Biological Psychiatry Michael R. Trimble download pdf

Download Full ebookname - Read Now at ebookname.
com
Biological Psychiatry Michael R. Trimble
https://ebookname.com/product/biological-psychiatry-michael-
r-trimble/
OR CLICK BUTTON
DOWLOAD EBOOK
Discover More Ebook - Explore Now at ebookname.com

Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) available
Download now and explore formats that suit you...
The Neuropsychiatry of Epilepsy 1st Edition Michael

Trimble
https://ebookname.com/product/the-neuropsychiatry-of-epilepsy-1st-
edition-michael-trimble/
ebookname.com
Emergency Psychiatry Review of Psychiatry 1st Edition

Michael H. Allen
https://ebookname.com/product/emergency-psychiatry-review-of-
psychiatry-1st-edition-michael-h-allen/
ebookname.com
Psychiatry Mentor Your Clerkship Shelf Exam Companion 2nd

Edition Davis s Mentor Michael R. Privitera
https://ebookname.com/product/psychiatry-mentor-your-clerkship-shelf-
exam-companion-2nd-edition-davis-s-mentor-michael-r-privitera/
ebookname.com
Police and Community in Japan Walter L. Ames
https://ebookname.com/product/police-and-community-in-japan-walter-l-
ames/
ebookname.com
Modernising Traditions and Traditionalising Modernity in
Africa Chieftaincy and Democracy in Cameroon and Botswana
1st Edition B. Nyamnjoh
https://ebookname.com/product/modernising-traditions-and-
traditionalising-modernity-in-africa-chieftaincy-and-democracy-in-
cameroon-and-botswana-1st-edition-b-nyamnjoh/
ebookname.com
Discerning Critical Hope in Educational Practices 1st

Edition Vivienne Bozalek
https://ebookname.com/product/discerning-critical-hope-in-educational-
practices-1st-edition-vivienne-bozalek/
ebookname.com
Leadership talk a discourse approach to leader emergence

First Edition Aritz
https://ebookname.com/product/leadership-talk-a-discourse-approach-to-
leader-emergence-first-edition-aritz/
ebookname.com
Core Clinical Cases in Psychiatry A problem solving

approach 2nd Edition Tom Clark (Author)
https://ebookname.com/product/core-clinical-cases-in-psychiatry-a-
problem-solving-approach-2nd-edition-tom-clark-author/
ebookname.com
Scattered The Forced Relocation of Poland s Ukrainians

after World War II 1st Edition Diana Howansky Reilly
https://ebookname.com/product/scattered-the-forced-relocation-of-
poland-s-ukrainians-after-world-war-ii-1st-edition-diana-howansky-
reilly/
ebookname.com
Pediatric Drug Development Concepts and Applications v 1
1st Edition Andrew E. Mulberg
https://ebookname.com/product/pediatric-drug-development-concepts-and-
applications-v-1-1st-edition-andrew-e-mulberg/
ebookname.com
Biological Psychiatry
Third Edition
Biological Psychiatry
Third Edition
Michael R. Trimble, MD, FRCP, FRCPsych

Professor of Behavioural Neurology, Institute of Neurology,
Queen Square, London UK
Mark S. George, MD
Distinguished Professor of Psychiatry, Radiology and Neurosciences,
Medical University of South Carolina
Director, Brain Stimulation Laboratory
Director, Center for Advanced Imaging Research (CAIR)
MUSC Director, SC Brain Imaging Center of Excellence
Ralph H. Johnson VA Medical Center, Charleston, SC, USA
A John Wiley & Sons, Ltd., Publication

This edition first published 2010,  John Wiley & Sons Ltd.
Wiley-Blackwell is an imprint of John Wiley & Sons, formed by the merger of Wiley’s global Scientific, Technical and
Medical business with Blackwell Publishing.
Registered office: John Wiley & Sons Ltd, The Atrium, Southern Gate, Chichester, West Sussex, PO19 8SQ, UK
Other Editorial Offices:
9600 Garsington Road, Oxford, OX4 2DQ, UK
111 River Street, Hoboken, NJ 07 030–5774, USA
For details of our global editorial offices, for customer services and for information about how to apply for permission to
reuse the copyright material in this book please see our website at www.wiley.com/wiley-blackwell
The right of the author to be identified as the author of this work has been asserted in accordance with the Copyright,
Designs and Patents Act 1988.
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted, in any
form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording or otherwise, except as permitted by the UK
Copyright, Designs and Patents Act 1988, without the prior permission of the publisher.
Wiley also publishes its books in a variety of electronic formats. Some content that appears in print may not be available in
electronic books.
Designations used by companies to distinguish their products are often claimed as trademarks. All brand names and
product names used in this book are trade names, service marks, trademarks or registered trademarks of their respective
owners. The publisher is not associated with any product or vendor mentioned in this book. This publication is designed
to provide accurate and authoritative information in regard to the subject matter covered. It is sold on the understanding
that the publisher is not engaged in rendering professional services. If professional advice or other expert assistance is
required, the services of a competent professional should be sought.
The contents of this work are intended to further general scientific research, understanding, and discussion only and are
not intended and should not be relied upon as recommending or promoting a specific method, diagnosis, or treatment by
physicians for any particular patient. The publisher and the author make no representations or warranties with respect to
the accuracy or completeness of the contents of this work and specifically disclaim all warranties, including without
limitation any implied warranties of fitness for a particular purpose. In view of ongoing research, equipment
modifications, changes in governmental regulations, and the constant flow of information relating to the use of medicines,
equipment, and devices, the reader is urged to review and evaluate the information provided in the package insert or
instructions for each medicine, equipment, or device for, among other things, any changes in the instructions or indication
of usage and for added warnings and precautions. Readers should consult with a specialist where appropriate. The fact
that an organization or Website is referred to in this work as a citation and/or a potential source of further information
does not mean that the author or the publisher endorses the information the organization or Website may provide or
recommendations it may make. Further, readers should be aware that Internet Websites listed in this work may have
changed or disappeared between when this work was written and when it is read. No warranty may be created or
extended by any promotional statements for this work. Neither the publisher nor the author shall be liable for any
damages arising herefrom.
Library of Congress Cataloguing-in-Publication Data
Trimble, Michael R.
Biological psychiatry / Michael R. Trimble, Mark S. George. – 3rd ed.
p. ; cm.
Includes bibliographical references and index.
ISBN 978-0-470-68894-6
1. Biological psychiatry. I. George, Mark M. II. Title.
[DNLM: 1. Biological Psychiatry – methods. 2. Brain – physiology. 3. Mental Disorders – physiopathology.
WM 102 T831b 2010]
RC341.T73 2010
616.89 – dc22
2009053116
ISBN: 978-0-470-68894-6
A catalogue record for this book is available from the British Library.
Typeset in 10/12 and Palatino-Roman by Laserwords Private Limited, Chennai, India
Printed in Singapore by Markono Print Media Pte Ltd, Singapore
First Impression 2010
Cover design by Jim Wilkie. Portrait of Hippocrates inspired by his words, ‘Men ought to know that from the brain, and
from the brain only, arise our pleasures . . . as well as our sorrows . . . and tears’ as quoted in ‘The Soul in the Brain’ by
Michael Trimble, 2007.
We dedicate this book to our late friend, mentor and scholar Paul MacLean.
Contents
Acknowledgements . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . xi
Quotations . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . xiii
Preface to the First Edition . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . xv
Preface to the Second Edition . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . xix
Introduction and Preface to the Third Edition . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . xxi
1 Principles of Brain Function and Structure: 1 Genetics,

Physiology and Chemistry . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1
Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1
Genetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1
Brain chemistry and metabolism . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
The metabolism of glucose . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
Proteins and fatty acids . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
Cell membranes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10
Synapses . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12
Receptors . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14
Neurones . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21
Neurotransmitters . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24
Interrelationships among transmitters . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
Transmitter dispersal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
CNS inflammation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
2 Principles of Brain Function and Structure: 2 Anatomy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
The neuroanatomy of emotion . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32
Individual anatomical structures . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41
Ascending and descending limbic-system connections . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Macrosystems . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
The basal ganglia and the re-entrant circuits . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
The ventral striatum and ‘limbic striatum’ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
The ascending cholinergic systems . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Cortical regions of interest . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
The cerebellum . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
viii Contents
3 Important Brain–Behaviour Relationships . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65
Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65
Important anatomical structures for understanding behaviour . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68
Some specific behaviours . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74
Limbic lobe disorders in a clinical context . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77
Re-entrant circuits in a clinical context . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78
The frontal lobes in a clinical context . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79
Laterality . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
4 Classifications and Clinical Investigations . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83
Signs, symptoms, syndromes and disease . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84
Classification in psychiatry . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84
Clinical investigation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87
5 Personality Disorders . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113

General introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
Introduction to the concept of personality . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
Genetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
Somatic variables . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
Metabolic and biochemical findings . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
Neurophysiological and neurological data . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
Some outstanding issues . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
6 Anxiety Disorders . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
Genetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134
Neurochemical investigations . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137
Imaging . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
Obsessive–compulsive disorder . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
Post-traumatic stress disorder . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
7 The Schizophrenias . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147
Genetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
8 Affective Disorders . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 183

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 183
Genetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 184
Contents ix
9 The Addictions and Disorders of Motivation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215
Disorders of motivation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 216
Conditioning . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 217
Genetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 219
10 Epilepsy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
Prevalence and clinical characteristics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
Classification . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
Genetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
Symptomatic epilepsy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
Biochemical findings . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 236
Investigation and differential diagnosis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 237
Psychiatric disorders in epilepsy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 237
Cognitive deterioration and epilepsy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 254
11 The Dementias . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257
Definition . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257
Prevalence . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 258
Diagnosis and classification . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 258
Alzheimer’s disease . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 259
Dementia of frontal-lobe type . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 267
Focal cortical atrophies . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 268
Dementia with Lewy bodies . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 268
Vascular dementias . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 269
Other forms of dementia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 271
Further causes of dementia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 275
12 Biological Treatments . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281
Pharmacology: pharmacokinetics and pharmacodynamics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281
Antidepressants . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 284
Antipsychotic drugs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 296
Anxiolytics and hypnotics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 304
Beta-Adrenergic blockers . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 308
Lithium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 308
x Contents
Anticonvulsants . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 310
Drugs for the treatment of dementia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 316
Medications for the addictions . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 317
Brain-stimulation therapies . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 318
Sleep-deprivation therapy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 329
13 Epilogue: Progress toward a Neuroanatomically, Biological-psychiatrically

Informed Classification Scheme in Psychiatry . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 331
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 335
Index . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 395
Acknowledgements
The editors wish to acknowledge the following people for their helpful comments on various
sections of the manuscript:
Andrea Cavanna, Tim Crow, Ray Dolan, Mark Edwards, Paul Johns, Eileen Joyce, Marco Mula,
Karl Friston, Nick Wood.
Professor Trimble acknowledges his late friend and mentor Dr Lennart Heimer who has given
him many of the images used in this text. He is also grateful for the contributions of Dr Scott Zahm
and Gary van Hoesen. He thanks his wife Dame Jenifer for her continuing support to his writing
activities.
Dr George acknowledges his wife, Eloise, and children, Laura and Daniel, who have allowed
him to merge his hobby (brain and behavior) with his work (clinical neuroscience) and tolerated
the time away, Dr Edmund Higgins, for his help with several of the illustrations and figures in
this edition, Dr James Ballenger, for creating the combined residency program in neurology and
psychiatry, and encouraging him to pursue research and further training, and Professors Michael
Trimble and Robert Post, his research fellowship advisors who opened up so many doors and have
proved such good colleagues and mentors through the years.
Both editors are grateful for the hours of work that Jackie Ashmenall has put into preparation
of the final manuscript and helping with the editorial process.
Quotations
Mental disorders are neither more nor less than nervous diseases in which mental symptoms
predominate, and their entire separation from other nervous diseases has been a sad hindrance
to progress.
Henry Maudsley (1870, p.41)
Le Gros Clark has also drawn attention to the difficulty of judging what constitutes normality
in some of these old rhinencephalic regions. It is not inconceivable that a pathological change
in one or the other region has been overlooked in schizophrenic brains. In the text books
of neurology and psychiatry of my student days chorea, parkinsonism and related motor
disorders were treated as neuroses. When the first discoveries of their organic nature were
made, there was surprise bordering on disbelief that circumscribed lesions, for instance in
the substantia nigra and periaqueductal grey matter, should give rise to massive neurological
and psychopathological syndromes. Such experiences should make us cautious before we
give a final verdict that there is no pathological change in schizophrenic brains.
Professor A. Meyer, writing in the early 1950s
Preface to the First Edition
In the last thirty years there has been a remarkable explosion of knowledge in medicine, and
psychiatry is no exception. Much of the progress is related to the exploration of the biological
foundations of the discipline, and this may be referred to as biological psychiatry. It is often said,
quite mistakenly, that psychiatrists are unscientific and that psychiatry has made little progress
over the years, and in any case lacks an adequate foundation of knowledge. In reality, psychiatry
as a discipline is one of the more critical of all in medicine, continually questioning not only its data
base, but also its fundamental methodological principles. Further, it has a long and distinguished
history of progress, a point of departure for this book.
Thus, Chapter 1 outlines the development of psychiatry from its early origins, noting that it
is one of the oldest medical specialties. The emphasis of most practitioners has been to elucidate
any underlying pathology that is related to psychopathology, an endeavour that has been highly
successful. Although much of this may be more appropriately referred to as neuropsychiatry, it
should be recognized that, for example, in the last century, psychopathologists were in the main
neuropathologists and vice versa. The reduction in morbidity and mortality of psychiatric patients
that followed discovery of the cause and treatment of general paralysis of the insane (GPI) was
substantial, and the progress that was made in the first half of this century in relation to treatments
such as electroconvulsive therapy had a dramatic impact on the lives of thousands of patients
otherwise condemned to long-term institutionalization.
Such progress is often ignored when discussing psychiatry, and emphasis is often given to an
alternative stream of thought, one of psychological theorizing, which arose on the neo-romantic
tide of the turn of the century. This culminated in the psychoanalytic movement, which for a
considerable time became synonymous with psychiatry. The point is made, however, that this era
has provided psychiatry with a legacy that it does not deserve, the main trend of the tradition for
over 2000 years being medical and neuropathologically based.
The position today is that these psychological theories of pathogenesis have been overtaken by a
wealth of neurochemical and neuropathological hypotheses and findings, especially with regards
to the major psychoses. Further, in addition to using knowledge accumulated in cooperation
with other disciplines, biological psychiatry now seeks an understanding of psychopathology
using theories and findings often based on clinical observations of patients and their effective
treatment with biological remedies. Hence, the importance of the neurochemical era, ushered in
by the psychopharmacological discoveries of the 1950s. These have given us not only a completely
new image of the brain to work with, but also have allowed a more complete understanding
of underlying functional and structural changes of the brain that accompany psychiatric illness.
Functional, a misused word in the clinical neurosciences, once again may be used in its original
sense, to designate a physiological disturbance, rather than as an epithet for ‘psychological’.
xvi Preface to the First Edition
Indeed, with our present knowledge the distinction between ‘organic’ and ‘functional’ melts away,
stripped of its Cartesian dualism.
In spite of such progress, the very concept of biological psychiatry still meets with scepticism in
the eyes of many. As we approach the turn of the next century, there may well be a revival of a fin
de siécle phenomenon, in which the recent gains will become submerged and lost in a quagmire of
new, old or revived psychological theorizing. The reasons for this are not difficult to understand.
Thus, biological psychiatry is a complicated subject, requiring in particular an intimate knowledge
of the central nervous system. Many find such knowledge hard to grasp, and the very pace of
discoveries is often bewildering. The principles rely to some extent on diagnosis and measurement
of biological variables, yet in the clinical area these are often ignored, thought unnecessary or
counterproductive. This is in spite of them being fundamental to medicine, and psychiatry being a
most important branch of medicine. The latter fact is often trivialized, many, especially of the lay
public, but also sadly some practitioners, preferring to deny the medical roots of psychiatry, but in
doing so confusing it with psychology.
Biological treatments, in spite of their obvious and proven efficiency, are criticized. However,
the psychopharmacological revolution has given psychiatrists, not for the first time, powerful
remedies. The days when multitudes of patients suffered intensely because of lack of adequate
treatment are forgotten, and false arguments that compare and contrast psychotherapy to biological
treatments are constructed. It is assumed that the use of such treatments implies a lack of interest
in patients, and that somehow the doctor is less than adequate for prescribing them. However,
in medicine it is obvious that often several approaches to patient care are appropriate and can
be applied simultaneously if required. The neurologist or the chest physician know the value of
physiotherapy and when it is applicable, and likewise the psychiatrist may recognize the value
of other treatments for his patients, in addition to the biological ones. However, the neurologist
would not hesitate to prescribe medication to his patient with Parkinson’s disease, or the chest
physician antituberculous remedies to a consumptive. Indeed, with tuberculosis, the remedies
of 50 years ago, which relied mainly on changes in environment and the passage of time, have
been superseded by more effective modern treatment regime, as is the case with many psychiatric
illnesses.
One challenge for biological psychiatry is to unite information we now have regarding functional
changes in the brain in psychopathology with that which we know about brain – behaviour
relationships and brain structure. The latter was of great interest to the neuropsychiatrists of the
last century, and has recently been an area of much research, but often referred to as behavioural
neurology. This discipline has developed rapidly in the United States of America, and may come
to be seen as a neurological discipline if its relevance for psychiatry is not acknowledged, and the
essential value of examining patients with known structural disease for helping to understand the
course and development of psychopathology is not appreciated.
In this text I have reviewed a number of key areas of importance for biological psychiatry. A
strong emphasis has been placed on the work of Jaspers, and the fundamental distinction between
illness, which is related to a process, and development. The whole area of personality disorders
is one of continuing disagreement, although as emphasized in Chapter 7 neurochemical and
neuropathological substrates of at least some personality traits are being uncovered. However,
it is arguable to what extent psychiatrists are an appropriate professional group to deal with
personality disorders generally, and their ready acceptance of this task in the past has led to a
great deal of criticism, not the least being the failure to influence behaviour patterns in ways
which the then-accepted theories, predominantly psychoanalytic, predicted they should change
with treatment. An alternative argument would be that psychiatrists should deal with illness, not
personality problems, for which latter group other agencies in society are readily available as a
source of help.
Preface to the First Edition xvii
The main diagnostic system used in this book is that of the American Psychiatric Association’s
DSM III. However, as noted in Chapter 2, classification is in a constant process of change, and is
not immutable. However, the DSM III is likely to dominate psychiatric research for many years to
come – hence the emphasis. The reader will quickly note the profusion of different terms used in
the book for similar states, many of which do not even conform to the alternative ICD system. This
is because in quoting papers, the original patient designation used by the authors is selected. Many
of the investigations were carried out prior to the introduction of the DSM III, but reclassification
of patients would be an inappropriate exercise. It is hoped that the introduction of such systems
as the DSM III, and soon the DSM IIIR and DSM IV, will lead to more uniformity of patients
included in research populations, making a reviewer’s task easier and increasing the validity of
any findings.
It is hoped that the two chapters on neurochemistry and neuroanatomy will be of interest,
and give an up-to-date account of the state of knowledge. These fields are moving so rapidly
that information has a danger of soon being out of date. Nonetheless, it is hoped that areas of
importance for biological psychiatry are adequately outlined, and that their inclusion, essential for
the text, will increase the reader’s interest in exploring some of these areas further.
The main clinical chapters cover the major psychopathologies, notably affective disorders
(Chapter 9) and schizophrenia (Chapter 8). Structural disorders of the limbic system are discussed
separately (Chapter 6), and individual chapters are devoted to dementia (11) and epilepsy (10). This
follows some other psychiatric texts, including in the contents mainly information on the major
psychoses, although the neuroses are discussed where relevant (Chapters 7 and 9). These areas of
psychopathology have been chosen to reflect subjects of relevance to biological psychiatry, but also
relate to the author’s interests. Dementia and epilepsy are of growing importance. Patients with
dementia, from those with dementia praecox to those with the disorders identified by Alzheimer
and Pick, are often assessed and managed by psychiatrists. The recent neurochemical findings,
especially in Alzheimer’s disease and the possibility of replacement therapy to hold the condition
for a few years at least have encouraged renewed interest in this area. Epilepsy is included, in part
reflecting the author’s own area of special interest, but mainly because of the very close relationship
between epilepsy and psychiatry that has existed for many years. Epilepsy has a great deal to teach
us about the CNS, about psychopathology and about patient management.
There are many topics missing from this book, which no doubt will lead to comment. For
example, not discussed are conditions such as alcoholism and the addictions, and eating disorders,
the biological bases for which are becoming clarified, and relevant neurochemical and neuropatho-
logical findings have been reported. Inevitably, the final size of the volume, as well as the author’s
personal interests, are responsible for the exclusions. In addition, this volume is a companion to
my earlier book Neuropsychiatry (Trimble, 1981a). Although there is some overlap, here the data on
dementia, epilepsy and biological treatments have been rewritten and updated, and some subjects
that may interest the reader, but not included here, may be found there.
Biological psychiatry is such a rapidly advancing field, and the number of papers of relevance so
vast, that much selectivity has gone into the choice quoted in this book. Undoubtedly there will be
those disappointed that their paper is not quoted, and others who will point to a missing reference
of some negative finding not substantiating a claim made in the text. To a large extent I have
quoted work that has either been independently replicated or seems to be of interest to the theme
of the topic at hand. In several areas, for example the neuropathology of schizophrenia, all the
findings consistently show some changes, but there is not exact replication as to the precise changes
in all studies. Nevertheless, the combined findings add up to an extremely important conclusion
with regards to schizophrenia, namely the obvious, but until recently ignored, relationship of the
condition to structural brain lesions.
xviii Preface to the First Edition
It is hoped that the text will provide an informative data base for those psychiatrists interested
in exploring the biological foundations of their discipline further. It may help to stimulate the
interests of students wanting to explore one of the most exciting areas of current research in
psychiatry, and may provide those active in the field with ideas for future investigations that will
increase our knowledge even further.
Michael R. Trimble
London, 1987
Preface to the Second Edition
It is nearly a decade since I started to write the first edition of this book, and the progress in
biological psychiatry since that time has been truly remarkable. Of course many of the pieces
for this progress were in place at that time, but the speed of progress, and the studies that
have been completed have been, in some areas, awesome. I refer in particular to advances in
neuroanatomy and neurochemistry, to progress in genetics, and to the development of high
resolution neuroimaging techniques. The elegance of some of the methods, their complexity, and
yet their ability to answer for us questions of principal relevance for the discipline would have left
our forefathers breathless.
Attempting to harness such progress, and to interpret the findings from an ever expanding
database has not been a simple task. Students over the past few years have asked me if, and
when, I would be writing a second edition of this book, and I had carefully avoided any decisions
or deadlines. However, it was rapidly becoming clear around 1993 that revision was essential,
especially for those faithful readers who were still buying copies of the first text. The new
classifications of psychiatric illness (ICD 10: DSM IV) perhaps became the final goad to action,
although the wish to provide a helpful guide to the technological advances was also important.
As with the first edition, one major problem has been what to leave out. I can only apologise,
once again if some researcher is aggrieved because I have not quoted him or her, and if another is
upset because I have selectively quoted, and not cited all references available on a particular topic.
However, for a single authored book, to achieve its aim, some selectivity is essential, and without
it, the text would become quite unwieldy.
However, equally difficult has been the problem of what to remove from my first edition.
Marrying new text, with something written several years ago is difficult enough, sacrificing text
with scissors can be positively painful. Particularly since much of what went into the first edition
still forms part of the corpus of the subject, and has become the foundation of later investigations
and data.
I hope that, these faults notwithstanding, the final product is readable and informative. It
will succeed for me if it stimulates even one student to find the richness and excitement of
neurobiological research which has so stimulated me over the years. For others, it may provide
a spur to further research in a particular area, to enhance or refute a conclusion of mine or
some investigator I have quoted. Once again I am grateful to colleagues and patients alike who
have helped me understand some of the complexities of human behaviour, and the relevance of
biological psychiatry for contemporary medicine.
M.R.T.
London, 1995
Introduction and Preface
to the Third Edition
‘Biological psychiatry’ may have a modern ring to it, but the idea of seeking naturalistic origins for
psychiatric disorders is part of a long-standing intellectual tradition. Hippocrates, in his writings
on ‘The Sacred Disease’, the name given by the Greeks to epilepsy, pointed out that it was no
more sacred than any other disease, and ‘has a natural cause from which it originates like other
affections’ (Adams, 1939, p. 355). He continues with one of the more quoted historical remarks
that ‘men ought to know that from nothing else but thence [from the brain] comes joys, delights,
laughter and sports, and sorrows, griefs, despondency and lamentations . . . And by the same
organ we become mad and delirious, and fears and terrors assail us . . . ’ (p. 366).
It is generally accepted that with a few notable exceptions such as Galen, and the contributions
of the Arab world, for the next 1300 years medicine abandoned any semblance of a scientific
approach, and retreated under the combined influences of theology and demonology.
The 17th century saw a revival of the idea that the brain was the seat of many mental diseases, and
the rudiments of present-day localization theories can be found in the writings of several authors,
such as Thomas Willis (1671–1675), the founder of neurology and one of the first physicians of the
new enlightenment to clearly equate mental disorders with brain diseases.
René Descartes (1596–1650), the 17th -century philosopher, skillfully, with deductive reasoning,
was able to philosophically separate the unextended mind from the extended body. While this
allowed examination and speculation about the brain and its relationship to sensation and
movement to progress relatively unfettered from the religious domination over anything that had
to do with the human mind, and hence the soul, it set the trend for three centuries in which
psychological theories of mental illness vied with the biological.
The 19th century saw a rapid expansion of knowledge in medicine, and a continued growth of
the anatomico-clinical method. Such an approach was seen especially with the attempts to localize
mental functions in the brain. However, localization theories such as we are familiar with today
did not emerge until the rise of the phrenological movement, the greatest exponents of which were
Franz Joseph Gall (1758–1828) and his collaborator Johann Caspar Spurzheim (1776–1832). The
brain was conceived of as being composed of many different organs, which could be palpated
through the scalp. This last contention was the downfall of phrenology, since it quickly became
taken up by all sorts of charlatans and fell into disrepute. Nonetheless, Gall was the originator of
modern localization theories and, for example, suggested the presence of a speech centre, a concept
revived later by Paul Broca (1824–1880). The unfortunate overdue attention to the importance
of the cerebral cortex for mentation, with neglect of subcortical structures, represents a state of
affairs that persisted until recently (see below). The studies of Broca also initiated a literature
which emphasized lateralization. Broca in fact was unable to explain the coincidence of aphasia
and right-sided hemiplegia, although, after consideration of the facts, the English neurologist John
Hughlings Jackson (1835–1911) referred to the left side of the brain as the ‘leading hemisphere’
xxii Introduction and Preface to the Third Edition
for speech, and concluded that there were important differences in the functions of the two brain
hemispheres. Laterality differences in relationship to psychopathology, an area of study now
actively pursued, underwent a revival in the 1960s with the work of Pierre Flor-Henry on psychotic
patients with epilepsy.
Hughlings Jackson thoughtfully put forward four key ideas of brain function, which were the
evolution of nervous functions, the hierarchy of functions, the negative and positive symptoms
of dissolution and the distinction between local and uniform dissolution. For him, the nervous
system was seen as developing both in space and time, and was not the static organ of the
pathologist’s specimen. Further, it was hierarchically organized, not merely a collection of reflexes.
With any lesion there are two effects, one due to the destruction of tissue, resulting in the negative
symptoms, and the other due to release of subjacent activity of healthy areas of the brain, causing
positive symptoms. He discussed mental disorders and noted that in all cases of insanity the
principle of dissolution, the level of evolution that remains and the positive and negative elements
need to be considered. In a paper called ‘The Factors of the Insanities’ he stated, ‘In every
insanity there is morbid affection of more or less the highest cerebral centres . . . [they] are out
of function, temporally or permanently from some pathological process’ (Taylor, 1958, vol. 2, p.
411), a statement relevant for biological psychiatry. His use of the terms ‘positive’ and ‘negative’
symptoms, as a reflection of a mechanism of nervous-system function equally applicable to a
whole range of neuropsychiatric conditions, stands in contrast to the more recent reintroduction
of these expressions into psychiatry, with a more-or-less descriptive use, and largely restricted to
schizophrenia. The reintroduction of Hughlings Jackson’s terminology into psychiatry, and the
continued awareness that strict localization hypotheses have not uncovered the essential links
between the brain and behaviour, has seen a renewed interest in Jacksonian ideas.
On the continent, Wilhelm Griesinger’s (1817–1868) book, Mental Pathology and Therapeutics,
was published in Berlin in 1845, and translated into English in 1867. Griesinger’s thesis was that
mental illness (insanity) is only a symptom of a disordered brain, and the brain is the organ that
must be diseased in mental illness. He stated: ‘ . . . we therefore primarily, and in every case of
mental disease, recognize a morbid action of that organ’ (Griesinger, 1867, p. 1). An important
tenet, reflecting the essential nature of biological psychiatry, is: ‘Insanity being a disease, and that
disease being an affection of the brain, it can only be studied in a proper manner from the medical
point of view’ (p. 9).
Other substantial contributions of German psychiatry in this era come from Theodore Meynert
(1833–1892), Carl Wernicke (1848–1905), Karl Kahlbaum (1828–1899) and Emil Kraepelin
(1856–1926). Meynert’s work stimulated a whole generation of successors, including Sigmund
Freud (1856–1939). Meynert contrasted the functions of the cortex with those of the brainstem,
postulating a neurophysiological foundation of the ego based on the principles of associationist
psychology and the presence of different cortical ‘centres’. Wernicke is well known for his
aphasiology, and his contributions to the study of chronic alcoholism are recognized in the
eponym Wernicke–Korsakoff syndrome. Kahlbaum insisted on the clinical method, and his
attempts to clarify disease classification led to the delineation of catatonia. Later, Kraepelin
developed his nosological scheme, which has had such a profound influence on modern psychiatry.
Although German psychiatry, especially the contributions to biological psychiatry (in that era,
more properly referred to as ‘neuropsychiatry’), was especially dominant in the second half of the
19th century, developments in France were somewhat earlier. Phillipe Pinel’s (1745–1826) influence
was profound, and like many others he had misgivings about philosophy and metaphysics.
Another very important figure in French psychiatry was A.L.J. Bayle (1799–1858). The late effects
of syphilis, dementia paralytica, were frequent causes of mental illness in patients admitted to
psychiatric hospitals. Bayle, in his doctoral thesis of 1822, related chronic arachnoiditis to dementia
paralytica. This ascription of a defined pathology for general paralysis of the insane (GPI) had
Introduction and Preface to the Third Edition xxiii
profound consequences for psychiatry. It reinforced somatic theories of mental illness. Further,
in later writings, Bayle emphasized the stages of the disease, with a specific form and pattern of
development, culminating in dementia. It was not until 1905 that Fritz Schaudinn (1871–1906)
identified the spirochaete in genital lesions. In 1906, August von Wassermann (1866–1925)
developed his diagnostic blood test, and in 1913 Hideyo Noguchi (1876–1928) identified the
spirochaetes in the brains of patients with general paralysis of the insane. Julius von Wagner-
Jauregg (1857–1940) introduced the first treatment by inducing pyrexia in patients with GPI
using malaria. Although no panacea, some were helped by this, their disease process apparently
arresting. For this discovery Wagner-Jauregg was awarded a Nobel Prize in 1927. He was the only
psychiatrist to be so honoured until 2000, when Eric Kandel, Arvid Carlsson and Paul Greengard
were also awarded the prize.
Much of the endeavour of the 19th -century neuropsychiatrists related to uncovering the causes
of the more severe psychiatric disorders, especially the psychoses. However, disorders that were
then referred to as ‘the neuroses’ also became a focus of attention, especially in France.
It was the great French neurologist Jean Martin Charcot (1825–1892) who explored the neuroses
in detail, and he was particularly interested in hysteria. It is interesting that at this time, the latter
half of the 19th century, neuroses were considered the province of the neurologist. This in part
reflected the fact that most severe pathology was seen in hospitals, and the neuroses presumably,
as today, were largely found in out-patients, and tended to be seen by a different group of
physicians, usually privately. An example of this was the development in the USA of the concept
of neuraesthenia by George Miller Beard (1839–1883), and the interest of Silas Wier Mitchell
(1829–1914), one of the earliest and most influential of the American neurologists, in conditions of
nervous debility. His ‘rest cure’ became widely known and used as a treatment for these disorders.
Neuraesthenia evolved from ideas such as those of Marshall Hall (1790–1857), who in 1850 defined
the reflex actions of the spinal cord, applying his definition to various disease states. The concept
of spinal weakness found a counterpart in brain weakness, and hence cerebral neuraesthenia.
Charcot was appointed Médecin de l’Hospice de la Salpêtrière at the age of 37. It was
his belief that the neuroses should be examined and investigated as any other disorders. Charcot
experimented with hypnosis, which he felt induced a specific pathological state, and his influence on
Freud and the development of psychoanalysis is well known. Zilboorg summed up this era, stating:
The fundamental contribution of the School of the Salpêtrière and its essential historical value lie in the
fact that it was the first to capture for psychiatry the very last part of demonological territory, which
up to the middle of the 18th century had belonged to the clerical and judicial marshals of theology and
from the middle of the 18th century to the last quarter of the 19th had remained for the most part a no
man’s land (Zilboorg, 1941, p. 365).
Sadly, the first half of the 20th century saw an apparent eclipse of progress in biological
psychiatry, and psychological theorizing dominated psychiatry. This had the disastrous effect of
accelerating the divisions between neurology and psychiatry, and held up the development of
effective treatments, especially for the more severe psychiatric disorders. It was not until the second
half of the 20th century that biological approaches to psychiatry flowered again. This has provided
a new generation of psychiatrists with a wide range of fascinating and important findings, which
place psychiatry once again securely as a medical discipline. This has resulted in part from a
vastly increased knowledge of the anatomy and chemistry of the central nervous system, the
development of brain imaging and a renewed interest in genetics.
The role that encephalitis played in the development of biological psychiatry has yet to be
fully appreciated. The most significant contribution initially came from Constantin von Economo
(1876–1931). He studied with Wagner-Jauregg in Vienna, and towards the end of 1916 he reported
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
minden, attól az órától kezdve, a midőn te melletted ült a lord
Hyndtforth lakomáján, addig a perczig, a mikor utoljára
megszorította a kezedet. Őszinte, igaz lélekkel van megirva minden.
Miket szenvedett az ő szörnyetege miatt (az én vagyok), s minő
gyönyöröket élvezett az ő szabadító angyala karjai között (ez te
vagy).
Trenk Frigyes azt érezte, hogy forog körülötte az egész terem,
ódon butoraival, kandallójával együtt s a padlat emelkedik fölfelé.
A miniszter csendesen folytatá, neje naplóját kezében tartva.
– Az is meg van irva az utolsó lapokon, minő tervet állapítottatok
ti meg az együtt megszökésre. A mire mellesleg megjegyzem, hogy
az igen kába terv volt, mert akár Lengyelországba, akár Mária
Terézia országaiba menekültök, onnan titeket a kormányok
kiadatnak; mivelhogy elég gondatlanok voltatok még idegen
vagyonhoz is hozzányulni, a mi közönséges gonosztett lesz vala.
Ebben a naplóban minden fel van jegyezve.
Trenk Frigyes átlátta, hogy el van veszve. Kész a zárt szánkó,
mely őt elviszi Szibériába.
A miniszter tovább beszélt.
– Mikor én ezt a naplót végig olvastam és becsuktam, az a mi
haldokló angyalunk összekulcsolta imára a kezeit, s úgy nézett rám
könyörgő tekintettel, a hogy egy kétségbeesett mártir nézhet a
megváltó messiásra. Én elértettem a néma beszédet. Egyik kezemet
az ő összekulcsolt kezeire tettem, a másikkal ezt a naplót az ég felé
emeltem, s aztán a kandallóra mutattam vele. Erre ő mosolygott. –
Ha te ezt a mosolygó arczot láttad volna, fiu! Meg kellene
bolondulnod bele s a fejedet összezuznod a kriptája rácsajtaján.
Trenk Frigyes melle úgy zihált, mint a kit álomkisértet nyomása
kínoz.
– A mit én a haldoklónak igértem, azt én beváltom, monda a
miniszter, s azzal a Jelvira naplóját az izzó kandallóba vetette.
Azzal odalépett Frigyeshez, s megfogta a kezét.
– És most, köszönöm neked, hogy az én angyalomat rövid világi
élete alatt boldoggá tetted! S minthogy ő úgy kivánta, mindazokat a
kincseket, a miket ő te rád bízott, neked ajándékozom. – Távozzál
Isten hírével.
Hogyan jött ki Trenk Frigyes a miniszter palotájából? azt maga

sem tudta. Az agyára támadó visszás érzések rohama alatt ájultan
ragyott össze.
Ilyen mesés nagylelkűségre is csak Oroszországban találni példát.

Pedig ez igaz történet.
VI. FEJEZET.
A KANCZELLÁRNŐ.
Trenk Frigyes mindennap friss szekfűbokrétát vitt holt

kedvesének, azt odatűzte a kriptaajtó rácsai közé. Az volt a szép
Jelvira kedvencz virága. A rózsát gyűlölte, mert menyegzői
bokrétájára emlékezteté. És akkoriban még nem is voltak télen is
virágzó rózsák: a kertészek csak a centifoliát ismerték, fehéret,
pirosat s annak a szirmait, változatosság kedvéért, mesterségesen
megfestették. Ellenben a szekfűkertészet minden palotában divott.
Százféle válfaj volt, változatos színvegyületben, miroboláns nevekkel.
Ezek a szekfüvek egészen búskomorrá tették Frigyest. A milyen
hetvenkedő, bőbeszédű volt eddig, olyan zárkózott, olyan hallgatag
lett ezentul.
A kanczellár gyakran ott tartotta őt magánál ebéden s a neje
mellé ültette. Úgy bántak vele, mint egy beteg gyermekkel. A
komédiába is magukkal vitték. Semmi sem derítette fel.
– Ez a fiu bizonyosan szerelmes! mondá Bestuseff.
Olyan jól megőrizte a titkát, hogy még a kanczellár sem tudta
meg, hogy egy kedves halottat gyászol.
Hanem a kanczellárnő már tudta.
Azt a georgiai nőt, a ki mint Jelvira komornája, az egész szerelmi
cselszövényt útba egyengette, úrnője halála után szolgálatába
fogadta a kanczellárnő s attól aztán minden titkát megtudta
Frigyesnek.
Ebéd után a fekete kávéhoz átmentek a kanczellárnő belső
szobájába Frigyes és Oettinger, a többi vendégek a kanczellárral
együtt annak a pipatóriumába vonultak kávézni: az úrnő nem
tűrhette a füstöt; az ő kedvéért Frigyes és a régi házi barát,
Oettinger, lemondott a dohányzásról.
Egyszer aztán csak ketten maradtak magukban a boudoir
kávéasztalkája mellett: a kanczellárnő és Frigyes.
(A magyar etimologia ugyan azt követelné, hogy kanczellárnét
irjunk, de a tényállás majd igazolni fogja, hogy kivételképen helyes a
kanczellárnő.)
A magas úrhölgy még mindig igen szép volt, bár a harminczas
évek tulsó szakaszában járt is. Egy nagy kamasz tékozló fia is volt
már, az első házasságából. Elébb egy német kereskedő neje volt.
Bestuseff, mint hamburgi rezidens szeretett bele s nőül vette a fiatal
özvegyet. Bötticher Anna karcsú, magas, királynői termet volt,
klasszikus idomokkal; gondosan megőrzött finom arczszíne, sima,
redőtlen homloka. Nagy önuralkodása által elérte azt, hogy az arcz
kecses gödröcskéi nem alakultak át vénítő ránczokká: se harag, se
dévaj kedv redőket nem szoktatott a szép szobor vonásai közé.
Vénus volt; de keztyüs kézzel.
Mikor egyedül maradtak Frigyessel, a szép hölgy eddig szokatlan
lágy hangon szólalt meg.
– Édes Trenk! Én ismerem önnek a fájdalmát. Tudom, mit
szenved. A szivébe látok. Önnek egy halottja van, a kit nem szabad
megsiratnia. Önt a visszafojtott könyjei emésztik.
Erre a szóra visszatarthatlanul a szemébe szökött Frigyesnek a
köny.
S akkor a méltóságteljes Anna odahajolt föléje és lecsókolta a
szeméről azt a drága könyet.
Ezzel aztán felszabadítá az ifjut, hogy e nemes részvéttől dobogó
kebelre boruljon s ott lelke fájdalmait kedvére kisírja.
És aztán többször is megengedték neki, hogy szivének sebeit ily
módon gyógyítsa.
Az Aetna jéghegye alatt tűzláng lobog.
A királynői büszkeséggel sugárzó német asszony egy spanyol nő
szenvedélyével tudott szeretni. Trenk Frigyes nagy hamar megtalálta
azt, a mit elveszített.
S a szekfüvek nem vándoroltak többé a P...ff családi kápolnához.
Csakhogy Anna okosabban tudta vinni a szerelmi cselszövényt,
mint a knéz-leány. Ő minden koczkáztatást ki tudott kerülni.
Bestuseff ismerte feleségének szigorú elveit. Semmi oka nem volt
a féltékenységre, a gyanakodásra. Egy jól nevelt férj hozzá van már
ahhoz szokva, hogy egy házi barátot lásson maga körül, a ki a
feleségét sétálni kiséri, otthon mulattatja, verseket olvas fel neki,
pletykákat hord neki a városból, a bálban gardirozza, s ha migrénje
van, a rigolyáit vállalja. Ez egy igen szükséges utenzilia a háznál. S
ha kettő van ilyen, annál jobb.
A kanczellárnő az udvarnál nagyobb hatalommal bírt, mint a
férje. Esze is több volt, mint az urának. Erzsébet czárnő egészen az
ő befolyása alatt állott. Beleavatkozott az országos politikába s értett
hozzá, hogyan kell szövetségeket kötni és elrontani.
Gyűlölte a poroszokat. Ez volt az alapszínezete a jellemének.
Nem is jutott be porosz a moszkvai udvarhoz az ő hatalmi
korszaka alatt, az egyetlen Trenk Frigyesen kívül. Ezt épen az a
balsorsa ajánlotta, hogy saját hazájából száműzetett, hogy Frigyes
király nem restelli őt különös üldözése tárgyául kiválasztani. – Aztán
azok az udvari mende-mondák, a mikből Trenk Frigyesnek egész
tárháza volt; a berlini, potsdami, charlottenburgi élményekkel
terhelve. Ezek egész a czárnő budoárjáig nyitva tartottak előtte
minden ajtót.
Majd megfelelő czímet is szerzett neki ehhez új pártfogónője. A
czárnő kinevezte Frigyest udvari kammerjunkerének.
Ekkor aztán már aranykulcsa is volt minden ajtó felnyitásához. A
czárnő kammerjunkere! Egy ilyen méltóság előtt mélyebb
komplimentet vágnak az udvaronczok, mint egy miniszter előtt.
De ezen udvari hivatalon kívül még egy olyan foglalkozást is
kellett teremteni Frigyes számára, melyben nagy tanulmányai, fényes
tehetségei méltó munkatért találnak. Ez is megjött. A kanczellár
megtette Frigyest belső titkárának.
S ebben az állásában ez a huszonnégy éves ifju teljes betekintést
nyert az egész európai politika rejtélyes gépezetébe. A legtitkosabb
levelezéseket ő olvasta és fogalmazta. S lángesze, tanulmányai,
nyelvismerete komoly sikert biztosítottak a számára. Rövid időn
nélkülözhetlen emberévé lett a kanczellárnak. Óriási szorgalommal
dolgozta fel a rendezetlen ügyek halmazát: alig engedett magának
alvásra időt. S aztán, hogy annál szorgalmasabban végezhesse
teendőit, magában a kanczellári palotában rendeztek be a számára
kényelmes lakást, közel a kanczellárnő lakosztályához.
Okosabb is így, mint az ablakon át járni fel kötéllajtorján.
Ez új hivatalában is szivesen látott vendége volt mind az osztrák,
mind az angol nagykövetnek, a kik mindketten egyetértettek
Bestuseffel a porosz király elleni politikai cselszövésben.
Lord Hyndtforth ezentúl is hű oltalmazója volt kegyenczének. Ő
nála volt letéve Trenk Frigyesnek minden vagyona, mely (saját
életrajza szerint) a szép Jelvira halála után hétezer aranyból állt
készpénzben s rövid három hónapi hivataloskodás után, daczára a
pazarló életmódnak, – felszaporodott nyolczezer aranyra. – A mi azt
bizonyítja, hogy Oroszországban a miniszteri titkárokat nagyon jól
fizethették abban az időben.
Bevallja ugyan fiatal hősünk egész őszintén, hogy a
pártfogónéjától tetemes összegeket kapott; de hozzá teszi, hogy
ezeknek nagyrészét a méltóságteljes Anna tékozló fiának a hinárból
kiszabadítására fordította.
Ha ezt tette, akkor csak atyai kötelességet teljesített.
VII. FEJEZET.
HOGYAN SZÜLETIK A
HONGYŰLÖLET.
Hongyűlölet!
Chimæra! Paradoxon!
Olyan szó, mely semmi nép szótárában elő nem fordul.
És épen Oroszországban, a hol a honszeretet a törvénynyel, a
vallással egyértelmű, a maga barbár őserejében együtt uralkodik a
jogarral és a – kancsukával.
Hogy mi az a muszka hűség, azt Trenk Frigyes legjobban
megérthette épen a Bestuseff család történetéből, a mit a bizalmas
egyedüllét óráiban szép Anna suttogva mondott el neki.
A kanczellárnak volt egy bátyja: Bestuseff Riumin Ferencz.
Ennek a felesége, Lapukhin herczegnővel együtt valami sértő
mendemondát beszélt ki Erzsébet czárnő testi bájairól.
Ezért a czárnő mind a két herczegasszonyt száműzte élte fogytáig
Szibériába. De előbb mind a kettőt félmeztelenre vetkőztetve,
megkancsukázták a piaczon, a sokaság előtt. És azután kivágták a
nyelvüket.
É
… És ennek a megkorbácsolt, megcsonkított asszonynak a férje –
tovább is megmaradt a czárnő szolgálatában: Erzsébet őt bízta meg
a bécsi udvarnál a legfontosabb nagykövetség tisztével. Trenk
Frigyes sokszor láthatta Bestuseff Riumin Ferencz herczeget Bécsben
léte alatt.
Ilyen szörnyeteg a hűség az orosz nemzetnél.
… És most következik egy igen ostoba história, a mi csak arra
való, hogy az embert boszantsa.
Ez időben Poroszország nagykövete Moszkvában egy gróf Goltz
vala.
Az emelkedőben levő orosz birodalom barátságáért Európa
minden országa versenyzett. Egy czárnői kammerjunker tenyerét
valamennyi nagykövet sietett szorongatni.
Ezt Goltz úr is megpróbálta. De Trenk Frigyes három lépést
hátrált előtte s megköszönte a barátkozást.
Ezzel aztán még jobban magára haragította a patriótáját, mint
ama bizonyos danczkai bastonáddal, melyért Goltz hasztalan
sürgetett elégtételt a czári udvarnál. Ott azt felelték neki, hogy
megkapott botokat meg nem kapott botokká dekretálni még az
angol parlamentnek sincs hatalma.
S a számüzött Trenknek a befolyása egyre nőtt az orosz udvarnál.
Ennek a megtörésére Goltz úr egy nagyon alacsony, gyermekesen
buta cselszövényt gondolt ki.
Hyndtforth lord, a ki jól ismerte Trenk Frigyesnek, különösen
architechtonikai rajzolásban való ügyességét, felkérte őt egyszer,
hogy rajzolja le számára Kronstadtot, kikötőjével, mamelonjával és a
gályáival együtt. Ő maga adta át neki a kép alapjául szolgáló
tervrajzokat és a gályaképeket, a miket minden könyves boltban
meg lehetett venni két rubelért.
Trenk Frigyes aztán ezekből összeállított egy hangulatos rajzot,
mely Kronstadtot híven ábrázolta, a nélkül, hogy ő azt látta volna
természetben.
Ezt a képet Hyndtforth lord rámába téve akasztá ki a szobájában.
Egy napon a szász nagykövet, Funk úr meglátogatja az angol
követet, meglátja nála Frigyes rajzát, nagyon megtetszik neki, elkéri
tőle, hogy ő is lemásoltathassa azt magának. Hyndtforth odaadja
neki.
A míg Funk lakásán egy piktor Frigyes rajzát másolja, oda kerül
hozzá Goltz úr; meglátja a képet, nagyon feldicséri; akkor aztán
mind a két követ duettben elkezd lamentálni a fölött, hogy milyen
kár volt ilyen szép tehetséget, mint ez a Trenk Frigyes, elzülleszteni a
hazájából.
Végül arra kérte Goltz ur Funk urat, hogy engedje át neki azt a
rajzot egy pár napra. Neki is van ilyen képe, de hibás; hadd
igazíttassa ki ez után. Funk úr átadta a rajzot Goltz urnak.
És ekkor Goltz úr egyenesen szánkázott Bestuseffhez, a
zsebredugott képpel.
– Ön egy kigyót táplál a keblében, herczegem.
– Csak egyet? kérdé sardoni mosolylyal Bestuseff.
– Hát, a hogy veszszük. Meglehet, hogy kettőt. De a
legmérgesebb vipera ez a Trenk.
– Azt ne tessék bántani. Ő a czárnőnek kegyencze s a
feleségemnek házi barátja.
– Ő árulója a czárnőnek! S szeretője a kancellárnőnek.
– Nono, uram! Ez nagy szó! Ezt be kellene bizonyítani.
Erre a feltüzelt kanczellárnak el kezdett egy mesét mondani a
követ.
– Lássa ön, herczegem! Azt, hogy áruló Trenk Frigyes,
bebizonyítom kézzel foghatóan, szemmel láthatóan. Én, hogy ennek
a kalandornak, a ki saját királyát elárulta, fogára tapintsak,
felszólítám őt, hogy készítse el számomra a kronstadti kikötőnek és
erődítvényeknek nagy titokban tartott rajzait – kétszáz arany díjért. S
ez a pribék elfogadta a kinált bűndíjt. Itt van az elkészített munka.
S azzal oda tette a kanczellár elé Trenk Frigyes rajzát.
Bestuseff éktelen haragba jött ennek a képnek a láttára. Mit
tudta ő, hogy mi különbség van egy fortifikatzionális tervrajz, meg
egy panoráma között. Ez már flagrans delictum.
– Pert kap a gazember a nyakára s kancsukát a hátára. Kiabált
dühében.
Hanem erről lebeszélte Goltz úr. Nem kell az úrfit perbe fogni,
mert azt a czárnő pártfogolja: az bizonyosan megkegyelmezne neki
az ő szép szemeiért. Legjobb lesz őt szépen meglepni éjszaka az
ágyában s aztán senkinek sem szólva a csukott troikába beültetni s
szépen elutaztatni Szimbirszkbe, vagy hova. – Ezzel az alkalommal
exczellencziád legalább majd annak a másik vádamnak az
alaposságáról is meg fog győződni.
Ezzel ismét zsebébe dugta Goltz ur a képet és eltávozott.
De Bestuseff urnak, ördög pokol! nem volt kedve annak a másik
vádnak az alaposságáról is meggyőződni; hanem átrohant
egyenesen a felesége szobájába s haragja tűzokádó kedvében
szemére lobbantá a gyalázatot, a mit házára hozott, kalandot kezdve
egy ilyen sehonnai árulóval, mint ez a Trenk.
Anna hideg méltósággal kérdezé:
– Honnan veszi ön ezt a gyanut?
– Kezemben volt a bizonyítvány.
– Miféle bizonyítvány?
– A kronstadti erődítvénynek a rajza.
– Hát én vagyok a kronstadti erődítvény?
– Fájdalom, hogy ön nem a kronstadti erődítvény. De az áruló
csak az ön révén juthatott hozzá, hogy azt lemásolhassa.
– S miért tette volna azt?
– Mert Goltztól kétszáz aranyat kapott érte.
Ekkor aztán a kanczellárnőt is elhagyta a türelme. Ő tudta
legjobban, hogy Frigyesnek mennyi pénze van s azt milyen
becsületes úton keresi.
Nem replikázott a férjével tovább, hanem nyalábra kapta, mint
egy gyereket (kicsiny, vézna uracska volt) s kivitte az ölében, minden
rugkapálózása daczára átczipelte a hálószobájába, ott lefektette a
medvebőrre, aztán odakiáltott a komornyiknak: «hijjátok a kirurgust,
eret vágni az uramon, a guta kerülgeti».
Anna asszony megtehette azt, a hogy a német szóbeszéd
mondja: «Ihre Mittel erlaubten ihr Solches».
Aztán ott hagyta a kanczellárt dühöngeni a saját szobájában.
Maga azonban sietett rögtön levelet irni Frigyesnek.
«Magát nagy veszély fenyegeti. Ma ne háljon odahaza. Maradjon
lord Hyndtforth házában, közelebbi értesítésig.»
Ezzel a levéllel elküldte a magántitkárát a kanczellárnő az angol
nagykövet palotájába, jól tudva, hogy Frigyes annál szokott ebédelni.
Trenk közölte a mylorddal Bestuseffné rejtélyes izenetét.
A nagykövet azonnal odahajtatott a kanczellárhoz.
A mint annak a szobájába belépett, a kanczellár heves
szemrehányásokkal fogadta, hogy az ő házához egy árulót vezetett
be.
– Mit vétett Trenk? kérdezé a mylord.
– Lerajzolta Kronstadt erődítési tervét suttyomban, s eladta
kétszáz aranyért a porosz nagykövetnek.
– Az lehetetlen! szólt közbe Lord Hyndtforth. (Ő tudta, hogy
Frigyes gazdagon van ellátva: nála volt a pénze letéve.) Ki mondta
ezt?
– Goltz maga! Itt volt nálam. A rajzot is megmutatta. Alá van irva
a rajzoló neve.
– Alá van irva a neve? Akkor én már tudok róla valamit. Kérem,
hivassa ide Goltz urat azzal a rajzzal együtt. Ha ez csakugyan a titkos
tervrajz, akkor megvonok minden oltalmat az árulótól.
Bestuseff azonnal irt Goltznak, hogy látogassa meg, s hozza el a
tervrajzot is magával. A nagykövet azt izente vissza, hogy nem
mehet, fáj a lába.
Ez alatt lord Hyndtforth értesíté a házánál menedékben levő
Trenket, hogy «Csigavér! Nem Annáról van szó, csak Kronstadtról».
Erre aztán Frigyesnek is egyszerre megtért az ártatlansága felőli
meggyőződése: – azonnal elhagyta a menedékét s felsietett a
kanczellárhoz.
Lord Hyndtforthot még ott találta a kanczellár szobájában.
A nagykövet, igazi britt büszkeséggel kiálta a belépőre:
– Maradjon ott, a hol áll! Ne közelítsen ön felém addig, a míg a
vád alól nem tisztázza magát. – Ön lerajzolta alattomban Kronstadt
erődítményi tervét? S azt eladta Goltz úrnak?
– Én rajzoltam egy képet Kronstadtról, a mire excellentiád
szólított fel, a könyvárusoknál kapható vázlatok után, s azt
excellenciádnak adtam, – nem díjért, de hálás tiszteletből.
– S hogy került volna ez Goltz úr kezébe? kérdezé a kanczellár.
Lord Hyndtforth intett Frigyesnek, hogy hallgasson, s a kanczellár
fülébe súgott. Erre Bestuseff azt mondta Trenknek, hogy lépjen a
mellékszobába, s várjon, míg szólítani fogják. A kulcsot ráfordították
az ajtóra.
Az alatt, a míg Frigyes szobafogságban volt, lord Hyndtforth
elmondta Bestuseffnek az egész kronstadti rajz történetét: a
kanczellár odahivatta magához Funk urat, a szász követet s Schwert
urat, Belgium képviselőjét, azokkal együtt bocsátá el lord
Hyndtforthot Goltz urtól felvilágosítást kérni.
Legelőször is Funk úr visszakérte Goltz úrtól a kikölcsönzött
rajzot. Mikor az annak a zsebében volt, akkor lord Hyndtforth azt
mondta Goltznak, hogy már most mutassa meg nekik azt a
tervrajzot, a melyet Trenktől vásárolt kétszáz aranyon.
A nagykövet ötölt-hatolt, utoljára kipattantotta:
– Én nekem parancsom van a királyomtól megakadályozni, hogy
ez a Trenk Oroszországban szerencséjét kovácsolhassa. Én azt
tettem, a mi egy miniszternek a kötelessége.
– Tessék ezt lediktálni a titkár úrnak.
A három nagykövet a kanczellár első titkárát is magával hozta. Az
leirta azonnal Goltz úr nyilatkozatát.
– Egyébiránt a másik vádamat: a Kremlin kertjében, a
gyertyánfák alatti találkozást a magas rangú hölgygyel, fentartom.
A titkár ezt is hiven leirta.
– Tessék aláirni, mondá lord Hyndtforth.
Goltz úr odairta a nevét.
– Kérek hivatalos pecsétet is ütni a név alá.
(Az ostya nem akart jól megragadni a levélen.)
– Majd én ráköpök s akkor megragad, mondá lord Hyndtforth, s
úgy cselekedék.
Ezzel a bizonyítékkal aztán visszatértek a kanczellár palotájába.
Trenk Frigyes ártatlansága teljesen ki volt derítve: Bestuseff
ráismert az elhozott képben ugyanarra, a mit Goltz úr titokban
megmutatott neki. Restelte nagyon a dolgot, hogy nem tudott
külömbséget tenni egy tájkép, meg egy tervrajz között. Trenk
Frigyest kibocsátották a szobafogságából, meggratulálták,
megölelgették. Bestuseff is megölelte, hanem azután mégis ütött
egyet az öklével a hátára.
– Hanem az a találkozás a gyertyánfák alatt! Azért még majd
beszélünk egy szót, úrfi!
Trenk Frigyesnek aztán lovagi szavát vették, hogy nem fog Goltz
úrral gorombáskodni, ha találkozik vele.
Bestuseff ott marasztá az urakat lakomán. A kanczellárnő is
megjelent az asztalnál s változatlan hideg arczczal hallgatá végig a
mylord és a két követ úr előadását a Goltz úr intrikájáról. Úgy tett,
mintha ez csupa új dolog volna előtte. – Bizony pedig, ha ő bele nem
kap a sors lovainak gyeplőjébe, azok már azóta repítik Frigyes úrfit
az Urál felé!
Csak Bestuseff dörmögött közbe egyet-mást.
– No de a gyertyánfák alatt…
Még tartott a lakoma, a midőn belépett a terembe a czárnő
udvarmestere s egy levelet adott át a kanczellárnak, melyet a czárnő
sajátkezűleg irt.
A vendégek felállva hallgatták végig a levél tartalmát. A
kanczellárhoz volt az intézve. A legszeretetreméltóbb uralkodónő
mély felindulásának adott kifejezést azon méltatlan vádaskodás
fölött, melylyel kedves híve, Trenk Frigyes nevén sebet ütni
törekedtek. Ezen igaztalanul okozott fájdalom megorvoslására
elrendeli a czárnő, hogy Trenk Frigyesnek az államkincstárból két
ezer rubel kifizettessék s jövőre nézve e hű ifju személye minden
kémkedés és ólálkodás alul mentesíttessék.
«Éljen a czárnő!» hangzott minden ajkról.
Trenk Frigyesnek odanyujtatott a levél, hogy azon az uralkodónő
nevét megcsókolhassa.
A kanczellárnak egyszerre visszatért az egész jó kedve.
Megveregette Frigyes vállát.
– Jól van, fiacskám. Csak te sétálj a Kremlin gyertyánfái alatt.
Egy szót se beszéljünk erről többet.
… S mind ezt istennői apathiával hallgatta végig a szép Anna
asszony.
Ez a rosszul sikerült cselszövény szinleg mulatságosan végződött,
de az érdekelt kedélyekben mélyen ülő salakot hagyott hátra.
Trenk Frigyes naplójából annyit tudunk meg, hogy a szép Anna
asszony ezért a lovagiatlan árulkodásért olyan inzultussal állt boszút
Goltz úron, a mely le nem irható; és hogy ez a nagykövet ez eset
után sorvasztó betegségbe esett s rövid időn elhalt. Halála rejtélyét
homály takarja.
De magának Trenknek a lelkületét is feldúlta ez a durva
cselvetés.
Hogy Frigyes király őt, egykori kedvenczét, még idegen
országban is üldözteti s ilyen eszközöket is megenged a
nagyköveteinek, hogy haragja kipéczézett tárgyát szerencsétlenné
tegyék.
Saját szavai szerint: «e cselvetésen felindulva, képes lett volna
saját hazáját pusztasággá átváltoztatni, ha alkalom kinálkozott volna
rá».
Tehát már kész volt kardját kihúzni Poroszország zászlói ellen.
Megszületett a hongyűlölet.
S ezt a szörnyszülöttet még nagyobbra nevelte mindennapi
indulataival.
A féltékenység fulánkja a kanczellárnak is a szivébe szakadt. Ez
időtől fogva nemcsak a saját szemével, de kémei által is folyton
figyelemben tartá a felesége és Trenk Frigyes minden lépését.
Azoknak alig lehetett másutt ellenőrizetlenül találkozni, mint a
Kremlinben, aztán meg lord Hyndtforth palotájában; vagy néha
Bernesnél, az osztrák nagykövetnél. Ide nem hatolhattak be a
kanczellár kémei.
S ez a féltés, ez a boszúság magára az orosz politikára is
befolyással volt. Bestuseff megharagudott lord Hyndtforthra és
Bernes úrra a miatt, hogy Anna asszonynak Frigyessel folytatott
szerelmi viszonyát pártolják. Azoknak ugyan legkevesebb kedvük telt
abban, hogy két szerető szívnek a boldogságát előmozdítsák, de
nagy politikai tervük volt vele, hogy Erzsébet czárnőt megnyerjék az
angol és osztrák fegyverszövetség számára, s egy közös hadjáratra
Poroszország ellen. S ennek legbiztosabb eszközlője volt a
kanczellárnő, a kinek Poroszország iránti gyűlöletét legjobban
fentartá a Frigyes király által méltatlanul üldözött ifju iránti
szenvedélye.
Ez a huszonnégy éves gyermek képezte az európai politika
sarkát, mely körül az összes diplomatia forogni volt kénytelen.
A czárnő is kényeztette a fiut és semmi titkot nem tartott előtte.
Ez öntudatlan politikai sark körül aztán maga az orosz diplomatia
is megfordult.
Bestuseff kanczellár, féltékenysége hideg dühében, eddigi
szövetségeseitől, angoloktól és osztrákoktól elfordulva, a
poroszokhoz közeledett. Anna asszony, kinek szintén meg volt a
maga titkos rendőrsége, férjének minden titkos terveiről értesült. A
hadügyminiszter, Apraxin, maga is bele volt ezekbe avatva.
A titkos terv az volt, hogy Oroszország csatlakozzék az angol,
osztrák és később a franczia szövetséghez s indítson meg egy nagy
hadsereget Apraxin vezénylete alatt a poroszok ellen. A legelső
összetalálkozásnál azonban, melyben a poroszokkal csetepatéra
kerül a sor, tegyen úgy Apraxin, mintha elvesztett volna egy derék
ütközetet s vonuljon vissza, hagyja magára az osztrákot, a ki az
oroszok félreálltával az angolokkal nem érintkezhetik, sem a
francziákkal.
Ezt az egész komplottot előre megtudta Anna asszony s közölte
Frigyessel, úgy, hogy ez a gyermek már előre tudta, hogy mi lesz a
legközelebbi nagy háborúnak a kimenetele?
Trenk Frigyes veszélyes lejtőre jutott. Eszközül hagyta magát
felhasználni egy nagy, az egész Európát megmozdító diplomatiai
cselszövényhez, a melyben neki az a szomorú szerep jutott, hogy
saját hazájának ellensége legyen. S ha még abban tört volna ki
corioláni hongyűlölete, hogy kardját ajánlja fel hazája ellenségének,
ebben még lett volna valami brutális lovagiasság: a hőstett elfelejteti
az indokait. De ő rá egyenesen Ephialtes szerepe várt: az ellenséges
légióknak honfitársai ellen kalauzolása. Ő segített szítani a gyűlöletet
Erzsébet czárnő lelkületében a poroszok iránt. A trónörökös, később
III. Péter czár, határozott ellenzője volt annak a politikának, mely
Oroszországot a burkusok elleni harczra izgatta. Ezt tudta Bestuseff
és Apraxin is. De a czárnő nem kérte a trónörökös tanácsát, egészen
a kanczellárnő befolyása alatt állt, a ki viszont engesztelhetlen
boszút forralt Frigyes király ellen a Goltz által rajta elkövetett
meggyalázásért.
Tehát a kanczellár és a felesége két egymás ellen irányult
politikai cselszövényen dolgoztak.
Nagyon tragikus vége lett ennek a magas komédiának.
Öt évvel később csakugyan megindult a nagy hadjárat Frigyes
király ellen, melyben az oroszokon kívül az osztrákok és francziák is
résztvettek. – Apraxin tábornok egy hatalmas hadsereggel indult
meg Poroszország felé s Frigyes király fölött Grosz-Jägerndorf mellett
nagy diadalt vívott ki. – Ugyanekkor azonban Erzsébet czárnő halálos
betegségbe esett. – Bestuseff egy merész elhatározással hirtelen
parancsot küldött Apraxin után, hogy ne nyomuljon előre: térjen
vissza az egész orosz hadsereggel Muszkaországba. Azt remélte,
hogy ez által megnyeri a következő czár gratiáját, a ki a porosz
királyt pártolta. – Azonban mire Apraxin visszatért az orosz
hadsereggel, akkorra Erzsébet czárnő is felgyógyult a halálos
betegségéből s ismét átvette az uralkodást.
Mikor a czárnő megtudta, hogy az ő kegyenczei, uralkodónőjük
halálára számítva, ily végzetes fordulatot idéztek elő a hadjáratban,
méltó haragjában haditörvényszék elé állíttatá mind a kettőt s a
birák halálra itélték őket. – Erzsébet kegyelem útján száműzetésre
változtatta e büntetést. Anna asszony követte a száműzetésbe férjét,
a hol Bestuseff Alexej Petrovics, rangjától, érdemjeleitől megfosztva,
a bibliából kiszemelt kegyes mondatok összeállításával foglalkozott,
míg bátyja, Bestuseff Riumin Ferencz, patikárusságra adta magát. (Ő
lett feltalálója a hirhedt Bestuseff-cseppeknek, másnéven «arany
cseppek», melyek minden migrainet meggyógyítottak). – Ha Trenk
Frigyest, ki együtt emelkedett e hatalmasokkal, ott találta volna a
nagy kataklizma, belőle is olyan hulló csillag lett volna, mint azokból.
– Elvesztette volna azt, a mi visszanyerhetetlen: a becsületet.
Jó szerencséje volt, hogy korábban utólérte a szerencsétlenség.
VIII. FEJEZET.
KERESZTÜL-KASUL A VILÁGBAN.
A míg az ifjabb Trenk az orosz udvar diplomatiai és szerelmi

cselszövényeiben élénk szerepet játszott, az alatt az öregebb Trenk,
a spielbergi börtönben véget vetett nyughatatlan életének. A
meghalása is egy rettenetes komédia volt: dæmoni gonoszkodással
úgy kitervezve, hogy annak még folytatása is maradjon, hogy az ő
lelke még azután is a sírkövén gubbaszkodva, nevethessen az utána
következők kínlódásain.
Elébb szabályszerű testamentumot tett, melyben (a királynő
beleegyezésével) minden világi birtokára nézve az ő kedves
unokaöcscsét nevezé meg általános örököséül. (A kit nem sikerült
orgyilkosokkal megöletnie.)
Mikor készen volt a végrendelete, nevetve mondá a
börtönfelügyelő tisztnek, Kottulinszkynak:
– No most már vígan halok meg, mert úgy elláttam az öcsémet,
hogy még holtom után is boszanthatom és mortifikálhatom.
Akkor aztán konvertált, barátcsuhát öltött; – a ki teljes életében
atheista volt, templomokat rabolt ki, papokat kínzott: – egyszerre
kegyes lett; megjövendölte a halála napját, óráját, gyóntatót
hivatott; egy nap azt mérgezte meg aqua toffanával, másnap magát.
Hogy még egy nevetni valója legyen a lelkének onnan a sirkő
tetejéről: hogy zarándokol hozzá majd a nép, mint csodatevő
szenthez.
Trenk Ferencz tehát megirta a pokoli komédiáját, csak az volt
hátra, hogy a hős eljátszsza azt, a kinek a számára a czímszerep irva
volt.
A bécsi udvari kanczellária felküldé Moszkvába Trenk
végrendeletét a felhivással együtt, hogy a legatárius foglalja el az
örökbe hagyott birtokot.
Azt jól tudta Trenk Frigyes, hogy minden ország törvénye
megkivánja, miszerint földbirtokot csak honosult nevezhet
tulajdonának; a ki magyarországi földesúr akar lenni, annak magyar
nemessé is kell lennie. Következőleg ott kell hagynia a fényesnek
indult orosz életpályát, a magas politikában elfoglalt izgalmas
részesülést, a hatalmas pártfogókat s még hatalmasabb
pártfogónőket, az élvezetteljes kalandokat. Felcserélni Moszkvát
Bécscsel. És Bécset ismerte már annyira, hogy ne találjon benne
semmi szeretni valót. Nagybátyjának a sorsa elég ijesztő példa
lehetett előtte. Tudhatta, hogy mennyi átok fekszik a nagybátyja
örökül hagyott birtokán! Bár azt még nem tudta, hogy mennyi
processus jár vele?
Eleinte visszautasítá az egész örökséget. Azonban lord Hyndtforth
és Bernes úr addig unszolták, míg ráadta a fejét, hogy elfogadja azt.
Egy milliós örökség! Tömérdek kincs! Kész pénz halommal!
Három nagy uradalom, várkastély Magyarországon.
Lord Hyndtforth azzal győzött, hogy a szabadságvágyat éleszté
fel Frigyesben. Magyarország az ős szabadság hazája, olyan mint
Anglia, a hol a magyar nemest védi a primæ nonus. A magyar
nemes kis király a maga kastélyában! Míg ellenben a nagy orosz
birodalomban a legmagasabb államférfi, a leggazdagabb knéz sincs
megóva attól, hogy egy cselszövény, egy czárnői szeszély a
vesztőhelyre, a pellengérre ne küldje: a kancsuka alá, aztán
Szibériába. Ime, ő rá is ki volt már mondva – nem itéletképen – csak
egy féltékeny férj haragjából, hogy oda vándoroljon, s csak egy
asszonyi hajszálon akadt fenn a balsorsa.
Ez döntött. Frigyes elfogadta a magyar udvari kanczellária
ediktumát s folyamodott a czárnőhöz elbocsátásáért.
A czárnő is nehezen akarta elbocsátani, de hát még a másik
uralkodónője! Ölelő karok lekötötték, forró csókok forrasztották,
mégis el tudta magát szakítani. Megigérte, hogy visszajön. A szép
Anna egy gyémántokkal kirakott medaillont ajándékozott neki,
miniatür arczképével, meg egy drágaköves szelenczét. Tubákolni
divat volt hölgyeknél és ifju uraknál.
És mikor elutazott, Szentpétervárott egy bankár kereste fel, a ki
egy levelet adott át neki, melyet a kanczellárnő irt búcsúképen
hozzá. A levélhez egy váltó volt mellékelve négyezer rubelről. Ezt
küldé a távozó kedvencznek uti költségül. A levelet megcsókolá s
keblébe rejté Frigyes, a négyezer rubelt köszönettel visszaküldé.
Volt neki elég pénze, szép asszonyok, magas úrhölgyek
adománya.
Négy inast hordott magával: a két lovászát, Jankót és Brankót,
aztán meg egy muszka vadászt és egy kalmuk kocsist. Ezekre ugyan
mind nem volt szüksége, mert hajón utazott tovább.
Elébb Stockholmba ment, a hol a királyné igen szivesen fogadta.
Frigyes király legifjabb nővére volt. Jól ismerte Trenket. Ő volt a
lakodalmánál a királyi menyasszony kisérője a nemes, tiszteletbeli
csapat élén. Bizonyosan Amália herczegnő révén is jól ismerte az
ifjut.
Arra mutat az a figyelmeztetése, hogy ne sokat időzzön
Stockholmban, mert ez kellemetlen súrlódásra találna okot adni a
berlini udvarral.
Innen átutazott Koppenhágába: ott is talált egy régi jó pajtást, a
kit nyomoruságából kisegítsen. Aztán tovább Hollandba, egy
gabonaszállító hajóval.
Útközben elővette őket a vihar, a hajó elvesztette az órradzóját
meg az előtörzsfáját s jó szerencse volt, hogy a gotenburgi sziklák
előtt horgonyt vethetett.
A vihar kilencz napig ott tartá fogva a hajót.
Frigyes ez alatt azzal mulatta magát, hogy beleülteté a négy
inasát a hajó dereglyéjébe s elkalandozott a sziklák közé, tengeri
rákot, tőkehalat fogni hálóval, szigonynyal, vadludakat lövöldözni,
azokat hazahordta a hajóra s megosztotta a matrózokkal.
Azokon a sziklaszigeteken emberek laktak: a férfiak halászattal,
az asszonyok földmíveléssel foglalkoztak. Ebben az évben rossz
termésük volt. A szigetlakók éhinséggel küzdtek.
Trenk Frigyes aztán a hajótulajdonostól felvásárolt valami száz
zsák rozsot s azt a dereglyével kihordá a sziklákhoz s szétosztotta a
szigetlakók között. Ez is a nagyúri szenvedélyek közé tartozik.
Egy nagyobb sziklaszigeten még templom is volt. A pap is olyan
inséget szenvedett, mint a népe. Azt is megajándékozta Frigyes egy
pár száz forinttal, a mennyit az soha sem látott életében egy
rakáson.
Hangzott is utána a megvigasztalt nyomorultak áldó
zengedezése.
Úgy látszik azonban, hogy a vihar nem vesz tudomást az ilyen
hálanyilatkozatokról, mert a hajóhoz visszatérőben olyan rohammal
támadt a dereglyére, hogy azt felfordítá.
Trenk Frigyes csak a Jankó inasának köszönheté, hogy oda nem
veszett a hullámokban. Ez kezénél fogva húzta őt ki egy sziklára.
Hanem az orosz vadász, meg a kalmuk kocsis a tengerbe
fulladtak. Azok nem tudtak úszni.
Frigyes is beteg lett s néhány napig sem élő, sem halott nem
volt. Míg végre tizenötöd napra szerencsésen megérkezett a hajó
Amsterdam alá. – Hát bizony akkor tökéletes élvezet volt a tengeren
való utazás.
Hogy miért tette ezt a nagy körútat Trenk Frigyes Stockholmon,
Koppenhágán, Amszterdámon keresztül Bécsig? annak a megoldását
csak az ifjukori kalandvágyban és hetykélkedésben tudjuk feltalálni.
Útközben elpocsékolt tengersok pénzt, ivott tengervizet, kapott
tengeri betegséget, de semmi okosat nem tanult.
Egy pár fölösleges kalandja is volt: egy hires verekedő
czethalásznak levágta a jobb kezét s egy homályos gentleman által,
kit nagylelkűen megtraktált, meg hagyta magát lopni keservesen.
Jobb lett volna, ha a czethalászt traktálta volna meg s az
iparlovagnak vágta volna le a kezét.
Végre, nagy Odyssea után, körülkerülve fél Európát, eljutott
Bécsbe.
Legelső dolga volt audientiát kérni a királynőnél. Mária Terézia
igen kegyesen fogadta s tudatá vele, hogy legmagasabb
beleegyezését adja hozzá, miszerint Trenk Frigyes nagybátyja
örökségét elfoglalja, melynek rendezésére egy delegatum judicium
van kiküldve.
Frigyes azt hitte, hogy Bécsben is úgy lesz, mint Moszkovában.
Csak meg kell neki magát mutatni s azzal minden ember meghódol
előtte. Annyival inkább, mert itt már mint egy valóságos magyar
mágnás, három uradalom, meg egy híres kincstár örököse léphet fel.
De nagyon lehorgasztá a kevélységét a Trenk-féle törvényszéki
bizottság elnöke, a ki megismerteté vele a helyzetet. Legelőször is a
megdicsőült végrendelkező nyolczvanezer forintot meghaladó
legatumokat hagyott mindenféle kegyes czélokra, melyek a
kincstárán erős apadást okoznak; azután pedig nem kevesebb, mint
hatvanhárom processus van a hagyaték ellen megindítva, melyeknek
eldültéig az örökség ki nem adatik, s ha a felperesek igényei
érvényesülnek, az egész kincstár fenékig kiürül.
Ez volt az a mulatság, a mely fölött Trenk Ferencz még halála
előtt egy órával is olyan jókat tudott nevetni. Micsoda képet fog
csinálni öcsém uram, mikor megtudja, hogy hatvanhárom perben
kell helyt állania s mint az üldözött medvének, egy egész kopófalka
ellen védelmeznie magát.
Egy millió forint örökség – hatvanhárom prókátorral!
A legelső gondolatja az volt, hogy odadobja az egész örökséget a
törvényszék lábához s fut Európából s Keletindiáig meg sem áll! – S
ez volt az egészséges gondolat! Bár maradt volna mellette. Ott még
alkirály lehetett volna.
De szerencsétlenségére épen akkor érkezett meg Bécsbe az ő
moszkvai jó barátja, Bernes úr nagykövet, a kinek valami elintézni
való ügyei voltak Milanóban. Az ismét felbiztatta, hogy csak fogadja
el a Ferencz bátyja végrendeletét úgy, a hogy van, egyelőre; majd ő
beszél a királynővel s megszabadítja Frigyest e kellemetlen
helyzetből. Fel is ment az udvarhoz s a legjobb igéretekkel tért
vissza. Ezeken aztán Frigyes megnyugodott. Bernes úr megigérte
neki, hogy a mint Milanóból visszajön Bécsbe, egyenesen hozzáfog a
Trenk-massa felszabadításához, s addig vissza nem tér Moszkvába, a
míg ifju barátját a pakráci, petrováci és pleternitzi uradalmakba be
nem iktatja.
Ekkor aztán Frigyes mégis csak elő kérte hát a Ferencz
testamentumát, a mit még mind addig nem látott.
Itt következtek azután még az új meglepetések.
Trenk Ferencz hagyományozása három föltételhez volt kötve.
Az első, hogy az általános örökös térjen át a római katholikus
hitre. (A Trenkek lutheránusok voltak.)
A második, hogy egyedül az osztrák uralkodóháznak szolgáljon.
A harmadik, hogy az egész vagyona elidegeníthetlen
hitbizománynyá alakíttassék.
Ezek a föltételek még a hatvanhárom processusnál is
sulyosabban nehezültek a milliós örökségre.
É
És Frigyesnek még egyszer nyitott útat jó sorsának nemtője
ebből a labyrinthból való megmenekülésre.
Alig utazott el Bernes úr Bécsből, a midőn a pfalzi követnek az
estélyén összetalálkozott Frigyes a porosz nagykövettel, a ki őt
előzékeny nyájassággal félrehívta egy ablakfülkébe s elkezdett előtte
nyilatkozni Frigyes király megváltozott indulatáról Trenk iránt. A
nagykövet minden rábeszélő tehetségét elővette, hogy Frigyest
hazájába visszatérésre birja. Biztosítá számára a király amnesztiáját,
lelkére köté a hazája iránti szeretetét. – Frigyes hajthatatlan maradt.
Azután a nagyravágyásához beszélt. Frigyes király ki fogja őt
nevezni egy lovas ezrede parancsnokának; fényes katonai pálya
nyilik meg előtte a saját hazájában; míg itt az új hazában ugyan
várhat, a míg egy fölösleges helyen megakad, ott azután fenn is
akad. Láthatja a bátyja példájából, hogy mi a jutalma Ausztriában a
csatatéren szerzett érdemeknek. – Frigyest ez sem indította meg.
Végre a legérzékenyebb részén támadta meg. Beszélt neki a
szerelméről. Az egyetlen fenkölt szerelméről. A védő angyaláról, a ki
őt még most is imáiba foglalja. – Még az sem győzte le!
Az az átkozott millió bezárva tartá a lelkét.
Frigyes visszautasította a nagykövet ajánlatát, a király kegyelmét
s ez által nyiltan a hazája ellenségének vallotta be magát.
Ez volt a legnagyobb hibája és a legnagyobb bűne. Ezen tört meg
a sorsa derékban.
Maga is elismerte azt később s vénségében nehéz önvádakat
halmozott magára, hogy akkor ezt a sorsfordulatot nem fogadta el s
egész ifjuságát, életerejét semmivé tette általa.
Egy millió miatt!
De annak a milliós örökségnek a végrehajtói követelték a
végrendelet föltételének végrehajtását. Legelőször is a római
katholikus hitre áttérést.
Furcsa ellenmondások jönnek elő Trenk Frigyesnek a jellemében.
Ettől az egytől vonakodott.
Ő, a ki annak az egy milliónak a csábképeért meg tudta tagadni a
hazaszeretetét, el tudta mellőzni a nagyravágyását, le tudott
mondani a szerelméről; – nem tudta megváltoztatni az eklézsiáját.
Háromnegyedrészben gyönge tudott lenni, egynegyed részben erős.
De, hogy mégis, e miatt, el ne veszítse azt a kisértetes milliót,
megtette azt a tréfát, hogy egy kapuczinust megvesztegetett, hogy
adjon neki bizonyítványt, miszerint ő áttért a katholikus egyház
kebelébe. S ezzel elég volt téve a formaságnak. De az ilyen csalfaság
nem maradhatott titok. Ezért aztán mindenki meggyűlölte és
üldözőbe vette. A hypokrisist, a hitvallással űzött komédiát mind az
egyik, mind a másik fél egyformán elitéli. – Ezzel Trenk Frigyes
Szibériát csinált maga körül az emberi szivekben.
S Trenk Ferencz gúnyszelleme ott repkedett körülötte az útain.
Hát nem ez a manó vitte utána Bernes úrnak az aqua toffanát,
mely azt olaszországi útjában megölte? A kedves atyafiak ezt a
módját találták ki a barátságos kiegyezésnek: megmérgezték.
Bernes hirtelen halála egyszerre megfosztotta Trenk Frigyest
egyetlen igaz barátjától, a ki az udvarnál befolyással birt.
Maradt helyette hatvanhárom ellensége, ugyanannyi peres fél, a
ki az örökségét megtámadta, azoknak az ármányos prókátoraik, a
megvesztegetett birák, a sikkasztó sáfárok, csalafinta iparlovagok, a
kikhez még megszerezte ellenségekül a hitbuzgó papokat, a dölyfös
udvaronczokat és a gyanakodó diplomatákat.
Valóban egy mesehős bátorsága s egy gyermek könnyelműsége
kellett hozzá, hogy Trenk Frigyes ebbe a szörnyetegek barlangjába
belelépjen.
Itt azután lassankint kinevelte magát azzá a gyűlöletes és
nevetséges alakká, a mi egy bécsi perkeresőé, a ki egyik ajtótól a
másikhoz szalad, törvényszékekhez, dikastériumokhoz,
kanczelláriákhoz. Kopogtat, dörömböz, könyörög, káromkodik,
janitorokat megveszteget és a hová be nem juthat, a kapun les rá a
kegyelmes úrra, ott fogja el, úton-útfélen panaszolja úrnak-
bolondnak a szenvedett méltatlanságait, præsentál, allegál, replikál,
appellál, concertál, törvényeket czitál, szidja a papokat, az
udvaronczokat, a rendőrség kezébe kerül, becsukják, kiszabadul,
satisfactiót követel, azt nem kap, fűhöz-fához folyamodik: fut előle
minden ember s ajtót-ablakot zár, ha meglátja.
És ez alatt külső viseletében is elhanyagolja magát, katonai
egyenruhája nincs már, a legolcsóbb polgári öltözetet viseli, nehogy
a Kleiderordnung törvényeivel összeütközésbe jőjjön.
Ilyen alakban aztán a nőknél sincsen szerencséje. Nem is ér rá
szerelmi kalandokra gondolni, hisz mindennapra terminusa van
valami birónál, ha nem kompareál, elmarasztalják in contumaciam.
Dehogy irhat most verseket, előtte a magyar Corpus juris: azt
tanulja be könyv nélkül, jobban otthon van már a Tripartitum, az
edictumok és a curialis decretumok útvesztőjében, mint egy tabularis
fiscalis s még azzal is mortificálja a bécsi birákat, hogy a magyar
törvényekből tart nekik prelectiót.
S ezt az infernális haláltánczot járja három esztendeig! Három
legszebb évet a fiatalságából elpocsékol perpatvarkodással.
Végre csodák történnek. Három esztendő alatt dülőre jutnak a
perek. Alig hinné el az ember! Három esztendő! Hisz ez a
csecsemőkor egy processusnak az életéből. Ez alatt a mi kincsei
voltak a nagybátyjának otthon a szlavoniai várában, azokat
egyszerűen ellopták. Minden ember, a ki felügyelőnek volt oda
küldve, lopott belőlük valamit. Ha ellenőrző is volt, akkor ketten
loptak. Nem hagytak ott semmit: tiszta munkát csináltak. – No de
hát ezeket a kincseket Trenk Ferencz, a pandurvezér maga is úgy
rabolta össze, átok volt rajtuk. Hadd fussanak.
Félmillió oda!
Végre az uradalmak mégis csak felszabadultak. S azok is
megérnek magukban egy milliót. Jövedelmük az akkori idők
gazdálkodása mellett is fölment hatvanezer forintra. Még ebből is
lehet urat játszani.
Ekkor azonban előálltak a magasabb jogtudósok. Azt mondták,
hogy nem úgy van az! Trenk Ferencz eltestálhatta a maga birtokait
az unokaöcscsének; de annak, mint idegennek, nem lehet
Magyarországon fekvő birtokot elfoglalni. Az idegen örököst csak a
pénzértéke illeti meg a Trenk-féle magyar és szlavon uradalmaknak.
A királynő külön edictumával elrendelte, hogy a
Trenkuradalmakat el kell adni.
Meg is vette azokat az akkori királyi személynök, Grassalkovich
Antal, a kit ugyanazon évben emeltek grófi rangra, százötvenezer
forintért.
Tehát a másfél milliós örökség összezsugorodott százötvenezer
forintra.
De ha még itt megállt volna!
Hanem ekkor még előjöttek azok a kegyes intézetek, a kiknek a
megdicsőült legatumokat hagyott, azokat elébb rövidesen
kielégítették.
Ez operáczió után maradt Trenk Frigyesnek még hatvanhatezer
forintja.
Mikor aztán hozzá akart nyulni a veszett fejszének a nyeléhez,
akkor tudtára adták, hogy ez az örökölt summa megmarad
hitbizománynak, a testamentum értelmében. Hitbizományt pedig
csak magyar honosult vehet birtokba. Frigyesnek még hatezer
forintot le kellett fizetni az indigenátusért. – Ezen kellett volna
kezdenie a dolgát, ha olyan makacs fejű nem lett volna.
Így aztán szépen megtörve, megpuhítva került elő a nagy
örökösödési hadjáratából.
A királynő, hogy balzsamot cseppegtessen a fájó sebeire,
kinevezte Trenk Frigyest egy kürazir ezredéhez kapitánynak.
Trenk Frigyes megköszönte szépen a kegyelmes adományt, s
azzal beszerezve az egyenruháját, a szükséges paripákat, el is
foglalta a helyét a vértes ezredénél, melynek szállása ott volt a szép
magyar Alföldön, a derék Kecskemét városában.
Ott azután Trenk Frigyes egészen boldognak érezhette magát. A
magyar vendégszeretet mellett egyik disznótorból, vendégségből a
másikba vitték. Lakozás, névnap, emmaus meg nem esett nála
nélkül. Szerették is nagyon. Briliántos szelenczéket ugyan nem igen
kapott a szép hölgyektől, hanem annál jobb turós béléseket.
S ugyan okosan tette volna, ha ezt a szép életczélt elérve,
megmaradt volna mellette s nem zavarta volna fel többé a vizet
maga körül.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade
Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!
ebookname.com

Biological Psychiatry Michael R. Trimble download pdf

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Biological Psychiatry Michael R. Trimble download pdf

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Biological Psychiatry Michael R. Trimble download pdf

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Download Full ebookname - Read Now at ebookname.

Biological Psychiatry Michael R. Trimble

Discover More Ebook - Explore Now at ebookname.com

The Neuropsychiatry of Epilepsy 1st Edition Michael

Emergency Psychiatry Review of Psychiatry 1st Edition

Psychiatry Mentor Your Clerkship Shelf Exam Companion 2nd

Police and Community in Japan Walter L. Ames

Discerning Critical Hope in Educational Practices 1st

Leadership talk a discourse approach to leader emergence

Core Clinical Cases in Psychiatry A problem solving

Scattered The Forced Relocation of Poland s Ukrainians

Michael R. Trimble, MD, FRCP, FRCPsych

A John Wiley & Sons, Ltd., Publication

1 Principles of Brain Function and Structure: 1 Genetics,

2 Principles of Brain Function and Structure: 2 Anatomy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

4 Classiﬁcations and Clinical Investigations . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83

5 Personality Disorders . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113

6 Anxiety Disorders . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131

7 The Schizophrenias . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147

8 Affective Disorders . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 183

9 The Addictions and Disorders of Motivation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215

11 The Dementias . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257

12 Biological Treatments . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281

13 Epilogue: Progress toward a Neuroanatomically, Biological-psychiatrically

Hogyan jött ki Trenk Frigyes a miniszter palotájából? azt maga

Ilyen mesés nagylelkűségre is csak Oroszországban találni példát.

Trenk Frigyes mindennap friss szekfűbokrétát vitt holt

A míg az ifjabb Trenk az orosz udvar diplomatiai és szerelmi

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

You might also like