és drámát, nagyrészt épen oly
kedvetlenek a tragédiában, kivált a Shakespeareéiben, melyeket
jobbadán még csak Egressy Gábor tart fenn szinpadunkon. Nem
mulasztjuk el erről adandó alkalommal többször és bővebben
szólani. Most még csak a Shakespeare-fordításról akarunk egy pár
szót koczkáztatni. Julius Caesar-t kivéve, Shakespeare drámái
művészietlen vagy magyartalan fordításban adatnak színpadunkon.
Lear király-t nem Vörösmarty, Coriolan-t nem Petőfi fordítása szerint
adják. Igaz, hogy főbb szinészeinknek, kik tizenöt-húsz év óta
játszszák valamely fordítás szerint szerepeiket, bajos és
kényelmetlen egy egészen új fordítást betanulni, de talán
Shakespeare, meg aztán Vörösmarty és Petőfi tehetnének e
tekintetben kivételt. A Vajda Péter Hamlet-fordításánál, mely elég
művészietlen és magyartalan, nincs ugyan jobb, de vajon a
Kisfaludy-társaság nem igyekszik-e Shakespeare meghonosításán,
vajon a szinházi bizottság és az igazgatóság nem tesznek vala-e
jobban, ha azzal az összeggel, melyet két drámai jutalom kitüzésére
fordítottak, a Kisfaludy-társaság törekvését támogatják? Az
akadémia két drámai jutalma untig elég, ezeket sem igen koronázza
a siker, s egy teljes és jó magyar Shakespeare fölér nagyon sok
koszorúzott és koszorúzandó drámával. Némely lap vádolja az
igazgatóságot az eredeti drámirodalom elhanyagolásával. Nem
vizsgáljuk, mennyiben alapos e vád, de azt bátran kimondjuk, hogy
részünkről nem abban látjuk az eredeti drámairodalom
előmozdítását, ha csak egy párszor adható eredeti dráma
betanulásával kinozzuk szinészeinket és Shakespeare
meghonosítását s gonddal adatását nagyobb nyereségnek tartjuk
mind az irodalomra, mind a szinművészetre nézve a drámajutalmak
kitüzésénél.
 BÁNK BÁN.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1863 augusztus 26-án Paulai és Paulainé, a kolozsvári szinház tagjai mint
vendégek.

Bocsássanak meg olvasóim, hogy ismét egy régi szinműről irok.

Bizonyára nem tartozik jó tulajdonaink közé, hogy közönség,
szinész, kritikus egyaránt csak új dolgokon kap. A nagy vagy kitünő
költők művei mindenesetre nagyobb tiszteletben részesülhetnének
nálunk. Mily szép volna például, ha közönségünk nemcsak az új
szinművek előadásán jelenne meg nagyobb számmal, ha lennének
nagybecsű kedvencz darabjai, melyeket örömest nézne mindíg; mily
szép volna, ha szinészeink néhány örökbecsű mű lehető gondos
előadásában helyeznék főbüszkeségöket; ha néhány nagyobbszerű
szerepet folytonos tanulmány tárgyává tennének, s így évenként az
egész drámai személyzet mintegy bemutatná tiszteletét egy-egy
nagy költő és saját művészetének fönsége iránt; mily szép volna, ha
a kritikus a helyett, hogy az igazgatás gazdasági kérdésével
foglalkozik, a szinészek játszását birálná, kivált oly szerepekben,
melyek az analysist megérdemlik. Angolországban nemzedékről
nemzedékre száll a Shakespeare iránti tisztelet; Francziaországban
Molièret épen úgy megtapsolják most, mint ezelőtt kétszáz évvel. A
németnek ugyan nincs se Shakespeareje, se Molièreje, de Schillerjét
és Goethéjét szintén kitünteti és Shakespearet annyira
meghonosította szinpadán, hogy népszerűbb nemzeti költőinél. Az
1849. év előtt nálunk is tapasztaltunk némi ilyes törekvést, mely
legalább kezdetnek elég volt. Egressy Shakespeare
meghonosításán fáradozott, Lendvai versenyzett vele. Néha a
közönség csak azért ment szinházba, hogy lássa, vajon Othellót
vagy III-ik Richardot Egressy vagy Lendvay játszsza-e jobban. Egy
pár jelesb eredeti drámát nagy kedvvel, gonddal adtak, ha nem is
teljes sikerrel. Katona Bánk bán-ját szinészeink élesztették föl
hamvaiból. Volt idő, midőn e műben minden kis szerepet legjelesb
szinészeink játszottak. Egressy, Lendvay, Bartha, Szentpétery,
Fáncsy, Jókainé, Lendvayné stb. együtt s egymást támogatva
működtek. Közönség, kritika egyaránt érezte e hatást és visszahatott
reá. Most Shakespeare meghonosítása majdnem egészen
megszakadt. A lefolyt tizenöt év alatt csak két újabb Shakespeare-
fordítás fordult meg szinpadunkon. Antonius és Cleopátrá-t alig
láttuk egy párszor s már a lomtárba került. Jelesb eredeti
színműveink gyakoribb és kedvvel adatása lassanként kezd kimenni
divatból. Bánk bán-t 1857 óta, mikor adatása újabban
megengedtetett, alig láttuk egy párszor. Másfél év óta senki sem
rántja elő, egy vidéki szinésznek kell feljönni, hogy a legjobb magyar
tragédiában ismét gyönyörködhessünk, ha ugyan gyönyörködhetni,
midőn a szinészek egy része szerepét sem tudja jól s az egész
előadás vontatott, összevágás nélküli. Ezt érdemli-e a legjobb
magyar tragédia? Igy tesz-e eleget a Nemzeti Szinház egyik
főczéljának, mely a magasb drámai művészet fejlesztése?
Mindez nem az igazgatóság ellen van intézve. Nem vagyok egy
véleményben szépirodalmi lapjaink nagy részével, melyek minden
baj okát az igazgatóban keresik. Az igazgató rá kényszerítheti a
szinészeket jobb repertoirera, több próbára, nagyobb pontosságra,
de szellemet, törekvést oly kevéssé önthet beléjök, mint a
közönségbe részvétet a tragédia iránt, mint a kritikába eszmét és
elveket. Részemről az igazgatót legkevésbbé hibáztatom, hanem
első sorban a szinészeket, aztán a közönséget s végre a kritikát.
Nincsenek nagy követeléseim s csak annyit óhajtok, a mennyi
lehetséges. Néhány örök becsű tragédia, egy pár moliére-i vígjáték
jól betanulását és gonddal adatását óhajtom, melyek mintegy
ünnepnapjai legyenek a drámai művészetnek s melyekben minden
szerepet, még a legcsekélyebbet is, a legjobb erők vállaljanak el. E
néhány mű, ha szinészeink évenként többször ismétlik s nem
csupán szükségből rántják elő, lassanként mind tökéletesben fog
előadatni. A főszerep-játszó oly támogatásra talál társai részéről,
mely emelni fogja lelkesedését, s így ő is hajlandóbb lesz
viszonszolgálatkép más ily szinmű csekélyebb szerepében is
föllépni. De a szinészek ilynemű törekvése nem lehet tartós, ha a
közönség nem kiséri részvéttel, ha csak új szinműre gyűl fel
nagyobb számmal, ha általában közönyös oly művek előadása iránt,
melyek a szinész tehetségét és tanulmányát leginkább
megpróbálják. E törekvést és részvétet éleszteni a kritikának volna
feladata. Azonban nálunk a kritika többet foglalkozik a szerződtetési
kérdésekkel, a szinészek fizetésével, mint játékával; az örökbecsű
művek előadásáról, ha nem ujdonság, épen hallgat, vagy ha néha
szól, ritkán mond egyebet üres phrásisoknál.
Ily gondolatokkal tépelődve egész előadás alatt, talán
kevesebbet figyeltem az előadásra, mint kellett volna. Annyit mégis
ki merek mondani, hogy a czímszerep csaknem úgy felül van Paulai
erején, mint Hamlet. Bánk jelleme is sokkal bonyolultabb, mintsem
egyetlen uralkodó szenvedély rajzával, melyhez, úgy látszik, Paulai
leginkább ért, ki lehessen emelni. Csak nagy általánosságban fogta
fel szerepét, s ez általánosságban is voltak hibák. Bánk nem oly ifjú
ember, mint Paulai elénk állította; mindenesetre negyven és őtven
közti férfiú; büszke, méltóságos oligarcha, ki nemcsak
környezetének, hanem a királynénak is imponál. Örömmel jegyezzük
meg, hogy a részletezésben, mely különben Paulainak nem erős
oldala, egy pár sikerült mozzanatot vettünk észre. Ilyen volt például
az első felvonás vége, midőn a rejtekajtóból előjő. Paulai a meztelen
kardot nem emelte magasra, mintha valakit meg akarna ölni, mint
azt nem egy jeles szinész tette már szinpadunkon. S ez így van jól.
Bánk az előbbi jelenetben, midőn bejő és visszatántorog, hűtelennek
hiszi nejét, mert kezét az előtte térdeplő Ottó kezében látja; ezért
benn rejtekben kardot húz, hogy megrohanja Ottót; azonban tanúja
levén Melinda boszus felindulásának, a ki visszautasítja Ottót,
megcsendesedik. Az ok elenyészett, a miért megrohanhatná
vetélytársát s midőn később meztelen fegyverrel s magánkivül jő ki
rejtekéből, a fegyver semmi egyebet nem jelent, mint
szórakozottságát; elfeledte visszadugni s egész nagy felindulása a
királyné párbeszédére vonatkozik. Az utolsó felvonásban is egy pár
hely igen sikerült Paulainak; kár, hogy Bánk fokozatos
megsemmisülését kevésbbé tüntette ki, pedig a költő nagy súlyt
helyez. Paulainé sok méltósággal játszotta a büszke királynét, sőt a
multkor tőlünk megrótt méltóságos hanghordozása is itt inkább
helyén volt, mint Hamlet-ben. Azonban a finomabb, kivált a
daemonias árnyalatokat, ő sem emelte ki, s egészen csak a
büszkeségből dolgozta ki szerepét.
Prielle Kornélia Melinda szerepét sokkal sikerültebben játszota,
mint a multkor az Opheliáét. Kivált az őrülési jelenetekben volt
kitünő. Az első felvonásbeli jeleneteivel már kevésbbé lehettünk
megelégedve. Melinda sokkal ártatlanabb, szelidebb és naivabb,
mint a hogy ő fogta fel. Épen e szelídség, ártatlanság és naivság
sodorják örvénybe. Ez különösen az Ottóval való jelenetekben
érvényesül, a kit mintegy bátorít még akkor is, midőn visszautasítja
szerelmét. Arra is figyelmeztetjük a tisztelt szinésznőt, hogy a
harmadik felvonás első jelenetében e szép helyet:

Nem, azt ne mondja az udvar, mert hazud’

Mindenkor, ez ne mondjon engem annak;
Ah én szerencsétlen vagyok (földre rogy).

ne hagyja elsiklani. Melinda nem meri kimondani azt a gyalázatos

szót, a mivel vádolják; szűzi szemérme még most sem hagyta el. Az
annak szót valami oly hangon kiemelni, mely mindezt éreztesse
velünk, s melylyel némi átmenetes ellentét legyen a kitörő fájdalom,
mely alatt összerogy.
Legjobb volt Tóth, mint Biberach. Ez legjobb szerepeinek egyike,
s nem sok gyakorlat és tanulmány kellene még hozzá, hogy az
eltakartabb czélzatokat is érthetőkké tegye a közönség előtt.
Különösen ajánljuk, hogy az első felvonásban jobban emelje ki azt,
midőn Ottóval beszélve, tulajdonkép a rejtekben levő Bánkhoz szól,
s a végső jelenetben némi erős felindulásba vegyítse a gúnyt. Okát
maga a jelenet eléggé kimagyarázza. Biberachot a rossz fizetés,
kevés haszon s még hozzá a veszély ingerlékenynyé tették.
Heveskedett és őszintén, pedig ebből nem húzhatni hasznot.
Eszélye csak egy pillanatban hagyta el, csak kissé engedett a szív
felindulásának, s íme életébe került.
 Nem hagyhatjuk említés nélkül Szigligeti Annát Izidora
szerepében. Ez a fiatal szinésznő, tehetségéhez képest, néhány
hónap óta szép fejlődésnek indult. A minap a Menekültek-ben,
midőn Szilágyiné helyett lépett föl, részesült érdemlett tapsokban.
Ma szintén kitünt s a mi több, oly szerepben, melyet rendesen
minden hatás nélkül játszanak szinpadunkon. Nem tudjuk, miért, e
szinésznőt folyvást gúnyolja s csaknem üldözi egy pár lap. Azért-e,
mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén szólni, egy kezdőre
kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert oly férfú
leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház körül nem
mindennapi érdemei vannak? Nem tudjuk, de mindenesetre nagy
szegénység.
A többi szereplőről jobb nem szólanom.
 BRANKOVICS GYÖRGY.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Obernyik Károly. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1863 szeptember 9-én.

E művet leginkább Egressy játéka tartja fenn, ki Brankovics

szerepét folyvást nagy virtuozitással játszsza. Nincs is e műben
szorosan véve egyéb, mint e szerepnek egy pár oly jelenete, mely
alkalmat ad a szinésznek az atyai fájdalom hatásos rajzára.
Brankovics jellemének mint egésznek, kevés érdeke van. A költő
nem úgy bonyolítja a cselekvényt, hogy Brankovics szenvedése,
bukása valóban drámai és tragikai legyen. Ő családja és országa
érdekében föláldozza a magyarok szövetségét, melynek
biztosítására aztán kezesekül küldi fiait a török udvarba. Az ember
azt várja s a fejlődés is úgy indul, hogy midőn a magyarok
győzelmesen nyomulnak elő a török ellen, Szerbországban
forradalom üt ki, mely kényszeríti Brankovicsot a magyarok oldala
mellett a török ellen indulni, vagyé pen megfosztja trónjától Ennek
következtében azután a szultán megöleti fiait, s így Brankovics
mindazt fölidézi maga ellen, a mit hogy elkerüljön, nem borzad
vissza még a hitszegéstől sem. Azonban a költő egészen más
fejlődést ád cselekvényének. Brankovics lecsöndesíti az elégületlen
szerbeket, hű marad a török szultánhoz s csak akkor ránt ellene
kardot, midőn a török szultán arra a kósza hírre, mintha a szerbek
elpártoltak volna, kiszúratja fiai szemét. Oly félreértés dönt tehát,
melyet semminemű ármány nem készített elő s így csak puszta
véletlen. E miatt Brankovics szenvedése sem oly megindító, mint lett
volna különben. De másfelől nem is igen valószínű, hogy a szultán
csak kósza hírre kiszúrassa szemét oly ifjaknak, kiknek testvérét
szenvedélyesen szereti, kivált akkor, midőn annyira érdekében van,
hogy Szerbországot elvonja a magyarok szövetségétől. Általában a
szultán nagyon elhibázott jellem, valamint Mara is, a ki szintén
bábnak van rajzolva. Továbbá a szultán viszonya Marával kettőssé
teszi a cselekvényt; szerelmöknek kevés befolyása van az egész
folyamára s épen semmi a kifejlődésre.
Mindezzel nem oda izgatunk, hogy e mű kiszoruljon a
repertoireból; sok ügyességgel van összeszerkesztve s Egressy
játéka kiváló érdeket kölcsönöz neki, sőt ellenkezőleg azt óhajtanók,
hogy minden eredeti régibb mű, melynek egy vagy más szempontból
némi kiváló érdeme van, koronként megforduljon szinpadunkon. Az
ily eredeti művek száma is csekély s mindenesetre érnek annyit,
mint némely, talán kelleténél többször adott, külföldi művek.
Azoknak, a kik azt hiszik, hogy a szinész csak pusztán a költő
szolgája, Egressy ma eléggé bebizonyítá az ellenkezőt. Jobban
megalkotta a Brankovics jellemét, mint a költő. Igaz, hogy ez
könnyebb a kis, mint a nagy költők műveiben, de itt is marad a
szinésznek elég alkotni valója. Hogy ne menjünk tovább, példa van
reá: a magyar közönség előtt is eléggé ismeretes Aldrigde, ki Othello
szerepében nemcsak a költő intentióit testesítette meg, a mi már
magában is alkotás, hanem a megadott alapon saját phantasiájából
is oda teremtett egy csoport oly vonást, melyek a jellemet mind
érthetőbbé, mind hatásosabbá tették. Obernyik Brankovicsában
kevés a kiváló egyéni, sőt typikus vonás is; nagy általánosságban
van tartva, majd minden árnyalat nélkül. Egressy egy elvénült hőst
mutatott be, ki testileg meglehetősen meg van törve, de keblében oly
erős szenvedélyek lobognak, melyek testi erejét is emelni tudják.
Innen van, hogy midőn a csatából visszajő, fiaitól támogatva lép be:
a nyugodt pillanatokban csendes, kimerült, szaggatottan beszél,
azonban mihelyt szenvedélyei igazgatják, heves, kitörő, erélyes s
mintegy megifjodni látszik. Kiváló súlyt helyezett továbbá Egressy az
apai gyöngédségre is, melyet a költő első felvonásokban nem emel
ki annyira, a mennyire a későbbi felvonások megkivánják. Egressy
Brankovicsa mindjárt fiai nézésébe merül, gyönyörködni látszik
bennök, meg-megöleli őket, s midőn hozzájok szól, hangja
érzelmesebb, olvadékonyabb. S mind ebbe Egressy némi szerb
nemzeti vonást is olvasztott, némi erős indulatosságot, mely a
korhoz képest a vadsággal határos. Azonban meg kell jegyeznünk,
hogy némi szerbséget szavalatába is átvitt, mert egy pár helyt úgy
tetszett az embernek, hogy valóban szerb beszél, a ki rosszúl
hangoztatja a magyar szavakat és különös módon hangsúlyoz. Nem
a kitörő szenvedély hangsúlyát értjük, melynek szabályait nem lehet
meghatározni s mely ritkán függ a nyelvtanitól, vagy jobban mondva
az értelmitől, mert e kettő egy a magyar nyelvben, hanem a nyugodt
beszédét, melylyel Egressy meglehetősen önkényesen bánik. Nem
tudjuk, itt jellemzési okból beszélt-e egy párszor oly különös módon,
de ilyesmit, noha más szinezettel, többé vagy kevésbbé feltünőn,
nem egyszer tapasztaltunk nála. Sajnálnók, ha ifjú szinészeink épen
ezt tanulnák el Egressytől, a kitől egyébiránt annyi szépet
tanulhatnak. De mellőzzük a gáncsot. Egressy az apai fájdalom
jelenetében elég gazdagon kárpótolt mindennemű hangsúlyozást. Itt
is felülmúlta a költőt, kiegészítette, helyreigazította s a fájdalom
rajzát fokozatosan szerves egészszé alkotta. Csupán csak egyetlen
egy mozzanatra van megjegyzésünk. Abba a helybe, midőn
Brankovics megátkozza az istent, talán némi őrültszerűséget kellett
volna önteni, mintha nem tudná, mit beszél s mintha fájdalma e
magas fokon kifáradt volna már és csak akkor nyer erősb lendületet,
midőn a bosszu indulatától vesz új táplálékot.
Brankovics nagyobbik fia szerepében Egressy Árpád tette első
kisérletét a főváros közönsége előtt. Ez a fiatal szinész szép
reményekre jogosít. Termete deli, arcza kifejező, hangja érczes.
Szavalata nagyon értelmes volt. Hogy inkább tisztességes szónok,
mint valódi szinész gyanánt szavalt, az természetes. Az indulatok
árnyalatait hangban, arczban, mozdulatban csak a gyakorlat és
tanulmány adja meg, a mihez sok szerencsét és kitartást kivánunk
neki. A szultán szerepét Komáromy játszsza. Neki az a
szerencsétlensége, bogy a legtöbbször oly szerepeket kell játszania,
melyekből nagyon bajosan lehet valami érthetőbbet és hatásosabbat
teremteni. Ezért nem akarjuk súlyosbítani keresztjét és csak annyit
jegyzünk meg, hogy nekünk úgy tetszett, mintha egy helyt vagy a
sugó, vagy emlékezőtehetsége cserben hagyta volna. A szultán
meghittje, Cselebi szerepében Odry bohóskodott, hogy miért, ő
tudja. E kis szerep teljességgel nem komikus, Odry pedig annyit
fintorgatta arczát, hajtogatta magát, izgett, mozgott, mintha
utasításába lett volna adva, hogy ma okvetlen megkaczagtassa a
karzatot. Mara szerepében Szigligeti Anna szép igyekezetet
tanusított. Figyelmeztetjük, hogy első jelenetében, midőn elbeszéli
szerelmét dajkájának, igen a közönségnek beszélt. Az, hogy
elforduljon dajkájától, lesüsse szemét, mintha szégyelné előtte titkát,
helyes felfogás, csak hogy a kivitelben oly színezetet kell adni az
egésznek, hogy félre ne érthessük e törekvést. Szigligeti Annáról
eszünkbe jut a Független. A minap, midőn méltányoltuk e fiatal
szinésznőt egy pár szerepben, azt jegyeztük meg, hogy «nem tudni
miért, e szinésznőt folyvást gúnyolja, csaknem üldözi egy pár lap;
azért-e, mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén szólni, egy
kezdőre kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert oly
férfiúnak leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház
körül nem mindennapi érdemei vannak? nem tudjuk, de
mindenesetre nagy szegénység». A Független magára vette az
általánosságban tett czélzást mely első sorban nem is őt illette s
leczkét tart nekünk a vélemény függetlenségéről, ő, a Független.
«Azt hiszszük, – mond egyedül független laptársuk – hogy midőn
Gyulai Pál a rossz verseket tönkre zúzza, nem igen jut eszébe: hogy
vaiamely iró atyja nem valamely érdemdús férfiú-e? Különös, hogy
egy bíráló maga ily szempontokat kíván meghonosíttatni a birálat
munkájában.» Valóban különös, de az még különösebb, hogy a
Független ily különösséget következtet szavainkból. Azonban az a
legkülönösebb volna, ha szóba állanánk a Független-nel, ki egy
eléggé egyszerű mondatot sem képes vagy akar megérteni. Van
annyi önérzetünk, hogy ilyesmi ellen ne mentegessük magunkat.
Nem először teszszük s alkalmasint nem utolszor.
 BULYOVSZKYNÉ BERLINBEN.

1863 szeptember.
Néhány porosz lap fekszik előttünk, melyek Bulyovszkynénak a
berlini királyi szinpadon való vendégszerepléséről írnak. Már kétszer
lépett fel Stuart Máriá-ban és Romeo és Juliá-ban. A Berliner
Allgemeine Zeitung elragadtatva magasztalja alakját és öltözékét.
«Úgy tetszett nekünk – mond – mintha rámából lépne ki valamely
egykorú képíró által elővarázsolva: nemes szenvedő arcz, fájdalom
által sujtott, de meg nem hajolt termet, egészen akkori jelmezben.»
Ruhájának anyaga, színe, vágása egészen az volt, melyet a banzi
kolostorban mutatnak; öv, gallér, hajviselet egészítették ki e képet,
mely lehető hű volt a történelmihez. «Azonban – folytatja – e fényes
foszlányok még nem teszik a királynőt; vendégművésznőnk
szellemben távolról sem közelítette meg annyira Schiller Máriáját,
mint a történelminek testi alakját.» Hibáztatja benne különösen azt,
hogy a szenvedélyt idegességgel fejezi ki. Mindamellett hivatott
színésznőnek nevezi s egyszersmind a drámai technika tökélyes
mesternőjének. A Breslauer Zeitung berlini levelezője sokkal
kedvezőbben nyilatkozik róla, bár dicséreteibe némi oly illetlen
személyeskedést is vegyít, minőt Bulyovszkyné a magyar
journalistikában soha sem tapasztalt. Legobjectivabbnak látszik a
National Zeitung birálata, melyet egész terjedelmében közlünk,
annyival inkább, mert egyik politikai lapunk igen részrehajló
kivonatban közölte. «Bulyovszkyné – mondta a National Zeitung –
legforróbb köszönetünket és elismerésünket érdemli, hogy mint
született magyar nő, ennyi időt, fáradságot fordított nyelvünk
megtanulására s költőink alakjainak megtestesítésére. Csak erős
lelkesülés, s a német művészet szeretete bátoríthatta őt e nehéz
feladat megoldására. Bármily hiányokat találjunk is játékában, ez
azérdeme érintetlen marad s ez értelemben minden német örülni
fog, hogy nyelvét egy oly tehetséges nő ajkáról hallhatja. Azonban
azt, hogy e nyelvet a maga tökéletes tisztaságában beszélje, még
nem érte el Bulyovszkyné; az idegen hangsúlyt még gyakran nagyon
is észrevehetni rajta. A mi a vígjátékban talán még bizonyos
kellemet kölcsönözhet, zavarólag hat a tragédiában; Stuart Mária
magas eszményi stiljába pedig épen nem illik. Úgy tetszik nekünk,
hogy a művésznő első vendégszerepét nem jól választotta meg. A
mi őt kitünteti, az az értelmes kiszámítás, bizonyos hidegen fontoló
érzék, a jellemzetesre törekvés, ide hajlik már arczulata s egész
alakja. A mi királyi fönség és páthosz hiányzik benne. Hangja sem
állja ki a szenvedély viharát. Az ő Mária rajzában sok finom vonás
volt, bizonyos neme az aprólékos rajznak, de a géniusz egyetlen
szikrája sem, mely az egész alakot megvilágítsa. Sajátságos volt ez
előadás, se a schilleri, se a történelmi Máriát nem tüntette föl.
Bulyovszkyné az ötödik felvonásban valami oly hangot és megtört
magatartást vett föl, mely félig túlvilági átszellemülést, félig
fásultságot akart kifejezni. De hogyan lépett a vérpadra? Könnyek
nélkül, bátran, fényesen öltözve, mintha ünnepélyre menne. A hóhér
háromszor érinté s még csak nem is rezzent össze. Oly Stuart
Mária, a ki e lassú ünnepélyes egyhanguságban, minden bensőség
nélkül mondja Leicesternek:

Borulj le Erzsébet lábához és ne

Legyen jutalmad büntetésed is!

Soha sem volt még se Schiller drámájában, se a történelemben.

Az első felvonás magasabb vígjátékként hatott a nézőre; úgy a hogy
Bulyovszkyné adta át a levelet és képet Mortimernek, se egy
királynő, se egy Stuart nem viselheti magát szemben alattvalójával.
Malborough herczegné volt a Pohár víz-ből, vagy Margaréta a
Navarrai királyné regéi-ből. Mindenütt csak az értelmet, a reflexiót
láttuk, még pedig a rosszul számító reflexiót; csak egyszer a szívet,
a harmadik felvonásban. Itt néhány szerencsés mozzanata volt,
hangokat hallottunk, melyek a lélek mélyéből jőnek. Bulyovszkyné
tehetségét ez első előadásból nem akarjuk megitélni, másban
alkalmasint szerencsésebb lesz. A ki magában géniuszt érez, az
büntetlen szakíthat a művészet hagyományaival s újat teremtve,
magát a művészetet is előviheti, de a ki csak tehetség, jól teszi, ha a
régi formáknál marad és számbaveszi erejét.» Második
vendégszerepéről Romeo és Juliá-ban így ír szintén a Nationale
Zeitung: «E mű égi fényéből és déli varázsából volt valami
Bulyovszkyné Júliájában is. Alig találhatni már színészeinknél a
tragikai nagy stilt; nincs erejök a tragikum előadására, a közönségnél
pedig hiányzik hozzá az érzék. Nincsenek többé hőseink,
tulajdonkép nem hiszünk igazán bennök. Egy más, bizonyos
democratiai felfogás erőt vett mindnyájunkon. A nép és a dolgok
magasra emelkedtek becsülésünkben, az egyén pedig lesülyedt.
Korunk a genre, a vázlat korszaka. Nem Scott Walter történelmi
regényei tetszenek többé, hanem az életrajz és emlékiratok. Ezért
sikerülnek a modern tragédiák oly ritkán szinpadunkon, ezért vonják
le színészeink a tragikumot oly örömest a genre körébe: szinészt és
közönséget ugyanegy átok sújt. Így vendégszereplő művésznőnk
Júliája is nem tragikai alak a szó magasb értelmében, de mégis
igazabb és meghatóbb, mint volt Stuart Máriája. A skót királynő
úgyszólva mozaik alak, mely valóban se élni, se halni nem tudott;
ellenben Julia él, szeret és szenved. A művésznő magatartása most
szabadabb volt s organuma teljesebb és kedvesebb. A második
felvonás erkélyjelenete, mint előadásnak fénypontja újabban is
bizonyítá, hogy Bulyovszkynét mind tehetsége, mind alakja a
vígjáték körébe utasítják. Ez az arcz csak mosolyogni tud, egyetlen
vonása sincs Niobe fájdalma vagy Phædra szenvedélye számára.
Júliát az erkélyen eszményibbnek, nagyobbszerűnek képzelhetjük,
mintegy környezve a borzasztó halál sejtelmeitől, de a mi kecses,
ábrándszerű és gyöngéd e jelenetben, annak Bulyovszkyné kedves
és bájos képviselője. Többi jelenetei nem sikerültek ennyire, mind a
mellett holmi elrontásról épen nem lehet szó. E jelenet fénye egész a
végjelenetig világított: így huzódik nyári éjben Olaszország tengerén
egy fényes vonal a hajó után a habokon. Egész előadásában
legtisztábban fejezte ki a művésznő Júlia fájdalmát a szülőivel való
jelenetben, a hol ezek természetlen módon és sértő nyereséggel
erőltetik Párishoz férjhez menni. Mesterkéltebbnek tünt fel nekünk az
üvegcse elvetése e szavak után: «Romeo, ezt érted ittam ki.» Az
ablakhoz tántorgást és visszatántorgást nagyobbszerüen és
egyszerübben kellett volna játszania. Stuart Máriával szemben e
szerep mindenesetre rendkívüli haladás: a közönség láthatólag meg
volt lepve és örvendett. Bulyovszkyné Júliájának genreszerüségét
nem tekintve – ugyanis kivéve Seebachot néhány jelenetben, ki
játszik már nálunk cothurnusban? – az egész alakon bizonyos déli
melegség, szerelmi ábránd, ha nem is szerelemmámor huzódott át.
A fájdalom kifejezésében hiányzott a mélység és nagyszerüség, de
nem a meghatottság, és nemesebb volt, mint Mária megtörtsége:
egy szóval az egész derék játék volt, minőt évek óta nem láttunk a
királyi szinpadon.» Ime egyik berlini legtekintélyesb lap véleménye
Bulyovszkyné játékáról. Vajon máskép nyilatkozik-e róla, mint mi
ezelőtt néhány hónappal? Néhol szóról-szóra csaknem azt mondja,
a mit mi. A különbség köztünk és közte az, hogy mi első czikkünket
pedig nem igyekeztünk annyira megczukrozni, mint ő. Valóban, a
berlini lap czukortartóval kezében némi nevetséges ellentétbe jő
meggyőződésével, melyet sehogy sem tud elnyomni. Az
erkélyjelenetet Bulyovszkyné előadása fénypontjának nevezi, az
egész előadását derék játéknak, mégis ugyanakkor a vígjátékba
utasítja a tragikai Julia eléggé dicsért képviselőjét. Mindamellett
Bulyovszkyné alkalmasint szerződtetni fog a berlini királyi
színházhoz, mert jeles színésznő, ha nem is tragikai s általában
véve nem valami rendkívüli nagy tehetség. Németország hanyatló
szinészete nem igen mutathat fel oly sok jeles szinésznőt, hogy
Bulyovszkyné fölösleges lehetne. Szerződtetéséből hihetően
alkalmat vesz egy pár lapunk megmagyarázni nekünk azt, hogy
mennyire legyőzte Bulyovszkyné a két nyelvű szinészkedés
akadályait. Azonban jó lesz meggondolni, hogy a Nationale Zeitung
véleménye szerint a tisztelt művésznő szavalatán még nagyon is
érzik az idegen hangsúly; midőn pedig nemrég nemzeti
szinpadunkon szerepelt, mi éreztünk szavalatán némi idegenszerűt,
ha nem is oly nagy mértékben, mint a berliniek. A kétnyelvű
szinészkedés tehát – egyebet nem is említve – még nem sikerűlt.
Választani kell a tisztelt művésznőnek a kettő közt. Úgy látszik, a
német felé hajol; nem szólunk ellene, de kérjük, ha csakugyan
elhatározta magát, ne kivánjon ismét magyar szinésznő lenni. Ha ő
el lehet nyelvünk nélkül, ez is el lehet nélküle; ha neki kicsiny a