Tom Thumb Margaret Hillert

Visit to download the full and correct content document:

https://ebookmeta.com/product/tom-thumb-margaret-hillert/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

City Fun Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/city-fun-margaret-hillert/

Little Puff Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/little-puff-margaret-hillert/

Touchdown Dear Dragon Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/touchdown-dear-dragon-margaret-
hillert/

The Birthday Car Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/the-birthday-car-margaret-hillert/
The Funny Ride Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/the-funny-ride-margaret-hillert/

The Snow Baby Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/the-snow-baby-margaret-hillert/

The Magic Beans Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/the-magic-beans-margaret-hillert/

The Three Goats Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/the-three-goats-margaret-hillert/

Who Goes to School Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/who-goes-to-school-margaret-
hillert/
Margaret H illert’s

Tom

Thumb
 The books in this Beginning-to-Read collection

DEAR CAREGIVER, somewhat familiar in that the original versions could have

a part of your own early reading experiences. These carefully written texts feature common sight

words to provide your child multiple exposures to the words appearing most frequently in written text.

These new versions have been updated and the engaging illustrations are highly appealing to a

contemporary audience of young readers.

Begin by reading the story to your child, followed by letting him or her read familiar words and soon

your child will be able to read the story independently. At each step of the way, be sure to praise

your reader’s efforts to build his or her confidence as an independent reader. Discuss the pictures and

encourage your child to make connections between the story and his or her own life. At the end of the

story, you will find reading activities and a word list that will help your child practice and strengthen

beginning reading skills. These activities, along with the comprehension questions are aligned to current

standards, so reading efforts at home will directly support the instructional goals in the classroom.

Above all, the most important part of the reading experience is to have fun and enjoy it!

Shannon Cannon,

Literacy Consultant

Nor wo od Ho use Press • w w w.nor woo dhous epress.com

Beginning-to-Read ™ is a registere d tradem ark of No rwo od H ouse Pres s.

Illustrat ion and cover d esign copyrigh t ©2017 b y Nor woo d Hous e Press. All Rights Rese rve d.

Auth orize d adap ted rep rint from th e U.S. En glish langu age e dition, entitl ed Tom Thumb b y Marga ret Hiller t.

Copy right © 2017 Pear son Educa tion, Inc. or it s aff iliates. Rep rinted w ith per mission. All r ights res er ved.

Pearso n and Tom Thumb are t radem arks, in th e US and/o r other c ountr ies, of Pearso n Educati on, Inc. or its

af filiate s. This publi cation is p rotec ted by c opyrig ht, and prior p ermis sion to re -use in an y way in any for mat is

require d by bot h Nor woo d Ho use Pres s and Pearso n Educati on. This bo ok is auth orize d in the Unit ed Stat es

for us e in scho ols and p ublic librar ies.

De signer: Lin daann e Don oho e

Editorial Production: Lisa Walsh

We want a little boy.

Little boys are fun.

Where can we get

a little boy ?
Oh, look here!

Look in here!

Here is a little boy.

A little, little boy.

Good, good.

This is what I want.

I like this little one.

Mother, Mother.

Look where I am.

Come and get me.

Help! Help!
Oh, my. Oh, my.

How did you ge

in here ?

Come out. Come

Come with me now.

We will go out here.

We will walk and walk.

Look here.

Here is something big.

Oh, oh.

Here I go.

In, in, in.

Help, Mother!

Help!
Here you are.

You are out now.

You are here with me.

I am not with you now.

I am up here.

Up, up, up.

Now here I go down.

Down, down, down.

What can I do ?
Oh,

Some

to ea

Here
And here I am.

But what is this

Where am I?
And I like to ride.

It is fun to ride.

Here is something for

to ride, too.
This is fun.

I like to do this.

I like to ride and ride.

But I want to go awa

now.

I want to see my mot

and my father.
Here I am, Mother and Father.

Look what I have.

It is for you.

It will help you.

 READING REINFORCEM

Foundational Skills
In addition to reading the numerous high-frequency words in the text, this

book also supports the development of foundational skills.

Phonological Awareness: The /th/ soun

Oral Blending: Say the beginning and ending sounds of the following

words and ask your child to listen to the sounds and say the whole word:

/th/ + ink = think /th/ + in = thin /th/ + umb = thumb

/th/ + ing = thing /th/ + imble = thimble /th/ + ick = thick

/th/ + ank = thank /th/ + ump = thump /th/ + ird = third

Phonics: The letter Tt

1. Demonstrate how to form the letters T and t for your child.

2. Have your child practice writing T and t at least three times each.

3. Ask your child to point to the words in the book that start with the

letter t.

4. Write down the following words and ask your child to circle the

letter t in each word:

three not the thumb kitten

father little want with tap

kite top Tom two take

Fluency: Choral Reading

Language
The concepts, illustrations, and text help children develop language both

explicitly and implicitly.

Vocabulary: Synonyms
1. Write the following words on separate pieces of paper:

little miniature tiny wee bitty

huge gigantic large enormous colossal

2. Read each word to your child and ask your child to repeat it. Explain

whether the word means big or small.

3. Fold a sheet of paper in half lengthwise. Draw a line down the middle

of the paper. Write the words small and big at the top each column.

4. Mix the words up. Point to a word and ask your child to read it. Provide

clues if your child needs them. Ask your child to place the word in the

correct column under the synonym for the word.

Reading Literature and Informationa

To support comprehension, ask your child the following questions.

The answers either come directly from the text or require inferences

and discussion.

Key Ideas and Detail

• Ask your child to retell the sequence of events in the story.
 WORD LIST

Tom Thumb uses the 60 words listed below.

This list can be used to practice reading the words that appear in the text. You may

wish to write the words on index cards and use them to help your child build automatic

word recognition. Regular practice with these words will enhance your child’s fluency

in reading connected text.

a eat I

am in

and Father is

are for it

away fun

like

big get little

boy (s) go look

but good

makes

can have me

come help Mother

here my

do how

did not

down now
Another random document with
no related content on Scribd:
 – De hisz nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen, – szólt az
ügyvéd sóhajtva, – én nem kívánok mást, mint hogy csak
barátságosan bánjék velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak,
magától el ne taszítsa, mint minap Krivérrel s a főügyészszel tevé,
kikből ismét ellenségeket csinált.
– S minek köszönhetem e részvétet? – válaszolt a jegyző az
előbbi hangon. – Azt hiszi, ártatlanságomnak? Isten mentsen; ha a
főispán felőlem nem szól kedvezőleg, legnagyobb ellenségeim
lennének s ilyenekkel társalkodjam? Mikor Ádám a paradicsomban
maga volt, vadállatokkal mulatott; sokan akarták ezt tenni
napjainkban is, de a tapasztalás mutatta, hogy ily társalkodás nem
marad bűntetlen. Rúgnak, harapnak mind, legjobban tesz, ki tőlük
őrizkedik.
– Édes Tengelyi uram, – szólt ismét az előbbi majdnem könyörgő
hangon, – gondolja meg a vád szörnyűségét, a következéseket!
– Fel fognak akasztani, le fognak fejezni, nemde? – mondá a
jegyző keserűen, ki vita között, főkép mióta szabadságától
megfosztatott, többnyire inkább szenvedélyét, mint belátását követé.
– Tegyék, s szálljon vérem fejeikre, nem az első ártatlan leszek, kit
meggyilkoltak. Végre így vagy amúgy, meg kell halnom egyszer, s
rövid idő mulva emlékem elvész az emberek között. A Lethe, mely a
régiek szerint a halottak országát az élettől elválasztja, nem csak
azoknál, kik rajta keresztül mentek, de az innenső parton
maradottaknál is eltörli az emlékeket.
– És családja? – szólt Völgyesy fájdalmasan, – gondoljon
családjára barátom.
Tengelyi arczán mondhatatlan fájdalom kifejezése vonult át;
kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatott. – Mit akar, hogy
tegyek? – szólt végre meghatásában remegő hanggal. – Azt kívánja,
hogy Nyúzót térden állva pártfogásáért kérjem?
megvesztegetésekhez kell-e folyamodnom? pénzért hamisan
esküvő tanukat vásárlani, vagy más ehhez hasonló eszközökhöz
nyulni, melyektől undorodom? noha nem titok előttem, hogy ilynemű
perorvoslatoknak hatása sokkal nagyobb, mint azoké, melyekről
iskoláinkban tanulunk. Hazánkban a büntető-jog a homœopathia
elveit követi, s ki alávalósággal vádoltatott, néha csak az által
segíthet magán, hogy aljasságra vetemedik. Biráink itt Porváron
fajunk keleti származását akarják bebizonyítani, mely szerint
tisztviselőhöz ajándék nélkül senkinek közelíteni nem szabad. Én
tudom mindezt; de kívánhatja-e tőlem, hogy öreg napjaimra egész
éltemet oly tettekkel gyalázzam meg, melyeket megvetek?
– Ön fel van gerjedve, barátom; – mondá Völgyesy, a jegyzőt
barátságosan kezénél szorítva.
– Felgerjedve? – válaszolt amaz keserűen, – képzelje magát
helyzetemben, s mondja, maradhatok-e nyugodtan? Nagy
reményekkel léptem az életbe, bolondság volt, de ki tehet róla!
mielőtt tapasztalásait reményeiből le nem vonta, minden ember,
kinek Isten lelket adott, úgy jár. Le kellett mondani reményeimről;
meggyőződtem, hogy Sysiphus, ki, a régiek szerint, a hegyre fel egy
sziklát hengerített, mely bizonyos magasságról mindig visszagördül,
előbb fogja bevégzeni munkáját, mint azok, kik a mindig
visszasülyedő népet aljasságából kiemelni akarják; hogy a danaidák
hordaja hamarább betelik, mint az igazságtalanság mértéke itt e
földön: – s egy kis kört választék életemnek. Hír és név nélkül
akartam átmenni e világon, fáradva szüntelen kis körömben, de csak
erre szorítva munkásságomat. Hány embernek élete hasonló az
órához, melynek minden kereke szüntelen forog, melynek lógonya
ugyanazon helyen jár fel s alá, s melynek más czélja nincs, mint
hogy a mutató végső órájához jőjjön. Így akartam élni én is, csak
családom boldogítására, legfölebb hogy azoknak, kik hozzám
legközelebb álltak, néha valami jót tegyek, ez vala egyedüli
kívánatom, – s im, ezt sem kelle elérnem! Erzsébetemet
szerencsétlenségem sírba dönti, leányom hasztalan titkolja előttem
bánatát, én jól tudom, hogy mit miattam szenvedett, örökre el fogja
keseríteni; fiam talán megbecstelenített névvel lépend a világba, s
most végre még az kívántatik, hogy meggyőződésemet áldozzam
fel! Ez több, barátom, mint hogy nyugodtan elviselhetném.
– Barátom, – mondá Völgyesy meghatva, – nem fogja tagadni
senki, hogy becsületes ember önvétke nélkül soha szomorúabb
helyzetbe nem jutott, mint ön; de én csak azt állítom, hogy abban, ha
a főispánt és Rétyt kéri, hogy perének eldöntése elhalasztassék,
nincsen legkisebb megalázás, sem más valami, miért e lépést tenni
vonakodhatnék.
– Ha ítéletem elhalasztását kérem, mi más ez, mint világos
elismerése annak, hogy ügyem igazságában nem bízom – válaszolt
Tengelyi fejét rázva.
– Mondja inkább – vágott szavába Völgyesy, – elismerése annak,
hogy a szükséges körülmények még perében eléggé felvilágosítva
nincsenek. Magunk kénytelenek vagyunk megvallani, hogy a mint a
dolgok most állanak, minden bűnjelek ellenünk szólnak. – A
közvélemény Tengelyi úr mellett nyilatkozik, jelleme annyira ismert,
hogy habár a körülmények puszta előadásán kívül ennyi vádak ellen
semmi bizonyítványokkal nem léphetünk fel, mégis a legnagyobb
rész ártatlanságán nem kétkedik. Ha esküdtszékeink volnának, ma
ítélet alá bocsáthatnók a pert, de birák csak a perben előadottak
szerint mondhatják ki ítéletöket, s így elmarasztalásnál jelenleg alig
várhatunk egyebet. Idővel ki tudja, mily körülmények fejlődhetnek ki.
Talán a zsidó, ki most typhusban halálán fekszik, kiépül, s igéretek
által arra birható, hogy igazat valljon; talán Violának jöhetünk
nyomára, s akkor az egész vád magában elenyészik; talán –
Itt az ügyvédet az öreg János szakítá félbe, ki a nélkül, hogy
valaki jöttére ügyelne, a beszélgetés alatt a szobába lépett s annak
utolsó részét hallá. Az alispán engedelmével tudniillik és Ákos
kérésére azon kevés szolgálat, melyre Tengelyinek tömlöczében
szüksége vala, Jánosra bízatott, s az öreg huszár naponként tízszer
jött, s ha más dolog nem volt, s a jegyzőt magányosan találta, pár
vigasztaló szóval akará deríteni fogságát. Voltak pillanatok, hol e
szerfölötti buzgalom Tengelyinek terhére esett, de még akkor is a
jószivűség, mely a vén huszár minden szavából kitünt, elfelejteté
beszélgetéseinek unalmasságát, s Tengelyi nem egyszer mondá,
hogy soha nemesebb szivet nem ismert, mint mely e bérruha alatt
dobog.
 – Hát kérem a teins urat – mondá az öreg huszár az asztalhoz
közelítve, mely mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt, – csakugyan igaz
volna-e, hogy ha Violának nyomára jöhetünk, a nemzetes úr vádja
alól felmentetik?
– Nem szenved kétséget – mondá Völgyesy, – csak Viola
kerüljön kezünkbe. Ha ő, mit eddigi magaviselete után remélhetünk,
Macskaházy meggyilkoltatását bevallja, ügyünk meg van nyerve.
– De hát akkor – szólt a huszár gondolkozva – fel kellene keresni
Violát.
– Mióta Tengelyi úr itt van – mondá Völgyesy sóhajtva, – azon
fáradunk. Kiadattuk a parancsot minden szolgabirónak, irtunk
minden megyébe, de hasztalan! nem tud senki nyomára akadni.
– No, így nem is csuda, ha nem akadnak nyomára; – válaszolt a
huszár fejét csóválva. – Dobbal verebet fogni! Viola nem lesz
bolond, hogy szolgabiró elébe álljon.
– De mit tegyünk? tud-e kend más módot? – kérdé Völgyesy.
– Tudok biz én – felelt János, – pedig nincs is más mód a
világon. Ha valaki lopott portékára vagy zsiványra akar akadni, csak
megint zsiványnál jöhet nyomára. Violát ismerőseinél kell keresni,
azok bizonyosan tudják, hol van.
– Liptáknét kérdeztük; kérdeztük Peti czigányt, – szólt Völgyesy.
– No, a mi a czigányt illeti, – vágott szavába az előbbi, – fogadni
mernék, hogy a vén kópé ma oda vezethetne, ha akarna; de ki tudja,
nem volt-e magának is valami része fiscalisunk halálánál? és azután
Violának mindig jó embere volt. Azt gondolja magában: a nemzetes
úrnak sok pártolója van, s nem sok baja lesz; s ha Viola a vármegye
kezére kerül, felakasztják.
– A mi azt illeti – mondá Völgyesy, – Peti tudja, maga az alispán
mondta neki, hogy Viola statarium elébe kerülni nem fog. Ha pedig
rendes biró elébe állíttatik, miután Macskaházy meggyilkoltatásán
kívül semmi nagyobb gonosztettet nem követett el, s főkép miután a
halálos félelmet már egyszer kiállta, jót állok, hogy halállal nem fog
büntettetni.
– A teins úr jót áll, de Peti nem hiszi, – szólt a huszár, – legjobb
barátját, hol akasztófáról van a szó, senki az előljáróságnak feladni
nem fogja, ha mindjárt az egész vármegye jót áll is, hogy nem lesz
bántása; de vannak mások –
– De kicsoda? – kérdé Völgyesy.
– Hát teins uram – válaszolt a másik, – akármelyik a zsiványok
közül, a kiket itt fogva tartanak. A becsületes emberek nem ismerik
egymást, de a zsiványok mind egy compánia. Itt van, példának
okáért, a főfiscalis úrnak konyhás rabja, Csavargós Gazsi,
bocsássák azt szabadon, csak két-három hétre. Én magam
elmegyek parasztruhában vele, jót állok, hogy el nem hagyom
szökni, s ha Violát nem hozzuk magunkkal, nem bánom, ne hígye
senki, ha elmondom, hogy megvertük a Ferkót Aspernnál.
Völgyesy, mint megyei ügyész, ismeré a szoros összeköttetést,
melyben tömlöczrendszerünk mellett rabjaink szabad társaikkal
maradni szoktak, s melynél fogva a gonosztetteknek egy része a
tömlöczben terveztetik és senki ellopott portékáihoz csakugyan nem
juthat, ha irántok nem a rabok között tudakozódik, s azért János
tanácsát oly jónak tartá, hogy a konyhásrab elbocsátására való
engedelmet az alispánnál még ma megszerezni igéré, úgy hogy
Jánossal már holnap reggel elmehessen.
– Jobb lesz még ma éjtszaka; – mondá János kis gondolkozás
után. – Ha valaki a rabok vagy hajdúk között Csavargóst velem
elmenni látja, holnap estéig valamennyi zsivány az egész megyében
megtudja. Espionnak tartanak, s nem akadunk rá Violára soha
többé.
Völgyesy helyeslé óvakodását.
– És ezután követem alássan – folytatá a huszár egy kissé
zavarodtan, – nem mintha a nemzetes úron nem segítenék
szivesen, Isten látja lelkemet, mindent tennék, hogy ez átkozott
tömlöczből megszabadítsam: de hát a szegény Viola is ember, és
aztán a felesége is áldott teremtés, meg a gyerekei oly szépek s úgy
tépték bajszomat s bácsinak neveztek, – teins uram, nem akarnék
munkás lenni abban, hogy apjokat felakaszszák. Más büntetés
akármi, de halál, teins uram, az furcsa dolog.
Völgyesy ismétlé az előbb mondottakat, melyeknek helyességét
végre a huszár maga is átlátá.
– No, ha úgy van, teins uram, – mondá bajszát pödörve, – és
miért ne volna úgy, főkép, ha még a viczispán úr is meg fogja igérni
– hisz a teins uraktól függ, kit akasztanak fel – ne legyek becsületes
ember, ha Violát magammal nem hozom. Neki is szegénynek, jobb,
ha strafját kiállja; s hogy feleségének s gyermekeinek bajuk ne
legyen, arról majd az én uram gondoskodik. No csak ereszszék ki
velem Gazsit, s hallani fognak az öreg Jánosról nem sokára. Hej,
furcsa commandókkal mentem én ki életemben, s mindig becsülettel
jöttem haza. Nem kell mindjárt lemondani a világról. – S ezzel a
huszár elment. Völgyesy s Tengelyi még egy ideig e lépés valószínű
sikeréről szóltak, melyhez az elsőnek sok, a másodiknak igen kevés
bizodalma volt; végre az ügyész, barátjának kezét szorítva, elment,
hogy az alispánnal a konyhásrab szabadon bocsátása iránt
beszéljen.
Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott.
Ki áll oly magasan, hogy előre mondhatná: Ezen ember, kit
megvetek, sorsomra soha befolyással nem fog birni! Miként a
legnagyobbszerű tények néha a legkisebb körülményeknek
következései: úgy a legszerényebb körökben elfolyt élet néha a
legnagyobb világtörténetekkel áll összefüggésben; s lehetnek, sőt
vannak bizonyosan számtalan esetek, hol egy vagy más valaki nem
válik szabóvá, ha Napoleon Sz.-Ilona szigetére nem jő. Ki ismeri az
összefüggést, melyben az emberek élete egymással áll, s mely a
jónak és gonosznak, a magasan álló s az alávalónak sorsát
egymástól feltételezi? bizonyos csak az, hogy nincs hang oly távol
álló, mely életünk harmóniájával nem vegyülhetne, vagy azt nem
ronthatná meg, – s miért vagyunk hát büszkék?
Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól
gondolkozott.
 XXXVI.

Martius hónapig jöttem elbeszélésemmel, s kik Porváron, vagy

talán más megyei fővárosokban megfordultak, tudják, hogy az évnek
ezen szaka az, melyben tömlöczeinkben legtöbb halálozások
történnek. Arra, hogy az év, melyben történetünk játszik, e részben
másoktól különbözzék, nem tudok okot, miután a tömlöczök téli
hónapokban, hol mindenki melegebb lakást keres, az idén szint oly
nedvesek s tisztátlanok voltak, mint máskor, s így csak természetes,
ha most, midőn elbeszélésem úgy kívánván, olvasóimat a
börtönökbe visszavezetem, lakóik között az évenként uralkodó
typhust találják. Porváron a dolgok ezen állapotján senki nem
ütközött meg, ép oly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy
valamely adószedő pénztára sorvadásban szenved, mert hisz
mindennek megvannak természetes betegségei, a tömlöczöknek
szintúgy, mint a pénztáraknak, s az egész megye – az orvosokat is
ide értve – valóban stoikai nyugalommal látá a tömlöczi koporsót,
mely naponként néha kétszer-háromszor mindig új halottal a
megyeház udvarából kivitetett.
Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat
okoskodom; néha szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja
nálamnál senki jobban, mennyire boszantó, ha az iró, történetének
fonalát elhagyva, minden perczben okoskodni kezd. Egy
ismerősömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó, becsületes
ember volt, ki a természeti tudományokból éppen annyit tudott, a
mennyit egy pár óra alatt kényelmesen elmondhatott, s így a
tudósoknak azon neméhez tartozott, kik tudományukat, mint a nyári
ruhát, nem hasznukért, de csak azért szerezték meg, hogy
tisztességesen megjelenhessenek s minden alkalmat megragadnak,
hogy magoknál tudatlanabbakat bámulatra ragadjanak. Ezen
érdemes férfiú, noha csak azért indultunk egymással útnak, hogy a
legmagasabb csúcsok egyikéről a napot lealkonyodni lássuk,
minden tíz lépésre megállt s egy növényt szakítva le, a botanikáról,
vagy egy követ emelve fel, a mineralogiáról szólt. Nem
boszankodtam életemben soha inkább. – S im most pár évvel
később szintúgy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek, hogy oda
vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál
láthassák, s én minden lépten feltartom s magyarázatimmal untatom
őket. De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái, (Vándory
a jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete
különböző korszakaiban minden ember átmegy a hibáknak majdnem
minden nemein, s alig mondhat embertársai ellen oly valamit, mit
néha magára is nem alkalmazhatott volna; az enyém jelenleg a
felette sok okoskodás, – nem segíthetek rajta! Tudom, sokszor oly
dolgokat mondok el, melyeket nálunk mindenki ismer s így nem
regénybe valók; azt is tudom, hogy az emberek az igazságot, mint
az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég lágy s mindenfelé
csavartatható, mire sokszor nem elég figyelemmel voltam; – több
szerelmes jelenetet kell vala leirnom, melyekből ifjú olvasóim mint
egy új Kniggéből megtanulhatnák, miként viseljék magokat bizonyos
körülmények között; néhány nagylelkű tett is emelte volna művem
becsét, s kétségen kívül egy fejezet, hol, mint az angol lordok
szinművekben aranyokat, úgy személyeim a nemes érzelmeket
zacskónként szórták volna: száraz mindennapi előadásimnál több
hatást tesz. Tudva való dolog, hogy a regény bajszos férfiak- s
főkötős asszonyoknál csak a gyermeki mesét pótolja, mely akkor
legkedvesebb, ha az, mi benne elmondatik, sehol a világon fel nem
található. – Én mindezt tudom, s százszor mondám el enmagamnak,
de hibáim megjavítása, melyet magamban százszor föltevék, soha
sem sikerült. Úgy tartom, Archimedes mondá, hogy új világot tudna
építeni, ha csak egy pont adatik neki, mely a miénken kívül fekszik;
én nem birok ily ponttal; ki kívánhat más világot tőlem, mint melyben
élek, mely minden gondolatom s érzelmeimet lekötötte, melyen kívül
még képzelmi tehetségem sem otthonos? Ha Danton engem kérdez
vala, hazánkat magunkkal vihetjük-e czipőnk talpán? azt feleltem
volna, hogy igen. Elviszszük magunkkal hazánkat czipőnk talpán,
sőt, ha midőn elmenénk, czipőnknek talpa sem volt, vagy épen
mezitláb indultunk útnak, elviszszük mindenütt magunkkal, még az
álmok országába, még a szabad költészet körébe is. Én legalább
nem vagyok eléggé költő, hogy még akkor is, midőn művemet
alkotom, a szomorú valót elfelejthetném, s ha olvasóim nem
bocsátanák meg e gyengeségemet, minden, mit tehetek, csak az,
hogy hibáimat bévallom s javulást igérek.
Im a jelen esetben a porvári tömlöczben naponként történt
számos halálozásokról szóltam. Volt-e valaha szebb alkalmam
orvosi rendszerünkről beszélni? A gondolatok természetes fonala
oda vezetne, s szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, melyekből
olvasóim talán bámulva látnák, mi rendkívüli módokon
gondoskodunk betegeink gyógyításáról. Egész orvosi policziánk
rendszerét adhatnám elő, s meggyőzhetnék mindenkit, hogy boldog
földünk a policziának ezen nemétől, mint egyáltalában minden
nyilvános policziától, egészen ment. – De legyőzöm hajlamomat s
nem mondok semmit; vajon nem nagy önmegtagadás-e ez? főkép
miután a taksonyi főorvosban oly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki
többször életében megmutatá, miként semmi a világon nincs, mi
kevesebb alkalmatlansággal, sőt néha annyi haszonnal járna, mint
ha orvosi tekintetben kiadott rendelések betű szerint megtartatnak.
Pár évvel ezelőtt az ország nagy részében marhadög uralkodott.
Felsőbb rendelés következtében Taksony vármegye is elzáratván,
minden idegen marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi
történt? A főbiráknak egyike ugyanakkor a szomszéd megyében
marhát vesz s azt haza akarja hajtatni. A megye határánál
felállíttatott biztos és őrök e marhákat nem akarják beereszteni, s a
főbiró azon kellemetlen helyzetbe jő, hogy ámbár ökreit máskor néha
szomszédai határán is legeltette, most még arra sem nyerhet
engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A birtok
szentségét annyira sértő állapot azonban nem tartott sokáig. A
főorvos tudniillik, látva, hogy a felsőbb rendelésben csak idegen
marhának behajtása tiltatik, meggyőződvén, miként oly ökrök,
melyek a megye egyik főbirája által megvétettek, idegeneknek
józanul nem mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más
alkalommal, s részint talán ennek következésében, mert akkori tette
a helytartótanács által rosszaltatott, a főorvos tizennégy nappal a
porvári vásár előtt indítványt tett a gyűlésen, hogy miután már több
esztendőn át a marhadög mindig e hónapban ütött ki, a megye a
vásár hetében elzárassék. A szomszéd megyékben akkor ugyan
nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a taksonyi földesurak ökreit
soha jobb áron Porváron el nem adták, s a főorvos ritka
közkedvességet szerzett magának.
Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elő, melyek által a taksonyi
főorvos magának közkedvességet szerzett; azonban csak a
legszükségesebbnek elmondására akarok ezentúl szorítkozni, s
ezekhez a kritika főszabályai szerint jellemeimnek motivatiója
tartozik, azaz a jelen esetben megmutatása annak, miért lett
főorvosom épen Taksony-megye főorvosává?
Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak – s ez
talán oka, miért választják iróink annyiszor a külföldet történeteik
szinhelyéül – abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat, mely
alkotmányos kérdésekkel a legszorosabb összeköttetésben nem
állna. Nálunk a politika valóságos mindennapi kenyerünk, melylyel
mindenik él, és sok, kinek semmi más eledele nincs, néha gyomrát
is elrontja; nincs tárgy, melynek megértésére államtudományi
ismeretekre szükség nem volna, s nem szólhatok, például,
főorvosomról a nélkül, hogy Taksony-megyének alkotmányos
állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a főorvosnak ki
által történendő kinevezése megyei szerkezetünk controvers
kérdései közé tartozik. Azt hiszi talán valaki, arról foly a vita: vajjon a
megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország
főorvosa által neveztessenek ki? Isten ments meg! Megyei
autonomiánknál fogva csak a főispáni kinevezés s a tisztujításon
történendő választás között lehet kérdés, s ennek eldöntése annyival
nehezebb, mennyivel bizonyosabb, hogy igen sok magában józan
ember lehet a világon, ki az egyikre oly kevés okot talál, mint a
másikra.
Midőn a jelen főorvos előde meghalt – az egész vidéken híres
ember volt, ki vadászaton még madarakat is nyúlseréttel lőtt, s
minden betegeinek ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény
mindkét esetben hasonló vala, azaz a kisebb madarak és betegek
szerencsésen átcsúsztak, – midőn, mondom, ezen úri ember
meghalt, e kérdés természetesen ismét szőnyegre került. A főispán
azonnal egy igen kitünő fiatal embernek igérte e hivatalt, kinek
minden tekintetben jó conservativ elveit ismeré, ki tanári oklevéllel
birt, öt esztendeig egy úri házban mint nevelő szolgált, s magát ez
idő alatt igen kitünteté, a Szép mulatságokban egy pár költeményt s
rejtett szót is közlött, egyébiránt római katholikus volt. Taksony
rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki. Igaz,
nem ismerte senki a megyében, de mondatott, hogy francziául s
angolul tud, azonkívül a selyembogártenyésztést is tökéletesen érti,
több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az
orvosi tudományt, hanem Patakon a just is elvégezte, s azonkívül
született református. Az egész megye ily körülmények között
természet szerint két pártra oszlott, s egy évnél több mult, mielőtt a
viszongások, melyek a rendek s kormányzójok között támadtak,
ismét kiegyenlíttettek, mi csak akkor történt, miután mind a főispán,
mind a megye kijelöltje önként lemondottak, s a vitatkozó részek egy
harmadikban, azaz a jelen főorvosban megegyeztek. Mint
lutheránusnak, vallási fogalmai sem a főispán nézeteivel, ki
kálvinistát nem akart, sem a rendek kivánataival, kik teljességgel
nem akartak pápistát, összeütközésbe nem jöttek, azonkívül nem
lévén sem conservativ, sem másféle elvei, az új főorvos minden
párthoz egyenlőn közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott sem
francziául, sem angolul, nem értette a selyemtenyésztést, nem irt
verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak,
s így egészen arra születve, hogy az ellenkező pártok szavazatait
egyesítse, s mint Taksony-megyének békeangyala lépjen fel.
A főorvos, mint olvasóim látják, már első föllépése által egész
Taksony-megyét a törvényhatósági élet legközönségesebb s
egyszersmind legnagyobb bajából, azaz belső viszongásaiból
gyógyítá meg. Lehettek, kik e szerencsés eredménynek érdemét
nem egészen neki tulajdoníták, de míveltebb emberek tudják, hogy a
főorvosnak e megyei nyavalya megszüntetésére nézve legalább
épen annyi érdeme van, mint sok nagynevű collegájának
leghiresebb gyógyításainál, s már ez első föllépés orvosi híre
megalapítására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi
nagyszerű, mai világban arra, hogy híressé váljunk, elég lehetne. A
históriában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint
azt Mucius Scaevola, Horatius, Cocles, Curtius és számtalan példa
mutatja, – az életben ez nem elég. A multnak nagy férfiai nyugodtan
állhatnak magas talapjaikon, melyekre az idő által helyeztettek, s
Brutus, ha tőrét soha nem mozdítja is többé, híres marad
mindörökre; de ki még emberek között él, csak ha szüntelen
tolakodik s lármáz, emlékeztetheti e szüntelen mozgó tömeget
jelenlétére.
Ki néhány irodalmi hírességet ismer, azonnal át fogja látni
állításom helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az
irodalomban nevet szerezzünk, egy oly munkára van szükségünk,
mely a lángésznek bélyegét hordja magán s melynek minden lapján
mély gondolatokat vagy fenséges érzelmeket találunk? Isten ments
meg! Mi az, mi utczáinkon világít? a csillag-e vagy az olajlámpa?
Amaz tisztábban ragyog, öröklő változatlan szépségben lövelli ránk
sugárait, amaz magasan áll; de az olajlámpát közelebb érjük,
láthatjuk mécsét, világát, sőt füstjét, s végre nincs nap, hol nem
gyújtatnék meg újra. A csillagot elfelejthetjük, a lámpa még szagával
is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap
meggyújtassék, – az irodalmi híresség megszerzésének egész titka
ebben fekszik. Olvasóim, ha e kincs után vágyódnak, oktatásomat
követve, bizton elérhetik.
Irjon akárki közülök néhány versecskét, mindeniket más
zsebkönyvbe, vagy folyóiratba, hogy neve többször forduljon elő.
Minden egyes versecskéről egy barát különböző folyóiratokban
kedvező vagy legalább oly birálatot ád ki, melyben némely hibák
erősen megrovatnak, de mint a genialitás óriási botlásai adatnak elő.
Ily kritikák antikritikákra adnak alkalmat, ezekre ismét felelni kell,
botrány támad, s a ki a versecskét irta, híres férfiú. Hogy nevét
fentartsa, csak kevés kell már. Néha munkáinak új jelentése, néha
ismét egy kis irodalmi botrány vagy birálatocska; ki egyszer feljutott,
mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal fentarthatja
magát a hír ingó hullámain; csak a mint mondám, neveztetni magát
akárhogy, akárki által s mikor, csak neveztetni magát, ez az egész
mesterség. A vakondok, ki a földet egy sokaktól járt ösvény közepén
feltúrta, inkább emlékezteti tevékenységére az átmenőt, mint
Achilles távol fekvő nagyszerű tumulusa által.
Az iró s orvos munkássága között vannak bizonyos
hasonlóságok, – innen van, hogy orvosok, kik saját tudományukban
elismerést nem találtak, oly szivesen vetik magokat az irodalomra, –
egyik az emberi nem erkölcsi, másik anyagi hibáinak megjavításával
fárad, mindketten többnyire hasonló sikerrel; a hír megszerzésére
nézve azonban az orvos nem követhet jobb utat, mint melyet
irodalmi dicsőség után vágyódó olvasóimnak ajánlék. Magáról
beszéltetni: ez a mód, mely által orvosok nevet szerezhetnek, és
senki a taksonyi főorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem
érté. Neki minden évben legalább tíz halálos betege volt, ki mind
meggyógyult. Minden kiépülő szivesen hallja, hogy veszélyben
forgott, s így az orvosnak ily alkalommal alig van szüksége másra,
mint hogy ha betege csudálatos megmentéséről beszél, ellent ne
mondjon. Neki évenként a hazai s néhány inkább olvasott külföldi
lapokban többször nyilvános köszönet mondatott, – s ily
hálanyilvánítások természetesen annyival több hatást tettek, mert
mindig egészen ismeretlen emberektől jövén, mindenki látá, hogy
nem a magasztalt tanár valamely barátja által nyomattak az ujságba.
Neve dicsőitésében a homoeopathák, aleopathák, hydropathák, sőt
azok is, kik az orvosi tudománynak legbiztosabb vezérfonalát az
alvajárók tanácsaiban keresik, egyenlő lelkesedéssel részesültek. A
főorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyítá, melyet
maga kívánt, s így nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy
betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindig
védőkre is számolhatott. Ha a beteg érvágás után halt meg, a
homoeopathák egy hanggal csak a beteget vádolák, ki teljességgel
aleopathikus rendszer szerint akarta magát gyógyíttatni, míg ott, hol
az érvágás elhagyatott, az aleopathák minden bajt csak a
homoeopathia káros hatásának tulajdonítának. Ha a főorvos ezen
szép tulajdonságaihoz hozzá számítjuk, hogy minden
hypochondrikus agglegénynek azt javaslá, hogy megházasodjék,
kisasszonyoknak soha a tánczolást meg nem tiltá, s minden
gyengélkedő nőt, ki tőle tanácsot kért, nyáron át valamely fürdőbe
küldött, a férfiaknak, kiket homoeopathikus rendszer szerint
gyógyított, a pipázást, az aleopatháknak legkedvesebb ételeiket, s a
hydropatháknak a bort megengedé: nem bámulhatja senki a
közbizodalmat, melyben ez ildomos férfi Taksony és a szomszéd
megyékben részesült.
Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a nyavalya
az orvost, ki ellene küzködik, száz halállal fenyegeti, hol
kötelességét teljesítve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét,
melynek nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a
pillanat, hol az orvos azon nagyszerű bátorságnak s önfeláldozásnak
példáját adhatja, melyhez csak emberszeretet lelkesíthet. – Én
ismerek ily férfiakat. – A typhus, mely most a tömlöczben uralkodott,
hasonló alkalmat adott a porvári főorvosnak is, s meg kell vallani,
hogy ő most hiv maradt jelleméhez, s legfőbb kötelességét, mely
főorvosra nézve ragályos betegségeknél az, hogy a nyavalya
elterjedését akadályozza, pontosan teljesíté, s nehogy a ragály
általa, ki naponként minden előkelőbb házaknál megfordult,
másokkal közöltessék, betegeit inkább – nagy önmegtagadással,
mert mily orvos ne örvendene, ha sok beteghez juthat – egészen
magokra hagyá, mi által egyszersmind az éretett el, hogy a porvári
rabok egészen a természetre bizattak s a gyógyszertári számadás
felette nagyra nem nőtt; ennyi gondjára bízott beteg mellett, kik közül
naponként egynéhány meghalt, a főorvost senki hibás gyógyítással
nem vádolhatá s érzékeny szive sok fájdalomtól kiméltetett meg.
A porvári tömlöczök – mint olvasóim tudják, – azok által legalább,
kiknek számára építtettek, nem tartattak felette kellemetlen
lakhelyeknek. A rokonszellemű társaság, bor, pálinka, kártya, ének s
beszélgetés, főképen téli időben oly tökéletesen kipótolák a
szabadság élvezetét, hogy Taksony-megyének nemes és nem-
nemes lakosai között több olyan találkozott, ki őszkor addig
iparkodott, míg magának télre a megyeház ezen részében lakást
szerezhetett. De ki e helyt most látá, borzadott.
A tömlöcznek ugyan külön kórháza volt. A megye rendei nem
akartak ellentállani felsőbb parancsoknak, azért egy szobában a
beteg rabok számára hat ágy állíttatott fel. E kórház, ámbár
közönségesen csak ötszáz rab volt a háznál, többnyire telve volt, s
gondolni lehet, hogy ragályos nyavalya idejében a betegek
elkülönözése ily korház mellett lehetetlenné vált, s mindenik ott
maradt, hol a betegségtől eléretett. Nem volt börtön, melynek lakóit
egy hónap óta a halál nem kevesítette meg. A felső tömlöczökből,
hol harmincz, sőt nyolczvan rab együtt tartatott, néha reggel két-
három hullát vittek ki. Lenn, hol a mirigy még gyilkolóbbnak látszott,
egyes börtönkamarák lakói, egy-két szerencsétlent kivéve, kihaltak.
A rabok között tompa kétségbeesés uralkodott. A legbátrabbat
borzadással tölté a halálnak képe melyet mindenfelől látott, s magok
a hajdúk, kiket szolgálatuk naponként egy párszor a tömlöczbe
vezetett, ha dolgukat a lehetőségig sietve elvégezték, borzadással
szóltak azokról, miknek tanui voltak. A tömlöczök, honnan máskor
víg lárma s dorbézolás hallatszott fel, most közönségesen néma
csendben álltak. Az ablakokon át, melyek az utczáról le világítának,
esténként egyházi énekek hallatszottak, s a szomorú kar, mely
mintegy a föld mélyéből hangzott fel, rémüléssel tölté az átmenőket.
Néha éj közepett, ha minden egyéb hallgatott, az őr a rabok
imádságát hallá, s ha ez elhangzott, ismét csend lőn, mint a sírban.
A rabok ritkán s akkor is suttogva beszéltek egymással. Ha a hajdúk
reggel a tömlöczökbe jöttek, hogy azokat, kik még egészségesek
maradtak, egy fél órára az udvarra ereszszék, a vasrostélyokhoz
támaszkodva találták őket. Mindenki rimánkodott, hogy csak
tömlöczét nyissák fel mentül elébb, nehogy a szerencsés
pillanatokból, melyeket Isten szabad ege alatt tölthet, csak egyet is
veszítsen. Voltak esetek, hol azok, kiket a betegség már
megragadott, nem tarthatva fel magukat önlábaikon, társaikra
támaszkodva, végső erővel vánszorogtak fel a lépcsőn, hogy csak
még egyszer szíhassák be a tavasz éltető levegőjét. A lenn
maradottak, kik a betegségen keresztülmenve gyengeségök miatt e
gyönyörben nem részesülhettek, szomorúan néztek boldogabb
társaik után, míg ezek közül néha egy pár visszatért, hogy
szerencsétlen pajtásukat felvigyék.
A börtönök elsejében mindjárt a lépcső mellett több másokkal két
testvér vala elzárva. Pásztorember mindkettő, becsületes szüléknek
gyermekei, kik midőn egy nagyrészint betyárságból elkövetett
bűntettért esztendei fogságra ítéltettek, csak azon egyet kérék ki
kegyelmül, hogy egy börtönbe zárassanak. E testvéreknek egyike, a
fiatalabbik, még félig gyermek, mindjárt az első hetekben
megbetegedett, és soha anya gyermekét nem ápolá oly gondosan,
mint e szerencsétlen most bátyja által ápoltatott. Ő vala az, ki
öcscsét a bűntett elkövetésére birta, kinek kedveért az a börtönbe
került, s most halni lássa tulajdon testvérét, kinek akaratlanul
gyilkosává vált? Betegsége kezdetén valahányszor hajdú jött, az
Istenre kérte, hogy hívjon öcscséhez orvost, vagy hogy vigye ki a
tömlöczből s kérje az alispánt, hogy ő, az idősebb s vétkesebb,
állhassa ki a büntetést mindkettőjökért. – Tartsanak itt két
esztendeig, ha kell, halálom órájáig, csak e szegény fiút ereszszék
ki, ártatlan, csak én csábítottam el; – így rimánkodott összekulcsolt
kezekkel a hajdú-káplár előtt, s ez érzéketlen embernek szemei
néha könyekkel teltek, midőn kéréseit hallva, azt kelle felelnie: hogy
nem teljesítheti, mert a teins vármegye azt rendelte, hogy a meddig
a betegség tart, nehogy az tovább terjedjen, senkit a tömlöczből
kiereszteni nem szabad. – Később, midőn öcscse felgyógyulásához
reménye nem vala többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel.
Hallgatva ült ott, ügyelve a betegnek minden mozdulatára, kezeivel
támogatva fejét. Ha a vasrostély reggel kinyittatott s a rabok az
udvarra bocsáttattak, akkor vállára emelé testvérét s kivitte magával
az udvarra, hol ismét melléje ült, fejét, mint a gyermekét, egyik
karjára fekteté, s hallgatva várt, míg a félóra eltelt s börtönébe
visszahivatott. – Minek czipeled ezt magaddal? – szólt egyszer az
udvaron a hajdúknak egyike hozzá – nem látod, hogy meghalt. – A
rab elborzadva néze testvérére, ki mozdulatlanul mellette feküdt.
Arczához tartá ajkait, nem érzé lehelletét, szivére tette kezét, az nem
dobogott, szemébe nézett, bennök nem vala élet többé, a tagok
mind elmeredve, az egész test jéghidegen, nem lehete kételkednie.
– Meghalt! – kiáltott irtóztató hangon, s magán kívül halott testvére
mellé rogyott. Társai levitték a tömlöczbe, de a szerencsétlen fel
nem eszmélt többé. A láz megragadta őt is, s kevés nappal utána a
halál véget vetett szenvedéseinek.
A szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte sajnálkozást még
rabtársaiban is. Tíz évre ítéltetett, s annyit töltött tömlöczében, haja
őszülni kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori
erejöket, de ő kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel,
de lánczok nélkül fog visszaléphetni a világba, csak még néhány hét
vala hátra. Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja
fogadni a visszatérőt, de ő szabad lesz, s ez egy gondolat elfelejteté
fogsága hosszú szenvedéseit. Midőn a betegség a tömlöczben
mutatkozni kezdett, lelkét mondhatatlan nyugtalanság tölté el. Föl s
alá járt börtönében, minden pillanatban kérdé társait: miként érzik
magokat? naponként tudakozódott a hajduktól, nem halt-e meg
senki? egy szóval egész magaviselete azon halálfélelmet tanusítá,
melyet életében először érzett, talán mert először látott maga előtt
egy nagy reményt. Midőn fogságából csak még néhány nap vala
hátra, a láz megragadta őt is. Szörnyű vala látni kétségbeesését.
Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap mulva szabad lenne;
szülőhelyéről szólt s a jövőről, melyet mint becsületes ember ott
akarna tölteni, s most meg kell halnia. Néha imádkozott és sírt, néha
elátkozá születését s káromkodott Isten ellen, ki őt e tíz esztendőn át
megtartá, csakhogy miután minden kínokat kiszenvedett,
szabadulása pillanatában foszsza meg életétől. Ez élet először kincs
neki, a világ, melynek élvezetétől tíz hosszú évig elzáratott,
paradicsomként áll képzete előtt, a zöld mező, melyen mások
gondatlanul mennek át, a folyó nyugodt tüköre, a roppant láthatár,
melynek szépségét szabadsága napjaiban nem gyanítá: mondhatlan
vágygyal töltik el a rabnak lelkét, reájok gondolt, felőlök álmodott
hosszú éveken át, s most, midőn mind az övé lehetne, midőn a
reménynek, melyen szíve tíz esztendeig csüggött, teljesülni kell –
most haljon meg? Most, mielőtt magát életében még egyszer
szabadnak mondhatja, mielőtt tagjairól a lánczok végre levétetnek?
A láz elvevé eszméletét, de e kínos godolatok fentarták magokat a
beteg vad álmai között is, s a szerencsétlen, noha magánkívül,
egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, mely őt szabadságától
megfosztja, míg a halál nála, mint annyiaknál, e kívánatot végre
teljesíté. – Mert hány volt e tömlöczben, kinek e szomorú lakhelyet
csak sírjával lehete felcserélni.
S ha e sors még csak vétkeseket érne! ha az áldozatok között,
kiket a halál magának naponként kiválaszt, nem lennének olyanok,
kik vétkök nélkül jutottak e helyzetbe! De ez nem volt, nem lehete
így. Hazánkban, mint tudva van, azon legszentebb polgári jog, mely
szerint senki, melőtt birája által elítéltetett, nem büntettethetik, a
nemesség kiváltságaihoz tartozik s így nem találunk tömlöczöt, hol a
raboknak nagy része nem állana olyanokból, kik puszta és sokszor
alaptalan vád következtében záratnak el, s évekig a legnagyobb
gonosztevőkkel egy börtönben hasonló szenvedéseket állnak ki.
Igen, évekig, s lesz-e valaki oly merész, hogy mert a legújabb időről
beszélek, szavaimat túlzással vádolná? Lesz-e valaki, ki csak azt
állítja, hogy az esetek, mikről szólok, a ritkaságok közé tartoznak?
Menjetek végig, ti, kik mindenkit, ki a létező bajokra int, túlzással
vádoltok s gyáva philanthrophiának nevezitek, ha valaki eszetekbe
juttatja a kegyetlenségeket, melyek a büntető igazság neve alatt e
honban még most is naponként elkövettetnek; menjetek végig, ti
kitünőleg gyakorlati férfiak e hon tömlöczein, s mondjátok, hányat
fogtok találni, hol a büntető eljárás úgy volna elrendezve, hogy a
vádlottaknak egy része nem évekig várna ítéletére? hányat, hol az
elítélt rabok s a még per alatt álló vádlottak között a bánásmódra
nézve különbség tétetnék? Lánczok s hetenként két napi bőjt, ez a
fogsági büntetésnek közönséges sanyarítása; de vajjon nem
viselnek-e lánczokat a vádlottak is? nem bőjtölnek-e az elítéltekkel?
s mi más köztök a különbség azon egyen kívül, hogy az elítélt
gonosztevő büntetésének határát ismeri, míg a sokszor ártatlan
vádlott semmit maga előtt nem lát, mihez reményét köthetné? De
minek bámuljuk ezt? eseteket mondhatnék el olvasóimnak, nem
egyet vagy kettőt, nem is olyat, melyet mult századok krónikájából
merítettem, hanem oly időből, hol az emberi jogok említése
tanácstermeinkben már közönségessé vált, s mégis egyes emberek,
a nélkül, hogy bűntettért elítéltettek, sőt a nélkül, hogy ilyennel csak
vádoltattak volna, hosszabb ideig tartó fogságot szenvedtek. Igen,
hosszabb ideig tartó rabságot, és lánczokban s gonosztevők
társaságában, csak valamely tévedés vagy a tömlöcztartó
gondatlansága következtében, ki egy vagy más ily egyedet, ha
például mint tanu a megyeházához jött, véletlenül lánczra veretett, s
azután míg a hiba valamely szerencsés véletlen által ki nem
világosodott, ott tartott a többiekkel, – hisz egy rabbal több vagy
kevesebb, nem szaporítja gondjait, és az alispánoknak sokkal több
dolguk van, semhogy a tömlöczök megvizsgálásával fáradhatnának.
Mondom, felhozhatnék ily eseteket, s olvasóim – azok t. i., kik
állapotainkat máshonnan, mint az akadémia heti üléseiben szerzett
tapasztalásaikból ismerik, jóval megszaporíthatnák azokat; de
először, átlátom, hogy miután tömlöczeinkből pénzért s szép
szavakért néha olyanok is szabadon bocsáttatnak, kik a biró által
elzárásra ítéltettek, talán a megzavart súlyegyen kívánja azt, hogy
helyökbe olyanok zárassanak el, kik nem a tömlöczbe valók;
másodszor nem is szeretném, ha valaki által túlzó philanthropnak
tartatnám, s azért ezen esetek elmondását akkorra tartom fel, ha
valaki valószínűtlennek gondolná, hogy a porvári tömlöczben igen
sok vádlotton kívül szinte egy ily tökéletesen ártatlan egyed
találtatott, ki öt hónapi gondolkodás után még e pillanatban sem
foghatá meg tulajdonképen, mi módon jutott a tömlöczbe.
A szegény ember, kivel épen bűntelensége miatt rabtársai mindig
a legnagyobb megvetéssel bántak, most is a többiektől elkülönítve
ült magányosan a börtön egyik szegletében. Fiatal neje, ki
megszabadítására mindent tett s kevés vagyonát hasztalan
kisérletekben eltékozolta, naponként háromszor jött a börtön
ablakához és benézett. Ezek voltak az egyedüli pillanatok, hol a
nyomorult rövid időre tompa fájdalmából feleszmélt. A vasrostélyhoz
ment, melyen át a folyosóra nyíló ablaknál nejét láthatta; mondá,
hogy jól érzi magát, kérdezősködött szülői s gyermekeiről, s ha a
könnyeket szemeibe nyomulni érzé, maga küldé el e kedves
teremtést, kinek önfájdalmát elárulni nem akarta. Végre e
szerencsétlen nőnek leginkább Völgyesy közbenjárása által sikerült
férje ártatlanságának bebizonyítása. Reggel, midőn a börtönök
felnyittattak, neje lement a hajdukkal, hogy tudtára adja, de ő
magánkívül feküdt szalmáján, s visszanyert szabadságát rövid
napok mulva örökre biztosítá a halál.
Voltak a legmegrögzöttebb gonosztevők között, kiket a szüntelen
fenyegető veszély ájtatosakká tett, s kik remegő hangon
gyermekéveik félig felejtett imádságait elmondva, vallásukban
keresték megnyugvásukat. Mások erős italokban akarák elmeríteni
félelmök érzetét, s az adományok, melyek, mióta a ragály uralkodott,
a tömlöczperselybe bővebben folytak, – mert hisz azok iránt, kiket
életveszély fenyeget, mindig irgalmasabbak az emberek, kár, hogy