Full download ebooks at https://ebookmeta.

com

The Marcus Garvey and Universal Negro

Improvement Association Papers Volume 3
September 1920 August 1921 Robert A. Hill
(Editor)
For dowload this book click link below
https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-
universal-negro-improvement-association-papers-
volume-3-september-1920-august-1921-robert-a-hill-editor/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD NOW
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement

Association Papers Volume 4 1 September 1921 2
September 1922 Robert A. Hill (Editor)

https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-universal-
negro-improvement-association-papers-
volume-4-1-september-1921-2-september-1922-robert-a-hill-editor/

The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement

Association Papers Volume 2 27 August 1919 31 August
1920 Robert A. Hill (Editor)

https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-universal-
negro-improvement-association-papers-
volume-2-27-august-1919-31-august-1920-robert-a-hill-editor/

The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement

Association Papers Volume 5 September 1922 August 1924
Robert A. Hill (Editor)

https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-universal-
negro-improvement-association-papers-
volume-5-september-1922-august-1924-robert-a-hill-editor/

The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement

Association Papers Volume 1 1826 August 1919 Robert A.
Hill (Editor)

https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-universal-
negro-improvement-association-papers-
volume-1-1826-august-1919-robert-a-hill-editor/
The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement
Association Papers Volume 7 November 1927 August 1940
Robert A. Hill (Editor)

https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-universal-
negro-improvement-association-papers-
volume-7-november-1927-august-1940-robert-a-hill-editor/

The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement

Association Papers Volume 6 September 1924 December
1927 Robert A. Hill (Editor)

https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-universal-
negro-improvement-association-papers-
volume-6-september-1924-december-1927-robert-a-hill-editor/

The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement

Association Papers Volume 9 Africa for the Africans
1921 1922 Robert A. Hill (Editor)

https://ebookmeta.com/product/the-marcus-garvey-and-universal-
negro-improvement-association-papers-volume-9-africa-for-the-
africans-1921-1922-robert-a-hill-editor/

Marcus Garvey Life and Lessons A Centennial Companion

to the Marcus Garvey and Universal Negro Improvement
Association Papers Marcus Garvey (Editor)

https://ebookmeta.com/product/marcus-garvey-life-and-lessons-a-
centennial-companion-to-the-marcus-garvey-and-universal-negro-
improvement-association-papers-marcus-garvey-editor/

Internet Genealogy Your Guide to Online Research Volume

18 Number 3 August September 2023 3rd Edition Internet
Genealogy Magazine

https://ebookmeta.com/product/internet-genealogy-your-guide-to-
online-research-volume-18-number-3-august-september-2023-3rd-
edition-internet-genealogy-magazine/
 THE

MARCUS GARVEY
AND

UNIVERSAL NEGRO
IMPROVEMENT ASSOCIATION
PAPERS

SUPPORTED BY
The National Endowment for the Humanities
The National Historical Publications and Records Commission

SPONSORED BY
The University of California, Los Angeles
EDITORIAL ADVISORY BOARD
HERBERT APTHEKER
MARY FRANCES BERRY
J O H N W . BLASSINGAME
JOHN H E N R I K CLARKE
E D M U N D DAVID CRONON
IAN D U F F I E L D
E. U. ESSIEN-UDOM
VINCENT HARDING
RICHARD HART
THOMAS L . HODGKINI"
ARTHUR S. L I N K
GEORGE A. SHEPPERSON
MICHAEL R. WINSTON
Marcus Garvey during his trip to the Caribbean
 THE
MARCUS GARVEY
AND
UNIVERSAL NEGRO
IMPROVEMENT ASSOCIATION
PAPERS

Volume III
September 1920-August 1921

Robert A. Hill
Editor
Emory J. Tolbert
Senior Editor
Deborah Forczek
Assistant Editor

University of California Press

Berkeley Los Angeles London
University of California Press
Berkeley and Los Angeles, California

University of California Press, Ltd.

London, England

The preparation of this volume was made possible in part by a grant

from the Program for Editions of the National Endowment for the
Humanities, an independent federal agency. In addition, support
was also received from the National Historical Publications and
Records Commission, Washington, D.C., and the University of
California, Los Angeles.

Documents in this volume from the Public Record Office are ©

British Crown copyright 1920 and 1921 and are published by per-
mission of the Controller of Her Britannic Majesty's Stationery
Office.

Designed by Linda M. Robertson and set in Galliard type.

Copyright © 1984 by The Regents of the University of California

Library of Congress Cataloging in Publication Data

Main entry under title:

The Marcus Garvey and Universal Negro Improvement Association

papers.

1. Garvey, Marcus, 1887-1940. 2. Universal Negro Improvement

Association—History—Sources, j. Black power—United States—
History—Sources. 4. Afro-Americans—Race identity—History—
Sources. 5. Afro-Americans—Civil rights—History—Sources.
6. Afro-Americans—Correspondence. I. Hill, Robert A.,
1943- • n. Garvey, Marcus, 1887-1940. HI. Universal Negro
Improvement Association.

E185.97.G3M36 1984 305.8'96073 82-13379

ISBN 978-0-520-05257-4

Printed in the United States of America

18 19 20 21 22
3 4 5 6 7 8 9
 To
C. L. R. James
 CONTENTS

ILLUSTRATIONS XXVLL

ACKNOWLEDGMENTS xxix
INTRODUCTION xxxiii
EDITORIAL PRINCIPLES AND PRACTICES xxxix
TEXTUAL DEVICES xlv
SYMBOLS AND ABBREVIATIONS xlvii
Repository Symbols xlvii
Manuscript Collection Symbols xlviii
Descriptive Symbols xlix
Published Works Cited xlix
Other Symbols and Abbreviations I
CHRONOLOGY liii

DOCUMENTS
IÇ20
1 September Editorial Letter by Marcus Garvey 3

1 September Report by Special Agent P-138 5

2 September Report by Special Agent P-138 5

4 September Report by Special Agent P-138 6

7 September Report by Special Agent P-138 7

7 September Editorial Letter by Marcus Garvey 8

7 September Marcus Garvey to Leo Healy 11

IJ September Auckland C. Geddes to Earl Curzon of
Kedleston 12
20 September Report by Special Agent P-138 12
21 September Statement by Edwin P. Kilroe 14

IX
 T H E M A R C U S GARVEY AND U N I A PAPERS

24 September Report by Special Agent P-138 14

24 September Speech by Marcus Garvey 15
25 September Speech by Marcus Garvey 18
25 September E. G. Woodford to A. Philip Randolph 22
26 September Speech by Marcus Garvey 22
27 September Report by Special Agent P-138 29
27 September Reports by Bureau Agent H. J. Lenon 30
28 September Report by Bureau Agent H. J. Lenon 34
30 September A. M. Brookfield, British Consul for Georgia,
to Auckland C. Geddes 35
1 October Report by Special Agent P-138 37
1 October O. M. Thompson to Louis LaMothe 38
2 October Arthur L. Lewis to the Editor, Buffalo
American 39
5 October Gilbert Grindle to Lord Charles Hardinge,
Under Secretary of State, British Foreign
Office 40
6 October Report by Bureau Agent H. J. Lenon 41
8 October Report by Special Agent P-138 44
8 October Report by Bureau Agent S. Busha 45
9 October Report by Special Agent J. G. Tucker 46
9 October Report by Special Agent P-138 47
9 October O. M. Thompson to Hugh Mulzac 48
10 October Report by Special Agent P-138 49
11 October Editorial Letter by Marcus Garvey 50
12 October Letter to the Editor, Negro World 51
12 October O. M. Thompson to Leo Healy 51
17 October Report by Special Agent P-138 52
ca. 17 October Liberian Construction Loan
Circular S3
19 October Report by Special Agent P-138 58
ca. 20 October Rev. E. J. Echols to Marcus Garvey 59

X
 CONTENTS

21 October Editorial in the Buffalo American 61

22 October Report by Special Agent P-138 62
23 October Report by Special Agent P-138 62
23 October Report by Special Agent J. G. Tucker 63
ca. 23 October John Wesley Cromwell to 63
William H. Ferris
26 October Report by Bureau Agent H. S. White 64
28 October Marcus Garvey to Rev. E. J. Echols 6j
X November Report by Bureau Agents A. A. Hopkins and
E. J. Kosterlitzky 66
1 November Editorial Letter by Marcus Garvey 67
2 November O. M. Thompson to Hugh Mulzac 69
3 November Marcus Garvey to Leo Healy 70
5 November Report by Special Agent P-138 70
6 November Report by Special Agent P-138 71
6 November W. E. B. Du Bois to Lloyd's Register 72
6 November W. E. B. Du Bois to North American
Shipping Corporation 73
7 November Report of UNIA Meeting 73
7 November Report by Special Agent S-A-I-I 82
8 November Report by Bureau Agents A. A. Hopkins and
E. J. Kosterlitzky 84
9 November Report by Special Agent S-A-I-I 85
11 November Report by Special Agent S-A-I-I 86
12 November Report by Special Agent S-A-I-I 87
13 November Negro World Advertisement 88
14 November Report by Special Agent S-A-I-I 89
16 November W. E. B. DuofBois
Department to the Canadian
Corporations 90
16 November W. E. B. Du Bois to Messrs. Furners, Withy
and Company 91
22 November Report by Bureau Agent William C. Säusele 91

xi
 T H E M A R C U S GARVEY AND U N I A PAPERS

22 November W. E. B. Du Bois to the New York State

Department of Commerce 92
22 November Report by Special Agent P-138 92
23 November W. E. B. Du Bois to the American Bureau of
Shipping 93
27 November O. M. Thompson to Leo Healy 93
27 November Report by Special Agent P-138 94
29 November Editorial Letter by Marcus Garvey 94
30 November Report by Special Agent P-138 95
i December Circular Letter by Marcus Garvey 96
4 December Report by Bureau Agent H. J. Lenon 98
6 December Report
E. by Bureau Agents A. A. Hopkins and
J. Kosterlitzky 99
10 December Col. Matthew C. Smith, Military Intelligence
Division, to Lewis J. Baley, Chief, Bureau of
Investigation 100
13 December Report by Special Agent P-138 101
13 December Robert C. Bannerman, Chief Special Agent,
Department of State, to Special Agent
Robert. S. Sharp, New York 101
14 December J. Edgar Hoover to William L. Hurley 102
14 December Lewis J. Baley to L. H. Kemp, Jr., Bureau of
Investigation 102
16 December L. H. Kemp, Jr., to Lewis J. Baley 103
17 December Special Agent Frank C. Higgins to Special
Agent Robert S. Sharp 104
17 December Special Agent Robert S. Sharp to Robert C.
Bannerman 106
18 December Report by Special Agent J. G. Tucker 111
21 December O. M. Thompson to Leo Healy HI
22 December Report by Bureau Agent William C. Säusele 112
27 December Gabriel M. Johnson to President C. D. B.
King of Liberia 112
28 December Report by Special Agent P-138 113

xii
 CONTENTS

29 December Editorial Letter by Marcus Garvey 114

I92I
I January Negro World Notices 116
3 January Report by Bureau Agent L. H. Kemp, Jr. 119
4 January Reports by Special Agent P-138 120
1 January Meeting Announcements 124,126
j January Editorial Letter by Marcus Garvey 127
7 January Report by Special Agent P-138 128
8 January Report by Special Agent J. G. Tucker 129
10 January Report by Special Agent P-138 129
II January O. M. Thompson to Leo Healy 130
11 January William L. Hurley to J. Edgar Hoover 130
14 January Rev. C. S. Smith to the Editor, World's Work 131
IJ January Report of Marcus Garvey's Speeches in
Cleveland 132
18 January Report by Bureau Agent H. J. Lenon 133
18 January Marcus Garvey to Gabriel M. Johnson 135
18 January Report by Bureau Agent Adrian L. Potter 136
21 January Raymond Sheldon
Intelligence to the Director, Military
Division 139
26 January Sir James Willcocks, Governor-General of
Bermuda, to the British Secretary of State
for the Colonies 140
27 January Wilford H. Smith to Arthur B. Spingarn 141
28 January O. M. Thompson to Leo Healy 142
28 January Report by Special Agent P-138 142
29 January Madarikan Deniyi to the Richmond Planet 143
31 January Reports by Special Agent P-138 146
31 January Marcus Garvey to Gabriel M. Johnson 147
31 January J. D. Gordon to John Milton Scott 148
1 February Speech by Marcus Garvey 149
1 February Marcus Garvey to Cyril A. Crichlow, UNIA
Resident Secretary to Liberia IJ6

xiii
 T H E M A R C U S GARVEY AND U N I A PAPERS

I February Marcus Garvey to Gabriel M. Johnson 157

1 February Credential for Cyril A. Crichlow from Marcus
Garvey 157
1 February Marcus Garvey to Gabriel M. Johnson 158
2 February Editorial Letter by Marcus Garvey 159
4 February Speech by Marcus Garvey 161
5 February Bureau of Investigation Report 163
6 February Speech by Marcus Garvey 164
8 February Report by Special Agent P-138 167
8 February Editorial Letter by Marcus Garvey 168
9 February Marcus Garvey v. Amy Garvey 169
10 February Arthur B. Spingarn to Wilford H. Smith 172
10 February Report by Bureau Agent James O. Peyronnin 173
ca. 10 February Report by Bureau Agents A. A. Hopkins and
E. J. Kosterlitzky 176
11 February J. Edgar Hoover to Lewis J. Baley 177
11 February Report by Special Agent P-138 177
11 February Speech by Marcus Garvey 178
12 February UNIA Division News 191
12 February UNIA Announcements 192
12 February Marcus Garvey v. Amy Garvey 194
13 February Speech by Marcus Garvey 195
14 February Report by Special Agent P-138 205
ca. 16 February Speech by Marcus Garvey 206
17 February Gloster Armstrong to Auckland C. Geddes,
British Ambassador, Washington, D.C. 219
17 February Circular 220
18 February J. Edgar Hoover to Lewis J. Baley 220
19 February Negro World Editorial Cartoon 221
19 February Negro World Advertisements 222
19 February Report by Bureau Agents A. A. Hopkins and
E. J. Kosterlitzky 224

xiv
Another random document with
no related content on Scribd:
 Brandenburgi kivágta:
– Ahogyan mostanában Budán számolják a zsidók a rajnai
forintot: ez az összeg megfelel 26 ezer és 812 rajnai forintnak.
– Nem lehetne arról tenni valamit, hogy a magyar forintot a
budai zsidók kedvezőbben számitsák? – kérdezte hirtelen Mária
bizonyos elgondolkozás után.
– A magyar királynak erre nézve semmi hatalom sem áll
rendelkezésére, – felelt a Brandenburgi.
Mária ezután sokáig szórakozott szótalansággal ült helyén és a
táncosokat nézte, de nyilván nem látta őket. Messzirejártak a
gondolatai… Olyan messze, ahol tizenhétéves leányoké nem szokott.
Számolt magában…
A király csak jódarab idő multával került elő, mert a
bormérőszobában találkozott az ékesszavu Burgos-szal, a császári
követtel, aki szokás szerint Európa legkeresztényebb fejedelmeként
ünnepelte Lajost.
A kora őszi, hervadtan hüs és sokszinü hajnal eregette már
buskomoly fényeit, amikor a mulatságnak vége lett és a
vadásztársaság visszaindult Budára. Az utmenti erdőkben már a
sötétkéknyakravalós cinke hallatta télies hangjait, a Dunán sietve
eregették lefelé tutajaikat a Vág tótjai, mert még alkonyattal
városhoz akartak érni, ahol fájukat eladhatják.
A király az éjjeli mulatozástól kifáradtan: lehorgasztott fejjel
lovagolt és alig szól vala Máriához. Mária gondolataiba volt
elmélyedve…
Budán nagy meglepetés várta őket, a királynak, valamint a többi
uraknak is nyomban kiszállott az álom a szemükből. A város
határában találkoztak Logus Tamással, aki lórakapva éppen
Visegrádra akart nyargalni a király után. A humanista tudós, bár ez
éppen nem volt szokása: nagy felindulással adta elő a dolgokat.
 Az történt, hogy a király nagykorusitása és Mária
megkoronáztatása ügyében késő őszre országgyülés volt hirdetve a
Rákosra. Csak novemberre volt kitüzve az országgyülés ideje, de
egyes vidékekbeli magyarok, különösen a Szapolyai-részekből, a
hosszu ut miatt hamarabb elindultak és Budán a Fehér Farkas-hoz
cimzett fogadóban szállottak meg. Hogy, hogy nem, egyszerre sugni-
bugni kezdtek a fogadóban valaki azt találta ki, hogy a király
nagykorusitása után felszabaditja a jobbágyságot, hogy igy tegyen
szert elég erőhatalomra a török ellen… A visegrádi vadászat hire
éppen kapóra jött a Fehér Farkasbeli uraknak, mert elhatározták,
hogy betörnek a palotába és ott mindent szétszórnak. Tervük tán
könnyen sikerülhetett is volna, ha ugyancsak ezen a napon véletlenül
a végekről meg nem érkezik Tomori uram a maga huszonöt
lovasával. Tomori már a budai palotában volt, amikor a kapu előtt
gyülekezni kezdtek a nemes urak és éktelen káromkodásba kezdtek.
Tomori azonban helyén volt bezáratta a palota kapuját, majd mikor a
nemes urak fokosaikkal döngetni kezdték a kaput: a végek kapitánya
megtöltetett egy nagy puskát és azzal a dühöngő nemes urak közé
lövetett.
– Tomori Budán! – kiáltott fel Lajos király és megsarkantyuzta
lovát, hogy gyorsabban érjen a palotájához.
A palota előtt Tomori végvári vitézei őrködtek… Üres volt térség
és utca, mindenki házakba bujt az elszánt vitézség elől.
– Tomori! – kiáltotta a király, amikor benyargalt palotájába és
lováról leugorva egy szőrcsuhás szerzetes nyakába vetette magát.
Mária ekkor látta először Tomorit…
 HARMADIK RÉSZ

A mohácsi pénz

I.

Mária üzletet köt

– Tomorinak pénz kell, mert a végeket nem lehet tartani, –

sugták-bugták a budai palotában, a király Fortunátus Imre után
küldött és bezárkózott vele legbelsőbb szobájába. Mária is
naphosszat tanácskozott azzal az innsbrucki kereskedővel, aki egy
estén megérkezett és kvártélyt a királyné házában, a Keresztelő
Szent János-utcában kapott. Habár szakállas ember volt az
innsbrucki: még se volt zsidó. Deresedő, hatalmas szál ember volt,
aki a két ujja között meghajlitani tudott egy magyar forintot, pedig
éppen elég rezet kevertek abba a puha ezüst mellé. Az innsbrucki
azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennel foglalkoznak,
ami némi jövedelmet hajt. Sajnos, az innsbruckinak nem volt akkora
szerencséje, mint elszántsága, mert mostanában is bukás miatt
kellett menekülnie a külső országokból. Wild Jánosnak hivták és
olyan köpenyeget viselt, mint a csillagjósok. A köpenyeg zsebéből
soha sem hiányzott az a kis, érzékeny, kétkaru mérleg, amellyel Wild
János mindent megmért, pénzt és embert egyformán. Egyébként
szükszavu ember volt, Márián kivül senkivel sem beszélt a budai
palotában.
 Mária egy szép őszi délután a palota kertjében sétálgatott, hátán
összefont karral és mélységesen elgondolkozva, mint ez az utóbbi
időben szokásává válott. Mátyás király olasz kertészei rendezték be
valaha ezt a kertet, de az őszi hervadás ellen ők sem tudták
megvédelmezni. Sárgult már minden, az őszi madarak mindenfelé
jelentették a bekövetkező évszakot.
A kerti bástyán, ahonnan a Dunára lehetett látni: Mária emberi
alakot vett észre, öregember merengett ott a bucsuzkodó
napsugárban, Logus Tamás volt, aki nagy könyveivel ide kivonult.
A jövendőbeli királyné nyájasan közeledett a humanistához:
– Miféle tudományok volnának azok, amelyek még ismeretlenek
volnának főtisztelendőséged előtt?
A humanista ama kor divatja szerint nyomban lovagi poziciót
öltött fel testtartásában, amint egy hölggyel beszédbe ereszkedett,
de Logus Tamás féltérdre is ereszkedett Mária előtt…
– Semmit sem tudunk, bármennyit tanulunk. Üres koponyával
megyünk a föld alá, még ha a világ valamennyi könyvét is végig
olvashatnánk. A tudósok csak kérkednek azzal, hogy bármit is
tudnak. Én bevallom, hogy olyan szegény vagyok tudományos
ismereteimben, mint egy koldus.
Mária igen jól ismerte Logus Tamás uram képmutató szavait,
azért nem is válaszolt a tudós szerénykedő szavaira, inkább a
könyveket vette szemügyre. Keleti irással irott könyvek voltak ezek.
Mária nem sokat tudott meg belőlük.
– Vajjon mi lehet ezekben a könyvekben? – kérdezte
szórakozottan.
Logus Tamás halkan, egyszerüen felelt:
– Ezekben a könyvekben a budai palota hirei és eseményei
vannak leirva, amint a velencei követ őnagysága azokat a
köztársaságnak megjelentgette.
 – Hm, – felelt Mária. – És hogyan kerültek ezek a könyvek a
főtisztelendőséged kezébe?
– Nekünk mindenütt vannak barátaink, vagy legalább is
humanistatestvéreink, akik gondoskodnak arról, hogy ne járjunk
sötétben. Velencében is van valaki, aki gondoskodik arról, hogy az éj
világos legyen.
– Aki ellopja a budai követ jelentéseit és azokat elküldi Budára, –
mond Mária. – Hát halljuk, hogy mit jelentett legutoljára a velencei
követ őnagysága Budáról a tanácsnak.
Logus Tamás a disznóbőrös könyvre helyezte a kezét és óvatosan
beszélt:
– Azt jelentette, hogy Magyarországon olyan elégedetlenség van,
hogy nem csodálkozna, ha azok a prédikátorok, akik mindenfelé
elmennek a Luther Márton tanaival: egyszerre megjelennének
Magyarországon is.
– Ugy tudom, hogy törvények vannak, amelyek szerint a
luteránusokat elégetik, – felelt bizonyos fitymálással Mária.
– Én nem tudom, hogy jólteszik-e, amikor a Luther hiveit
elégetik, – felelt Logus Tamás. – A máglya füstjét és tüzét szét
szokta fujni a szél.
– Hát még mit jelentett követ őnagysága? – kérdé Mária.
– Ez már valamivel érdekesebb… Azt jelenti, hogy a köztársaság
ügyeljen a Magyarországból jövő tallérokra, mert Budán
pénzhamisitás készül.
– Mindig gyülöltem Velencét! – kiáltott fel Mária. – Hűtelen,
csalfa, önző, – egy osztrigát sem ad csalárd gondolat nélkül. Ha
egyszer ajtót mutathatnék azoknak a velencei nobiliknek, akik
alattomos lépteikkel keresztül-kasul bejárták a budai palotát és
minden szekrénybe bekukucskálnak! Még szegény boldogult
anyósom szoktatta ide a velenceieket. Az ő egyszerü lelkivilágában
nagy tiszteletet táplált a velencei kereskedők iránt. Mit ir a
pénzhamisitásról a követ ur őnagysága?
Logus Tamás minden felindulás nélkül felelgetett, hiszen azért
volt humanista:
– A követ ur őnagysága azt irja, hogy a budai udvarnak igen jó
alkalma van most, miután a török veszedelem folyvást közeledik,
hogy kinyujtogassa kezét olyan kincsek után, amelyekhez egyébként
semmi köze nem volna. Követ ur nagysága világosan megjelöli a
budai templomok egyházi kincseit, amelyek szerinte veszedelemben
forognak. Tomorinak, a végek védelmére pénz kell és a király nem
fog tudni máshonnan pénzt elővenni, mint a templomokból.
Figyelmeztetni kell pápa Őszentségét, figyelmeztetni kell Burgio
nuncius uramat, fel kell lármázni az egész katolikus világot, hogy a
terv ne sikerülhessen.
– És ha valóban szükség volna a jó egyházi ezüstre, aranyra:
vajjon nem Velence volna az első, amely azt elfogadná? – kérdé
most fojtott hangon Mária.
– Erre nézve azt jegyzi meg, követ ur őnagysága, hogy nagyon
fél attól, hogy az uj pénzbe több rezet fognak keverni, mint a régibe,
mert azt nem a királyi pénzverdékben szándékoznak veretni, hanem
valamely pincében, ahová nem láthatnak be a szemek.
– Ó, a kutyák! – rebbent fel őszinte haraggal Mária.
A humanista összekulcsolta a kezét:
– Nem lehet haragudni, felség, az egész világon igy vagyunk a
pénzzel, mindenütt kevesebb értéküt akarnak adni. A hamispénz
körülutazza az egész világot, valahol aztán megragad, parasztnál
vagy katonánál, mert hiszen valakinek fizetni kell a hamispénzért!
– És a zsidók?
Logus Tamás hangtalanul nevetett:
 – A zsidókon nem lehet kifogni. Nem hagyják ők itt
Magyarországot akkor sem, akármilyen hamis pénzt veret a király.
Csak éppen a jópénzeiket helyezik mindjárt biztonságba. Amint a
követ ur őnagysága irja, máris, amikor még hire-hamva sincs az uj
pénznek: a kitünő Mátyás-aranyakat a zsidók már kocsiderékkal
küldik kifelé az országból. És néha éppen a legkatolikusabb
országban, felséged bátyjának országában, Spanyolországban
találják meg a legjobb rejtekhelyet aranyaik számára. A pénz elmegy,
a zsidók tovább is ittmaradnak.
– Inkább a zsidók mennének el, – sóhajtott fel Mária, aki már
akkor tisztában volt azzal, hogy jövendőbeli terveiben éppen a
zsidókkal lesz baja. Nem lehet ezek elől az emberek elől egy tallért
sem eldugni… Számontartanak minden forintot az országban.
Mesterem egyszer azt mondta, hogy legalább is annyi ideig élt a
getthókban, mint a kolostorokban, mert mindenféle fajta embert
meg kell ismerni. Mesterem ért a zsidók nyelvén. Mit mondjak nekik,
hogy segitségemre legyenek?
A humanista arcán fölényes mosoly jelent meg, – ismerte ő
Máriát gyermekkorától, tudta, hogy Miksa császár unokája a pénz
kedvéért ellenségeivel, a zsidókkal is megbékülne. De hát még
mindig nem tudta, hogy voltaképpen miben is töri a fejét Mária,
amikor a zsidókkal keres összeköttetést?
– Ismerek itt egy zsidó pénzváltót, akinek valaha apró
szivességeket tettem, amikor szerteszéjjel utazgattam a világba és
mindenféle leveleket kellett eljuttatni messzi országokba, – leveleket
kellett hozni, amelyeknek pontosan meg kellett érkeznie. A zsidók
mindent tudnak és mindenről értesitik egymást, nehogy valahol
bajbajussanak. Én szeretem ezt a furcsa népet, mert okos embernek
könnyü boldogulni velük. Mindig az ész szavára hallgatnak.
Mária a humanista vállára tette a kezét:
– Mesterem többet tud, mint amennyit nekem most elmondani
akar. Ne dicsérje előttem a zsidókat, mert eleget tanultam róluk az
innsbrucki kolostorban.
Logus Tamás alig észrevehetőleg elmosolyodott:
– Hát majd beszélni fogok azzal a bankárral… De hát nem is
tudom, hogy mit mondjak neki? Mit kiván a felség?
– Én akarok vele beszélni, még pedig titkon, este, amikor senki
sem láthat, bárhol, csak a palotában nem, mert itt kémekkel vagyok
körülvéve, amint az a velencei követ jelentéseiből látszik.
Hallgatóznak rám a falak és a függönyökön szemek vannak.
Mesterem, majd elkisér a zsidóhoz a palotából.
– Az ilyen zsidóhoz nehezebb bejutni esti időben, mint a budai
palotába, – felelt a humanista. – Nagy kapuk, lakatok, erős falak
védik azt a zsidót, akinek már van valamije. Gyanakvó, bizalmatlan
emberek, mert tudják, hogy csak a pénzükért beszélnek velük.
Felség, gondolja meg, hogy a jövendőbeli magyar királynéhoz még
se egészen méltó, hogy egy pénzváltó boltjába betegye a lábát.
– Mesterem arra tanitott, hogy mindenféle emberekkel meg kell
ismerkedni, – felelt Mária. – Estére elindulunk.
Mária alkonyattal megjelent azon a rejtek-lépcsőn, amelyet már
megérkezése első napján megmutatott neki Lajos király arra az
alkalomra, ha menekülni kellene a palotából, ami mindig
megtörténhetik az elégedetlenkedő magyar urak, vagy a még
türelmetlenebb parasztok miatt. Ez a lépcső a Lógod felé vivő utra
vezetett ki, észrevétlenül végződött egy erdőcskében… A sötétség
már beállott, amikor Mária az erdőcskéből kilépett bő, galléros
köpenyegben és lovagcsizmákban. Az uton ugyancsak köpenyegbe
burkolózva a humanista várakozott rá.
– Felség, még mindig meggondolhatja…
Mária legyintett:
– Nemcsak én rólam van szó, hanem a királyról is. Nem lehet
arra várni, hogy végképpen koldusok legyünk. Hogy hivják azt az
embert?
– Simonnak. Itt van a háza a vár alatt. Vár bennünket.
A földszintes, erős ház tölgyfakapuja felnyilott a kopogtatásra,
majd elvonszolták a támadásra készülő ebeket, egy hatvanév körüli
ember szövétnekkel közeledett az udvaron. Az őszi hold szivfájósan
bujdosott egy kémény mögött.
Az öregember felnyitott egy ajtót és olyan nagy terembe léptek
be, amilyent a kicsiny házról el sem lehetett volna gondolni. A
küszöb mellett egy életnagyságu Merkur-szobor állott. Vastag
abroszokkal leteritett asztalok mutatkoztak, mindegyiken
pénzesládák, valamint mérlegek. Az alacsony székecskéken most
senki sem üldögélt, de elképzelhető volt, hogy itt nappal komoly
hivatalnokok vannak, akik a pénzesládák felett üldögélnek.
Az öregember egy asztalnál mutatott helyet a banküzlettől
megilletődött Máriának és kisérőjének. Ő maga egy szomszédos
asztalhoz telepedett, amely a legnagyobb volt az asztalok között. A
falakon képek és szobrok, – különös jólét, amilyen a pénzzel szokott
járni, ha az valahová beteszi a lábát.
– Tudom, hogy ki van a házamban, – mondta most mély, kongó
hangon a házigazda, mintha a pincéből huzta volna elő a hangját,
amely tán ugyancsak valamely pénzesládába volt csukva eddig. – Itt
vagyok, hogy mindent elvégezhessek, amelyre nézve józansággal és
becsületességgel vállalkozhatom.
Mária még soha sem látott ilyen embert.
Kaftánja volt, amelynek prémjébe elkeveredett dereshaja és
fehér szakálla. Vastagember volt, – valószinüleg ülőmóddal járó
foglalkozása miatt. A keze nyugodtan, remegés nélkül feküdt egy
mahagóni ládácskán. A szeme, mint valami bálványé: mit sem
fejezett ki: közöny, vagy tán unalom volt ebben a tekintetben,
mintha régen eltompult volna a világ látványosságaitól. Lassan
forditotta szemét Mária felé, minden kiváncsiság nélkül, mintha már
látta volna valahol. Általában nem csodálkozott a látogatáson. A
pénz mindenhez hozzá van szokva.
Mária e bálvány láttára összeszedte magát és halkan beszélni
kezdett, mintha csak a figyelmesen hallgató Logus Tamáshoz intézné
szavait.
– Nekem bizonyos hitelre van szükségem a budai kereskedőknél.
Négyezer forintért kell selyem-, arany- és ezüstszövet, posztó.
Négyezer forintért kell vászon, gyolcs és flandriai tapéta. Négyezer
forintért brabanti csipke, génuai bibor és más olyan dolog, amire az
asszonyoknak van szükségük. Nem ismerek az itteni kereskedők
közül senkit, azért jöttem ide.
– A kereskedők minden bizonnyal el fogják vinni a megrendelt
árukat a palotába, – felelt a bálvány – miután azon megfelelő
hasznuk leend. Én csak azt akarom tudni, hogyan és mikor lesz a
fizetség?
– Erről majd későbben, – felelt Mária, aki pillanatonként
biztosabb lett a dolgában. – Elcserélem vöröskői váramat a
Brandenburgi őrgróf Medved várával, de a cseréhez szükséges 30
ezer rajnai forint, csakhogy én ezt a pénzt mind Mátyás-aranyban
akarom.
A bálvány felelt:
– Ennyi Mátyás-aranyat nem adhat ki a kezéből egyszerre senki.
Azt ugy kell megcsinálni, hogy a pénzt különböző pénzekben fizetjük
ki. Igen jópénz a morva schock és igen jópénz a rajnai forint, de
magyar forintot is el kell fogadni.
– Éppen ezt akarom elkerülni, – szólt rögtön Mária – mert
magyar forinttal én akarom fizetni a tartozásomat.
A bálvány indulat nélkül felelt:
– Ez nagyon megneheziti a kölcsönt, mert a mostani öt magyar
forintért csak egy Mátyás-aranyat adunk, de a külföldi kereskedők
már csak 32 forintért adnak tiz Mátyás-korabelit. 150 uj magyar
forintért pedig egy régi forintot számolnak mindenütt a világon, ahol
pénzváltással foglalkoznak.
– Hiszen éppen én is pénzváltással akarok foglalkozni, – rebbent
fel Mária.
– Ezt mindjárt gondoltam, – mondá a bálvány. – A terv nem
rossz, csak aligha sikerülhet a budai kereskedők miatt, akik
foglalkozásuknál fogva leginkább jutnak abba a helyzetbe, hogy a
pénzváltáson mutatkozó hasznot megszerezzék maguknak.
Fuggerékkal nehéz felvenni a versenyt.
– Vajjon miért? – kérdezte Mária.
– Azért, – mondá a bálvány – mert Fuggerék diktálják a
különböző pénzek árfolyamait egész Európában. Ha Fugger öt
magyar forintért csak egy Mátyás-aranyat ád, mi sem adhatunk
többet.
– És ha én többet adnék?
– Ehhez az üzlethez sehol sem adnának pénzt a mostani
világban, – felelt a bálvány a legnagyobb egykedvüséggel. – Ámde
beszéljünk most a fedezetről, amelyet bankházam kap, ha
mindezeket a kölcsönöket és jótállásokat biztositanák?
Mária nyilván előre jól meggondolta, hogy mit fog mondani a
pénzkölcsönzőnek, ha majd arra kerül a sor. Most már levette szemét
Logus Tamásról és a bankár homokszinü arcába nézett, mintha
tekintetének rábeszélőképességét is elővenné a maga igaza mellett:
– Először is már készül a törvény, amely szerint a király iránt
mindenki tisztelettel legyen.
A bankár bólintott:
– Ezt lehet törvénybeiktatni, de amig Burgos András, a császári
követ, Salamanca, Ferdinánd főherceg bizalmasa és Zsigmond király
követe állandóan azt jelentgetik uraiknak, hogy a király pazarlása az
eszelősséggel határos, mindent, amije van elajándékoz,
adományleveleket állit ki fünek-fának nagy összegekre és várakra,
addig hiába minden törvény.
Mária erre a válaszra is készen volt:
– Ugyancsak törvény készül arról, hogy a királyi felség, avagy a
kincstárnok ur részéről a királyi jövedelmekről bárkinek kiadott
kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek semmi erejők ne legyen:
hanem az összes királyi jövedelmeket azonnal és tényleg, csupán a
királyi kincstárnok kezébe szolgáltassák.
A bálvány bólintott:
– Ez a törvény mindenesetre jobb lesz ama régebbi törvénynél,
amelyet bácsi törvénynek mondanak, amely azt mondja, hogy mivel
annak a tenger sok adósságnak a kifizetésére és megtéritésére,
amelyekkel, tudjuk, hogy a királyi felség tartozik, és őfelsége
jövedelmeinek és javainak felszabaditására, valamint a végvárak
jókarban való hozatalára, maguk a királyi jövedelmek még
rendbehozataluk után sem látszanak elégségesnek: azért
kimondatik, hogy az összes prépostok, főesperesek, lelkészek
jövedelmeik tizedrészével legyenek megróva. De vajjon egyetlen egy
is befizette valaha ezt a tizedrészt?
Mária kezdte észrevenni, hogy méltó ellenfélre talált, holott az
utóbbi időben nem tett egyebet, mint Balbi Jeromos prépost ur utján
a királyra vonatkozó magyar törvényeket magyaráztatta magának.
– Lehetséges, hogy a törvényeiket ezideig azért hozták a
magyarok, hogy legyen mit meg nem tartani. De engem ennek az
esztendőnek karácsony havában Veszprémben megkoronáznak. Ettől
az időtől fogva reméljük, hogy nagyobb tiszteletük lesz a
törvényeknek.
A bálvány most tette az első emberi mozdulatot, kitárta üres két
kezét.
 – A törvények megtartása még nem elég fedezet az én
bankházam részére, mert lehetséges, hogy holnapután éppen a
zsidók ellen hoznak valami törvényt.
Mária most politikát változtatott, elhatározta, hogy őszintén
beszél a bankárral.
– Nekem 40 ezer arany évi jövedelmem van a nászajándékom
után, de be kell vallani, hogy ezek a jövedelmek nagyon rendetlenül
és fogyatékosan folynak be. Van a nászajándékomban olyan birtok
is, amely már Mátyás király idejében zálogban volt, nem beszélve,
azokról, amelyekre apósom, Ulászló szedett fel kölcsönt. De a
bányavárosok pontosan fizetik a 25 ezer magyar forintot, amely
rajnaiban 31 ezer és 250 forintot teszen ki. Ezt a jövedelmemet
hajlandó vagyok felajánlani biztositék gyanánt.
Simon, a bankár erre nem szólott semmit, irószerszámot vett elő
egy fiókból és nagy gondossággal irni kezdett. Mária az örök
kölcsönkérők aggodalmaskodásával figyelte a bankár irását. Logus
Tamás a szemével biztatólag integetett a királynénak.
Végre a bankár elkészült irásával és Mária elébe nyujtotta azt.
Latinul volt az adósságlevél megfogalmazva, de Mária igen jól tudott
latinul, nem volt szüksége Logus Tamásra a szöveg megértéséhez.
Mária kezébevette az irószerszámot:
– És mikor kapom meg a pénzt?
A bálvány a legnagyobb egykedvüséggel felelte:
– Akár mindjárt, ha van valaki kéznél, aki harmincegy ezer rajnai
forintot elvigyen.
Logus Tamás, az öreg humanista megszólalt:
– Nohát annyi erőnk még van, hogy ilyen potom pénzt elvigyünk.
Mialatt Mária aláirta és lepecsételte az adóslevelet, a bankár
felnyitott egy vasládát, amely szinültig volt rajnai tallérokkal. A
tündérmesékben látni ennyi pénzt egy halomba… Elővett egy olyan
kanalat, amilyennel a kőmivesek a meszet hányják a házépitésnél és
suly szerint megmérvén a tallérokat, két egyenlő zsákba öntötte. A
tallérok kongtak, zörögtek, pengtek, mintha bucsuzkodnának a
bankártól. Logus Tamás az egyik zsákot kapta a köpenyege alá,
Mária a másik zsákot. A bankár megint elzavarta a kutyákat és nagy
zörrenéssel kinyitotta az utcára nyiló tölgyfakaput.
– Az éjszakák már hüvösek, – mondá mély, kisértet-hangján,
látogatói után és bezárta mögöttük a kaput.
Logus Tamás Máriával szótlanul sietett a budai palota felé, csak
akkor állottak meg néha-néha, amikor a sötétségben előttük vagy
mögöttük lépéseket hallottak, – mintha lopott holmit vittek volna.
*
A király ezalatt tróntermében ült és fáradozva a napi
kihallgatásoktól, szórakozottan figyelte tanácsosait, akik reggel óta
szakadatlanul körülvették, mert Tomori kijelentette, hogy addig nem
hágy nyugovást senkinek a palotában, amig neki pénzt nem adnak a
végvárak részére.
A király egész nap nem ivott, nem evett. Mély karikák voltak a
szeme alatt. Legjobban szeretett volna elvonulni palotája valamely
legbelsőbb szobájába és ott jól kisirni magát… Ó, hogy irigyelte
magában a Brandenburgit, aki a mai nap folyamán apróvadra indult
el vadászni, hogy a királyi palota vendégeit legyen mivel
megtraktálni másnapon. Az apróvad, a fürj, a fogoly, sőt a fajd is
hamarább kerül használhatóbb állapotba, mint a nagyvad, amelynek
sokáig kell pácban állania. Milyen szivesen ment volna solymászni a
király a Brandenburgi helyett! Azonban itt kellett maradni a
trónusban, egész napon át, bár a szeme majd leragadt az
álmosságtól. Tomori azonban nem hagyta…
– Már kölcsönkértem mindenkitől, akitől ebben az országban akár
három forintot lehet szerezni. Lekötöttem, felséged, utólagos
beleegyezésével a tolnai félforintnyi adókat a pannonhalmi főapát
urnak, akinek kikölcsönözni való pénze van. Megterheltem a kalocsai
érsekséget mindenféle adósságokkal. Sőt még Zápolyához is
üzentem kölcsönért, pedig erről a gyanus urról az elfogott levelekből
jól tudjuk odalent a végváraknál, hogy áruláson töri a fejét, titkon
uszitja a pogányt az ország megtámadására. Igaz, hogy Zápolya azt
felelte, hogy neki volna szüksége kölcsönre a zsoldok kifizetésére…
Most már nincs más mód, mint a királynak kell adni a katonák
zsoldjára, mert a legények előbb-utóbb kóbor farkasokká válnak,
akiket többé soha sem lehet összegyüjteni se Nándorba, se Jajcába.
Tomori szokásszerint a trónus előtt járkálva adta elő
mondanivalóját és a nyomaték kedvéért olykor dobbantott
sarkantyus-saruival, amelyek mezitelen lábára voltak vonva. Hát
bizony ez a vadember sehogy sem illett be ide Mátyás tróntermébe,
amelyben az aranyozott hollók beszéltek a nem régen letünt
uraságról. A kalocsai érseknek és a végvárak főkapitányának olyan
durva szőrcsuhája volt, amilyenbe a kolduló barátok járnak, akik a
szegénységükkel akarnak részvétet kelteni maguk iránt. Nem, ez a
hatalmas pap nem sokat költött a külső ruházkodására, – olyan
rongyos volt, mint bármelyik közkatonája. Igaz, hogy a pogány dijat
tüzött ki a fejére, nem volt neki tanácsos feltünő ruházatban
mutatkozni. Csak a nagy seprő szakálláról ismerték fel, néha a saját
katonái is.
– Hát lesz-e pénz, vagy nem lesz pénz, – mert én nem mehetek
vissza üres tarisznyával a hadak közé, – ismételgette Tomori és most
már a kardja tokjával is verdeste a padlót.
A király nem mert válaszolni a felindult főkapitánynak. Burgio
báró, a pápai nuncius felé nézegetett, aki a trónustól jobbra egy
biboros karosszékben ült és látható szomorusággal figyelte a
jelenetet. Reggel óta tartott ez már, Tomori csapkodása és a király
szótalansága… A nuncius selyemruhás, pápai udvarbeli, finom pap
volt, ugyancsak fáradtan ült a helyén, hiszen a felindult végvári
kapitány keresztülment az ő lelkén is. De a Péter-fillérek nagyon
gyéren gyülekeztek Magyarországon, a nunciusnak sem volt mindig
elegendő készpénze a budai és az esztergomi templomok
perselyeiből.
Tomori észrevevén a király pillantását, most a nuncius ellen
forditotta a szót:
– Azt megértem, hogy külföldi országok királyai nem adnak
nekünk egy dénárt sem, mert még sohasem fizettünk vissza
egyetlen polturát sem. Da a pápa Őszentsége mégis csak a világ ura
és neki tudnia kell, hogy a magyar végvárak jelentik a
kereszténységet. Török lesz itt mindenki, amint a végvárak elesnek,
amint hogy Zápolyáról már titkon rebesgetik, hogy áttért a
mohamedán vallásra. Ismerni kell a magyarokat, IV. Béla királyunk
alatt sokan lettek közülök tatárok és ha most Szolimán beteszi
egyszer ide a lábát, amit nem akarok élve megérni, a félország
törökké lesz.
De a nuncius még mindig hallgatott, – nem akart
szószátyárságba esni, mint azok a magyar urak, akik a király
hivására itt napközben megfordultak, alaposan hajbakaptak
egymással, aztán haragtól párologva elrohantak, nélkül, hogy
valamit végeztek volna.
Bornemissza uram, a palota kincstárosa, nagy fehér szakállával a
trónus baloldalán ült és olyan szomoruan nézegette térdkalácsát,
mintha előre is jelezni akarná, hogy ő hozzá ugyan felesleges még
szólni is, mert amugy sincs egyetlen krajcárja sem. De nem igy a
fékezhetetlen Tomori, aki most a többi magyar urak elpárolgása után
az öreg kincstárosnak ment neki olyan erővel, mintha feltett
szándéka volna, hogy a kősziklából is forrást fakaszt.
– Bornemissza uramnak is mindig csak olyankor halljuk a
hangját, amikor azt kell mondani, hogy: nem adok, hogy: nincs,
hogy: üres a pénzesláda. Akkor aztán halljuk panaszkodni
Bornemissza uramat, mint a tálogos tehenet. De hol van őkelme
olyankor, amikor adni kellene? Mikor jött elő Bornemissza uram a
maga nagy szakállával, hogy azt mondja: nesztek, itt van, ennyit
takaritottam meg… Pedig a pozsonyi várba befalazva tartja az
ezüstöt.
– Attól orrod foghagymás, érsek, – kiáltott fel Bornemissza uram.
– Kell az a pénz arra az időre, amikor a nyugat felől majd a német is
kedvet kap hazánkba belopakodni a török után…
– Hát a pozsonyi harmincad? Hol van az a pénz? Ki számol el
arról? – orditott Tomori, akit mélyen sértett az, hogy a békességes
állásu pozsonyi várnagy, Bornemissza uram, magát egyenrangu
végvári kapitánynak véli vele, a szorongatottal.
Bornemissza uram azonban nem hagyta magát, kétfelé sodorta a
szakállát és kemény szóval válaszolt Tomorinak:
– A pozsonyi dézsmát ne keressük, mert annak keresgélése
ebben a palotában felségsértésnek számítana.
Tomori villámló szemmel felelt:
– Tudom, Szerencsés Imre, a zsidó zsebében van. De lesz még
országgyülés Rákoson, amikor erről beszélünk.
A király trónusáról nagy szorongattatással nézett körül, miután
éppen ő volt az, aki ama bizonyos Fortunátus Salamonnál
zálogbatette a pozsonyi harmincadot. A pápai nuncius, aki
hivatalánál fogva a magyar király mindenkori védelmezője volt, most
is a király segitségére volt:
– Érsek ur, haragjában mindenkihez igazságtalan…
– Még megérem, hogy ama Salamont veszi védelmébe a báró ur,
– pattogott Tomori.
A nuncius ellenben tovább folytatta a megkezdett mondatot:
– Az érsek ur igazságtalan pápa Őszentségéhez, de hozzám is,
még ha eltekintünk attól, hogy Bakócz bibornok halála után ő, a
kalocsai érsek van kiszemelve magyar bibornoknak. Érsek urnak
tudni kell, hogy a pápák mindig érezték, hogy Magyarország van
kitéve leginkább a pogány veszedelemnek, ugyanezért már VI.
Sándor, II. Gyula Őszentségeik teljes bucsut hirdettek azoknak, akik
a pogány ellen való hadjáratra pénzt, vagy bármi segélyt nyujtanak.
X. Leó pápa Őszentsége pénzt, eleséget, lőszert és egyéb
szükségeseket küldött a pogány ellen való küzdelemre. A veszprémi
püspök, Beriszló Péter levele se maradt meghallgatás nélkül
Rómában.
Tomori a pápai nuncius szavai alatt csak a kardtokjával verte a
pádimentumot:
– Ez mind jeles és igaz dolog, – kiáltott magából kikelve – de hol
van az az ötven forint, amelyen ágyukat szállithatunk a Szávához?
– Itt van a pénz! – mondá most egy hang, amelyet a
tanácskozásokban eddig nem hallottak, és Mária előlépett a trónus
aranybrokát függönyei mögül.
A tanácskozó urak elképedve néztek a váratlanul megjelenő
Máriára, csak Lajos király hajolt előre, örvendezve trónusán, érezte,
hogy Mária megjelenésével meg van mentve szorongatott
helyzetében.
És mielőtt a tanácskozó urak magukhoz térhettek volna
meglepetésükből: Mária a trónus háta mögül két zsák pénzt cipelt
elő, amelyet a király lábainál helyezett el. Azután egy szót sem
szólva, ugyanazon az uton, amelyen jött: eltünt. Jobban ismerte ő a
budai palota rejtekutjait, mint az, aki évekig élt a palotában.
A megrőkönyödött urak közül először Bornemissza uram tért
magához, – mert mégis csak őt nevezték vala a háta mögött
„zsidónak“, a pénzzel való foglalkozása miatt.
– Hadd lássuk, nem-e tréfált meg bennünket vadgesztenyével a
királyné? – mondta a kincstartó és izgatottan előkereste vadásztőrét,
amellyel lemetszette a zsákok száját záró kötelékeket.
Szikrázott az öregember szeme, amikor a zsákokban a valódi
rajnai tallérokat szemügyre vette. Ennyi pénz már rég volt együtt a
palotában. A kincstárnok egyik-másik tallért megharapta. Jó ezüstből
volt az.
– Lefoglalom a végvári katonák zsoldja javára, – kiáltotta most
Tomori uram, amint elképedéséből magához tért.
– Hohó, – védekezett Bornemissza. – Hát a palota adósságait tán
a kutyák fogják megfizetni? A budai zsidókat, akik azóta megint
adnak némi hitelt, mióta azt hiszik, hogy elkerülhető a háboru, –
mióta Bélay Barnabás utján ideiglenes békét kötöttünk a szultánnal?
A mészárosokat és a molnárokat? A cselédeket, akik elmaradt
bérükért duzzogva verdesik ránk a palota ajtajait? Há? Itt maradjunk
koldusan, mig Tomori uram az ágyutöltelék sehonnaiaknak elviszi a
váratlan kincset?
Igy beszélt Bornemissza uram és az öreg karjaival magához
szoritotta az egyik pénzes-zsákot.
Tomori a felindulástól egy darabig szólani sem tudott; a száraz,
csontos, erős embert csaknem meglegyintette a szél… Aztán
oroszlánként orditott:
– Hé, kutyák! Tudjátok, hogy a végvárakban a katonák dohos
lisztből való kenyeret esznek? Hogyan merészeltek ti itthon kalácsot
enni? Hé, emberek, magyarok, nemesek és parasztok: tudjátok,
hogy annyi zsoldot nem kapnak a végvári vitézek, hogy a szakállukat
levágatnák, amivel a pogánytól megkülönböztetnék magukat?
Tudjátok, hogy még fedele sincs a végvári várnak, itt pedig az
istállók bronz-lófejekkel és aranyozott ökörfejekkel vannak diszitve,
még a kutyák ólján is réz kutyafej van?
Tomori elfulladt, holott a végvári csatákban megszokhatta a
folytonos kiáltozást, mert a csatákat akkor ugy vivták. Állt felemelt
karokkal, holtsápadttá válván, mintha Kapisztrán János tért volna
vissza a históriából.
A király tanácstalanul nézett körül… Hol van Mária, aki
megmondaná, hogy kinek hozta az ismeretlen eredetü pénzt: a
végvári katonáknak, vagy a budai palotának? A rajnai flóresek
alattomosan csillogtak a nyitott zsákokban. A teremben égő
szövétnekek körül denevérek cikáztak, mint a mindenütt jelenlévő
ördögök. Az öreg Bornemissza pedig csak ölelte a pénzes-zsákot és
rövid, asztmatikus szavakban beszélt:
– Te, barát, én tettelek azzá, ami vagy, mert mehettél volna
nyavalyás szerelmeddel haszontalan lantverőnek, ha én meg nem
mutatom neked az utat a kolostor felé. Ugy-e, azóta nem fáj
semmid, mióta rádadattam a csuhát… Ugy-e, azóta más ize van a
levegőnek, a viznek, a kenyérnek, mióta letétettem veled a
szerzetesi fogadalmat? Az ördögök nem huzogatnak minden éjszaka
a hajadnál fogva a pokolba, a boszorkányok nem nyargalásznak a
hátadon, nem öldököl többé a szerelem, mióta ez a csuha
védelmez… Nagyobb tisztelettel beszélj tehát velem, aki öregapád
lehetnék!
– Bornemissza apám, – harsant most fel Tomori hangja, –
Krisztus öt sebére mondom, hogy nincs pénz a végvárakban, –
kiürült minden zsák, amelyben valaha egy garas volt – rablásra adják
fejüket a legényeim, ha a török idejében nem gondoskodik arról,
hogy vitézi tisztességben mehessenek el a másvilágra! Ne vegye el a
vitézeim zsoldját, mert a barátcsuhámra mondom, hogy elfelejtem
nagy ősz fejét, elfelejtem azt, hogy valaha együtt szolgáltuk Mátyás
királyt! – Igy Tomori és a rezeskardjával olyant sujtott a
pádimentumra, hogy beillett volna ágyulövésnek is.
Bornemissza János azonban makacs volt, mint minden
öregember, nem tágitott attól, amit egyszer feltett magában.
Szemrebbenés nélkül, kőkemény arccal hallgatta végig Tomori
szavait és fölényesen legyintett:
– Kölyökbeszéd, amit folytatsz, érsek. Engem nem lehet neked
megsérteni, mert én több vagyok neked, mint az apád. Te
vigyázhatod a végvárakat, mert azért lettél Kalocsa érseke, de én
nem hagyom koldusságba esni a budai palota népeit a te sehonnai
bitangjaid miatt. Szerezz nekik zsoldot ott, ahol tudsz, a te dolgod, a
te gondod… Annyi rongyos emberbe nem kell vékaszámra az arany,
meg az ezüst.
– Bátyám, – üvöltött Tomori – tizenhét hónapja egy dénárt nem
adtatok a végváraknak. Miből éljünk? Rosszutra térjünk?
Bornemissza azonban kegyetlen keménynek mutatta magát,
amikor a rajnai forintokat elvenni akarták tőle:
– Mondok én neked valamit te, barát, hogy végét szakitsuk ennek
a disztelen vitatkozásnak, itt a király Őfelsége, valamint a nuncius ur
őnagysága jelenlétében. Ha megtéped a szakállad, ha földhöz vágod
a kardodat, ha tüzet okádsz rám, mint a medve: akkor is kimondom,
hogy régen elmult az az idő, amikor reátok, végvári rongyosokra,
még szüksége volt a magyar hazának. Elmehetnétek a fenébe,
ahonnan jöttetek. Olyan idők következnek, amikor a pogánnyal
éppen ugy le kell számolni Magyarországnak, mint Hunyadi János
idejében. Ebben a nagy leszámolásban nem sokat jelent, hogy ti a
világon vagytok, vagy nem vagytok. A ti apró csatácskáitok,
kirohanásaitok, jelentéktelen csetepatéitok a pogánnyal, –
amelyekről kapitányaitok olyan bőséges, hősies jelentéseket szoktak
küldeni – nem sokat jelent abban a nagy háboruban, amely most
van készülőben… Itt az egész magyar glóbusznak, a
nemzetfenntartó magyar nemességnek kell megvivni a harcát a
pogánnyal. Bizonyos, hogy az lesz megint a pogány sorsa, ami
Hunyadi János óta mindig. A magyar nemességet nem lehet
legyőzni. Bevert fejjel megy vissza a pogány a Száván. Azért, mert ti
egy-két kóborló törököt levágtok ott Nándornál, különösebben egy
ezüst tallért sem érdemeltek meg. Majd jön a nagy csata…
Bornemissza uram szavai ugy kopogtak, mint a kődobás,
meglátszott beszédén, hogy azt csiszolni már akkor tanulta meg,
amikor még a Hunyadiak korában divatban voltak a szép hosszu
orációk. Mig ebben a korban a rövid indulat-szavak jellemzik vala az
emberi beszélgetéseket.
 Tomori tulvilági látományként, megmerevedve állott a trónterem
közepén. Arcán az indulatok kigyói tekergőztek és fájdalma, keserve
némaságba fulladt.
Ezt a szünetet használta fel Burgio ur, a pápai követ, hogy
Tomorihoz a következő szavakat intézze:
– Nem kell kétségbeesni, érsek, majd én is segitek valamit a
dolgok kiegyenlitésében. Egyelőre ezer vitéznek a zsoldját és
felszerelését vállalom, amely vitézeket toborozd össze költségemre,
váraid védelmére. Mielőtt a pápa Őszentsége beleegyezése
megérkezik, én magamtól merem előlegezni neked ezt a költséget…
De Tomori indulatát nem csillapitották a nuncius szavai. Hirtelen
felemelte sarkantyus saruját és Bornemissza uram által őrzött
pénzes-zsák felé rugott, hogy a rajnai tallérok szerteszéjjel gurultak
a trónteremben:
– Hát maradjon itt nektek az egész pénz husvágóra, posztósra,
zsidók fizetésére. Nem kell egy polturátok sem. De akadjon meg
torkotokon a falat, amikor kilós ürüdarabokat lenyelnétek, jöjjön
vissza a torkotokon a bor, mielőtt az még elérte volna gyomrotokat.
Ezt kivánja nektek Tomori, a rongyosok, a sehonnaiak, a bitangok
végvári kapitánya.
Tomori ezután minden további szó nélkül kirohant a
trónteremből, a következő percben már az udvaron hallatszott
harsány hangja, amint nyergelést parancsolt a vitézeinek. A
palotaudvar kövezetén nyugtalanul dobogtak a lovak patkói, a
vitézek dörmögő káromkodások kiséretében szerszámoztak. Az
égboltozaton békességesen ragyogtak a nyárvégi csillagok. Tomori
még abban a fertályórában elindult vitézeivel a budai palotából.
Vajjon, mikor érkezik hir felőle?
 II.

A rákok

Tavasz vége volt Budán, hosszutollu darukat hoztak ajándékba a

királyné részére a solymászok, mert más madarakat még nem volt
érdemes leüttetni a sólymokkal. Mária szeretett darutollakat viselni a
barettja mellett.
Sok minden történt azóta, mióta Máriát utoljára láttuk.
Megasszonyosodott, kifejlődött, megnövekedett, megkomolyodott
azon idő óta, mióta Erdődy Simon, a zágrábi püspök Veszprémben
megkoronázta, – még többet használt egészségének az az esztendő,
amelyet szeretett férjével Prágában töltött, amikor is cseh
királynénak az olmützi érsek koronázta.
Most éppen levélirással foglalkozott, – a bátyjának, Ferdinánd
főhercegnek irt: „Én vagyok a legboldogabb asszony a világon, mert
még ugy nem szerettek asszonyt, amint Lajosom engem szeret…“
Halk, ruganyos lépések hallatszanak Mária háta mögött és valaki
csókot lehelt tömött szőke hajára. A király volt, göndör puha
szakállával, őszülő, hosszu fürtjeivel. Mintha láthatatlanul is mindig
Szent István ezüstös fényü, ó-arany koronáját viselné fején.
– Ó, Lajos, éppen reád gondoltam! – rebbent fel Mária.
– Én mindig reád gondolok, Mária, – felelt a király. – Megszöktem
egy kicsit az uraink közül, mert megint rájukjött a tanácskozási
szenvedély. Megint estélig akarnak gyötörni a beszédeikkel. Mennyi
kiváló szónok van ebben az országban! De a legszebb szónoklatnál is
jobban szeretem a te hangodat, Mária, hallani! Beszélj nekem
valamit, hisz már reggel óta nem találkoztunk. Mi történt a
palotában, mióta az urak trónusomra beszoritva tartanak?
 – Apró-cseprő házidolgok, amelyek nem érdekelhetnek egy
királyt, – felelt megadó mosollyal Mária.
– Ó, Mária, engem még az aranyfácánjaidnak a tojásai is
érdekelnek…
Mária mosolygott és anyáskodva megsimogatta a király arcát.
Lajos, bár elég fejlett fiatalember volt: gyermeknek látszott a
megasszonyosodott Mária mellett.
– Engem pedig csak a te dolgaid érdekelnek, Lajos. Szeretném
tudni mindig, hogy kivel és miről tanácskozol… Szeretnék melletted
állni, amikor az uriravaszság vermet akar ásni lábaid előtt…
Szeretném, ha egyetlen szavadat se mondanád ki mielőtt velem nem
tanácskoztál. Vigyáznunk kell egymásra, Lajos, mert nincsen
senkink. Olyanok vagyunk, mint az erdőben eltévedt két
árvagyermek: ha elbocsátjuk egymás kezét, eltévedünk a sötétben
és felfalnak a vadállatok.
Lajos király, mint aféle érzelmes lélek, szerette a szép szavakat, –
elég gorombaságot kellett hallgatnia a tanácsosaitól.
– És, ugy-e, mi sohasem hagyjuk el egymást? Nem tévedünk el a
sötétben?
Mária a zsámolyon előtte térdelő király hajzatát simogatta és
megcsókolgatta az ezüstös fürtöket.
– Amig reám hallgatsz, Lajos, addig nem történhetik velünk
semmi baj, mert én mindent nagyon meggondolok és szeretem tudni
másoknak a gondolatait is.
– Valóban értenél a gondolatolvasáshoz, mint a palotában
mondogatják? Mondd meg tehát, hogy mit gondolok én most
magamban?
Mária a király szemébe nézett, mintha ott valamit keresne, – az
ujja hegyeivel pedig kitapogatta a király homlokát, mintha ott
keresné a gondolat mogyoróját. Aztán halk, varázsló hangon, mintha
valami nagy titkot mondana, igy szólt:
– Mióta a szobámba léptél: egyetlen dolog felett gondolkozol…
Hogyan mondhassad el nekem, hogy a Brandenburgi őrgróf és
Szalkay esztergomi primás ugy összevesztek, hogy csaknem karddal
mentek egymásnak…
– Szent igaz, – kiáltott fel Lajos király. – Otthagytam őket a
trónteremben. Báthory nádorispán uramra bizván a dolgot, hogy
őket egymással kibékitse.
Mária szórakozottan nézett maga elé:
– Nehezen fog menni a béke, mert asszony van a dologban. Az a
bizonyos megtermett, vöröses, derék asszonyság, a csehországi
Heléne, aki hol a Brandenburgit, hol az esztergomi papot vezeti
orránál fogva. Az ilyen Heléne féle nőknél sohasem lehet tudni, hogy
kit is szeretnek valójában… A Brandenburgi, bár elmult
ötvenesztendős, még mindig férfi a gáton, akit mindenkinek észre
kell venni. De az esztergomi primás viszont nagyon gazdag, aki
elevenen nyuzza meg a zsidókat, hogy pénzüket kicsiholja belőlük.
Vajjon, mit szeret inkább Heléne, – a vitézséget vagy a pénzt?
A király nem mutatta, hogy valami tulságosan érdeklődne Heléne
testi és lelki bájai iránt, inkább bosszuság látszott az arcán.
– Az ördög hozta ide ezt a boszorkányt Csehországból. Annyi
most már bizonyos, hogy egyik jóhivünket miatta elveszitjük, – nem
maradhatnak egymás mellett a megvadult urak. A Brandenburgi már
széltében hirdeti, hogy a magyar urakat a legközelebbi
országgyülésen felpiszkálja, hogy nézzenek utána az érsek
számadásainak, – mig Szalkay uram fogadkozik, hogy mindaddig,
amig a Brandenburgi a budai palotában van: egyetlen dénárt sem
kölcsönöz nekünk. Most mondd meg, Mária, hogy mit tegyünk?
Mária sürgősen felelt:
 – Te ne avatkozz a dologba. Rá kell bizni Helénéra, hogy intézze
el a dolgot a lovagjaival. Amelyiket a kettő közül Heléna választja:
amugy is az lesz a győztes a szarvasbikák tülekedésében.
Lajos király a homlokára szoritotta a két tenyerét és panaszosan
felkiáltott:
– Mindig csak pénz, az az átkozott, nyomorult pénz, amely miatt
nem tarthatok olyan rendet a budai palotámban, amilyent szeretnék.
El kell türnöm, hogy a jelenlétemben káromolják egymást az urak,
mert nem tudom, hogy mely órában lesz szükségem egyikre-
másikra. El kell nyelnem, hogy tiszteletlen viselkedésük nem tetszik
és inkább ülök egy rozoga vadászkunyhóban a budai hegyek között,
mint Mátyás trónusában. Hallgatnom kell, amikor urak, papok és
zsidók hangos lármával követelik azon pénzösszegeiket, amelyeket a
királynak kölcsön adtak. És nem szólhatok akkor sem, amikor azzal
fenyegetnek, hogy majd elküldenek az országból… Valamit tenni kell,
Mária, mert agyam megpattan a két korona sulya alatt, amelynek
kellő viseléséhez többé nem kell korunkban más, mint teli pénzes-
szekrény.
Mária ismét kezébevette Lajos király fejét és anyáskodva,
vigasztalva simogatta:
– Lásd, Lajos, én sohase mondtam neked, hogy milyen gazdag
voltam lánykoromban, én azt a szót, hogy pénz, csak attól a naptól
kezdve hallottam, mióta magyar királyné lettem. A mi országainkban
a férfiak maguk végzik el azokat a dolgokat, amelyek a pénz
megszerzéséhez szükségesek. De én ezért nem teszek
szemrehányást neked, mert fiatalabb vagy nálam egy esztendővel.
Ifju mellett öregasszony lettem…
Lajos király máskor tán felnevetett volna a királyné szentimentális
szavain, de ma sokkal borusabbak voltak a gondolatai, mint sem
kedve lett volna a nevetéshez… Akár Brandenburgi megy el a
palotából elégedetlenül, akár Szalkay érsek uram: mindenképpen
megvan a baj… Az előbbi fizette a budai palota lovastestőreit a maga
zsebéből, az utóbbi szerezte a pénzt, amikor arra szükség volt.
– De hát az imént mondtad, – kiáltott most fel Lajos király – hogy
össze kell tartanunk. Kihez forduljak a gondolataimmal, ha nem
hozzád?
– De mikor ezek a gondolatok mindig csak pénz körül járnak? –
ellenkezett Mária. – Egy fiatal nő másról is akar hallani attól a
férfitól, akit lelke mélyéből szeret, mint a papok, vagy a zsidók
pénzéről.
A király most türelmetlen mozdulattal emelkedett fel a
zsámolyról, amelyen üldögélni szeretett, amikor Máriával
beszélgetett:
– Megyek is már vissza az urak közé, mert nyilván tüvé teszik
értem a palotát? Voltaképpen csak akkor van kedvük a jóizü
veszekedéshez, ha engem is bele tudnak vonni a dolgokba. Egymást
utálják, unják, szóra sem tartják érdemesnek. Igérem, Mária, hogy
ezentul odakivül a küszöbön hagyom a gondolataimat és bajaimat.
Mindig oly vidoran fogok hozzád belépni, mint egy vőlegény.
Mária most hirtelen felállott és bensőséges csókot nyomott a
király szájára.
– Ne menj el tőlem sohase csók nélkül, mert mikor egyedül
vagyok és a magány gondolatai kinoznak, mindig azt gondolom
magamban, hogy már többé sohasem látlak.
Lajos király felelevenedett a királyné csókjától, mint egy
tetszhalott. Viszonozta a csókot, átkarolván élete párját. Hosszu ideig
állottak összeölelkezve, feledve urakat, papokat és zsidókat…
– Az étkezésnél együtt leszünk ismét, – rebegte Lajos,
kibontakozva a királyné karjaiból.
– Ó, hogy a pokol fenekére kivánok minden érseket, őrgrófot és
tanácsurat, amikor téged elmenni látlak mellőlem, Lajos! – kiáltott fel
Mária. – Az arcuk kajánságát, tekintetük alattomosságát, róka-
beszédüket én nem birom elviselni. Ha férfi volnék, mindennap halált
osztogatnék közöttük. Csak a lelkedet, tündöklő fényes lelkedet
nyomorgatod, királyom, amikor a társaságukban a trónusra ülsz,
holott ők mindannyian a trónust akarnák kitépni alólad.
– Az étkezésnél együtt leszünk, Mária, – felelt a király és megint
csak átölelte a feleségét, mintha nem tudná elhagyni a legrövidebb
időre sem.
– Majd készittetek neked valami meglepetést. Van egy budai
kereskedőm, aki rendületlenül bizik abban, hogy a magyarokkal való
csatározásban előbb-utóbb mi leszünk a győztesek. Majd elküldöm a
konyhamestert ehhez a kereskedőhöz…
A király ugyan megszokta, hogy Mária jókedvében maga törődött
a királyi konyha ügyeivel, de ez mindig különös örömet okozott neki.
Édesanya nélkül növekedett fel, azt várta Máriától, hogy a holt
édesanyát is pótolja. Már az ajtónál volt a király, a keze a brabanti
csipkével bevont kilincsen, amikor mégegyszer visszatért és
megölelte Máriát.
Mária betartotta a szavát, valóban szerzett meglepetést a
királynak az étkezéshez a mindennapi vadpecsenye mellé, amelyet a
királyi vadászok ingyen szállitottak a konyhának. Mária ismerőse, az
a bizonyos budai kereskedő, a dunai halakat vásárolta meg a
halászoktól és ezen szép vagyont szerzett. Miután éppen olyan
időpontja volt az esztendőnek: amikor a hozzáértők a rákot
élvezhetőnek mondják: Mária a konyhamestert azzal a paranccsal
küldte el, hogy attól a bizonyos kereskedőtől rákot szerezzen, mert
ezt a csemegét igen kedvelte vala Lajos király.
A király nagyon megörvendezett, amikor a fiatal ludak (özvegy
Perényiné Kanizsay Dorottya küldte őket Győrből, mert ez az
asszonyság hires volt arról, hogy már januárban is tudott fiatal
luddal kedveskedni az ismerőseinek) és a bárányok elmultával a
szokásos, szijas vadpecsenye helyett a konyhamesterek egy nagy
ezüstszakajtóban körülbelül száz darab piros rákot állitottak az
asztalra.
– Mária, – kiáltott fel Lajos király – ezek nem mindennapi
rákoknak látszanak. Az már az első pillanatra megállapitható, hogy
nem Sárkány Ambrus uram termései, mert a főispán még mindig azt
hiszi, hogy az ő nagyranevelt szalai rákjai az igaziak, pedig azoknak
húsán érezni az elhullott állatokat, amelyekkel Sárkány uram a maga
rákjait felneveli. Ezek a rákok még csak nem is a Dunában
termettek, hanem valami kisebb folyóban, valami pocsolyában.
Mária felelt:
– A Csele-patakban Mohácsnál; onnan hozták fel őket a
naszádosok, akik a nuncius ur igérte két ágyuért jöttek…
– Igen, a két ágyu, amely ott hevert az udvar sarkában – felelt
szórakozottan Lajos király. – Azokat az ágyukat senki se merte
elsütni… Remélem, a nuncius ur kovácsai alaposan megjavitották
őket… Nyomban látni ezeken a rákokon, hogy valami olyan vizben
növekedtek, ahová apró halon kivül ritkán kerül valami zsákmány.
Ezért maradnak meg az efajta rákok is apróknak, de nagyon
izleteseknek.
Lajos király nagyon szeretett a teritékre került ételekről beszélni,
mert már atyjától is igy hallotta.
A rákokat kézzel szokás enni, legfeljebb csak egy kis kést kell
hozzájuk használni, amellyel a rák ollóját és farkát megtisztitani
lehet. A király ellenben a fogaival roppantgatta fel a rákhéjakat,
amelyek nagyokat pattantak. Mint a mogyorót eszik a gyermekek,
olyan mohón fogyasztotta a rákot a király. Igazi Jagelló volt, aki
testestől-lelkestől átadta magát az evés gyönyörüségének.
De Mária ugyancsak értett az evéshez, nem sajnálta magától a
legzsirosabb falatokat sem, – ő még darabideig a Perényiné ludjainak
a csontjait szopogatta és apró zsemlyécskével törölgette a zsiros
tálat.
 Ettek szótlanul, mint kiéhezett gyermekek.
Ha valaki látta volna őket a palota ama kis szobájában, ahol
akkor teritettek a számukra, amikor nem láttak asztaluknál
vendégeket: bizvást azt gondolhatta volna magában, hogy ezeknek a
fiataloknak semmi bajuk nincs, mert hiszen az evésben olyan
kárpótlást találnak szenvedéseikért, mint a mesebeli gyermek a
hamupogácsában.
Az evés befejeztével a király átnyujtott egyet Máriának ama
halszálkákból, amelyet Brandenburgi őrgróf tanácsára mindig a
zsebében hordott.
– Mária, – mond a király – sajnálom az öreg Bornemisszát, aki
már esztendők óta tejeskásán él a rossz gyomra miatt.
– Nem is való más ilyen vén fukarnak! – felelt Mária. – Ahányszor
asztalunkhoz ültetem, a vén embernek ugy jár a szeme, mint egy
zálogosé. Összeolvasta az ezüstevőeszközöket, a sótartókat, a
tálakat, mintha azt lesné, hogy nem küldtünk-e valamit zálogba.
Kiszámitja magában, hogy ennek, vagy amannak az ételnek
elkészitése mennyi pénzbe kerülhetett. Meglesi, hogy mennyi
ételmaradékot hordanak le az asztalról a cselédek és érdeklődik,
hogy mi történik azzal. A multkor is nagy patáliát csapott, mert
észrevette, hogy a szakács egy rácvárosi kocsmárosnak adott el
ételmaradékot.
A király jóizüen ejtőzött:
– De mindig csak tejeskását enni, Mária!… Milyen lehet az ilyen
embernek a kedve, a gondolata! Emlékszem, gyermekkoromban,
amikor nagyon szegények voltunk itt a budai palotában: évekig
juhoskását főzetett az apám. Ó, mennyit szidták szegényt a háta
mögött, mert a cselédeknek enni kell adni, nem elégszenek meg a
jószóval, amelyben bőven volt részük az apámtól.
– Hát ennek az időnek most már örökre vége van, – mondá
Mária. – A juhoskását elvitte magával emlékbe az öreg Jagelló.